A névmutató (két hasábra osztva) kereken negyven oldalt tölt ki!
Mégis érdemes átrágnunk magunkat ezen a Háború és béke terjedelmét megközelítő életrajzon. Igaz, a kiadó jobban is megkönnyíthette volna számunkra ezt a feladatot. A fordítás jórészt gördülékeny és olvasmányos, de azért a klasszikus hibák itt sem hiányoznak: Aachent természetesen Aix-la-Chapelle-nek nevezik (I. köt. 361. o.), a francia gyarmatokat francia területeknek (II. köt. 525. o.), Camus anyjának pedig a szöveg szerint "egy jóképű, keménykalapos... halaskofa teszi a szépet" (I. köt. 30. o.), holott nyilván halárusról van szó. Annak sem néztek utána, mi történt Mers-el-Kebirnél 1941-ben (I. köt. 411. o.). A brit légierő ugyanis nem "fenyegette" a francia flottát, ahogy itt olvasható, hanem szétlőtte és elsüllyesztette.
Az életrajz azonban a fordítók és szerkesztők kisebb hibái ellenére is érdemes megkülönböztetett figyelmünkre. Albert Camus ugyanis nem volt akárki. Azon kevés francia értelmiségi közé tartozott, akik el tudtak szakadni a baloldal mítoszaitól, s úgy szálltak szembe a barna lágerbirodalommal, hogy nem kezdték mentegetni a vörös lágerbirodalmat sem. Nagyon kevesen voltak, becsüljük meg őket. Számunkra a könyv legérdekesebb fejezetei közé azok tartoznak, amelyek Camus és a kommunista párt, valamint Camus és a párizsi baloldali értelmiség kapcsolatait ismertetik. Mi sem jellemzi jobban az 1930-as évek nemzetközi kommunista mozgalmának szűklátókörűségét és dogmatizmusát annál a ténynél, hogy az algériai Camus-t, egy pincemester és egy írástudatlan takarítónő fiát trockizmus vádjával zárták ki a pártból... Ugyanilyen kiábrándító képet fest az életrajz a legendás Sartre-Beauvoir házaspárról is, önelégültségükről, leegyszerűsítésekre való hajlamukról s a forradalmi erőszakhoz való, ellenállhatatlan vonzódásukról. A magam részéről egyetértek a szerzővel, aki Beauvoir Mandarinok című könyvét "aljas rágalmak sorozatának" nevezte, s Camus-vel is, aki "nagy rakás szar"-nak (II. köt. 325., 330. o.).
Csakhogy Olivier Todd szerint Franciaországban még ma is felemlegetik egyesek azt a régi mondást, hogy inkább tévedjen az ember Sartre-ral, mint hogy igaza legyen Aronnal vagy Camus-vel. Elgondolkodtató kijelentés. Tulajdonképpen annyit jelent, hogy nem számít, kinek van igaza, inkább sodortassuk magunkat az árral, és tapsoljunk a mindenkori gurunak, akármilyen
divatos zagyvaságot
állít is. Az ötvenes évek Franciaországában (talán nem teljesen ismeretlen ez a helyzet) nem volt könnyű önálló és független gondolkodóként egyszerre szembeszállni mind a nacionalista, mind a marxista szekértáborral, s Camus-vel együtt kimondani: "Ha úgy látnám, hogy az igazság a másik oldalon van, magam is ott lennék." (Camus történetesen a jobboldalt nevezte meg, de ennek semmi jelentősége.)
Camus Raymond Aronnal, Koestlerrel és Orwell-lel együtt az elsők között mondta ki: "1789 és 1917 még dátumok, de már nem példák." (II. köt. 73. o., a szövegben sajnos az első dátum hibásan szerepel). Igen tömören és érzékletesen tudta összefoglalni, hogy mi választja el egy marxistától: "Megmondom, mi az igazi probléma: bármi történjék is, mindig védeni fogom a kivégzőosztag géppuskái elől. Ön viszont kénytelen lesz beleegyezni, hogy engem kivégezzenek. Gondolkodjék el ezen!" (II. köt. 75. o.) Meg is kapta mindezért a magáét Sartre lapjában, kimondták rá a rettenetes ítéletet: "Egészen nyilvánvaló, hogy Camus nem hisz az infrastruktúrákban!" (II. köt. 267. o.) Ha ma már megmosolyogjuk ezt a maga korában komolynak számító vádat, más Camus-idézetek láttán a mosoly lehervad arcunkról, s úgy érezzük, az író mai, magyarországi problémáinkról mondott igen határozott véleményt: "Ennek az értelmiségnek az a kizárólagos és undorító feladata, hogy gondosan különbséget tegyen a jó és a rossz koncentrációs táborok meg a jó és rossz antiszemiták között. Az embernek hányni volna kedve." (II. 295. o.) Még aktuálisabb mindaz, amit Camus az algériai háborúban alkalmazott iszlám terrorizmusról írt: "Az igazság sajnos az, hogy közvéleményünk egy része kimondatlanul is úgy gondolja, az arabok valamiképpen jogot szereztek arra, hogy embereket mészároljanak le vagy nyomorítsanak meg, a közvélemény egy másik része pedig valamiképpen azt hiszi, a legszélsőségesebb (arabellenes) megnyilvánulásokat is igazolhatja." (II. köt. 515. o.)
Lehet, hogy Camus-t egyszerűen azért utálta kortársainak többsége, mert sem a kommunizmus, sem az iszlám terrorizmus kérdésében nem volt hajlandó feketén és fehéren látni a világot? Azt hiszem, újra el fogom olvasni a könyveit.
Hahner Péter
Európa Könyvkiadó, 2003, 607 és 711 oldal, 4200 Ft
