Marc Almond: Heart On Snow
Ha elérkezett az ideje, hogy a kedves olvasó a két világháború közötti orosz dalokkal nosztalgiázzon, íme a lehetőség: sem Marc Almond főhajtása, sem a kiásott Lescsenko-életmű nem kerülhető meg.Hol volt, hol nem volt, éppen negyedszázada már, hogy egyetlen csapásra elszaporodtak a szintipopduók. Ha felmerül a kérdés, hogy a tyúkkal vagy a tojással indult-e a soruk, akkor nekem a New York-i Suicide jut az eszembe. Mintha azt követték volna a hetvennyolcasok: a Cabaret Voltaire, a DAF és a Soft Cell, hogy csak a trendformálókat említsem. Melyek azzal is kitűntek egyszersmind, hogy éppen annyi rajongót szereztek az új hullám, mint a kommersz tánczenék terepén. A leedsi Soft Cell az énekes Marc Almond romantikus-bizarr kiállásától vált karakteressé, benne markáns homoerotikával, teátrális-melodramatikus érzelmekkel és a negyvenes-ötvenes évekbeli kabaré-fíling megidézésével. Almond és billentyűs társa, Dave Ball öt évig húzták együtt - és négy albumot jelentettek meg, melyekből az első, a Non-Stop Erotic Cabaret ma is simán vállalható -, aztán Almond önállósult. Marc & the Mambas, majd Marc Almond & the Willing Sisters néven iparkodott, és a nyolcvanas évek derekán egyik-másik szólóalbuma (Stories of Johnny, Mother First and Her Five Daughters, Stars We Are) jól szerepelt a listákon, mindazonáltal nekem úgy tűnt, a kilencvenes években már nem nagyon bírt labdába rúgni. Pedig igazán kitartóan futott szegény.
Hanem történt az elmúlt években, hogy amikor Oroszországban járt, azzal állt elő (a producer) Misa Kucserenko: mi lenne, ha felvennének egy albumot, színültig klasszikus orosz románcokkal. Misa jól ismerte Almond dolgait, így tudta, hogy a francia Jacques Brel sanzonjain már átesett (Jacques), vagyis nem lehetett nehéz arra következtetnie, hogy az "orosz lélek" sem állhat tőle távolabb. Valóban nem. 1992-ben Almond végigkoncertezte már az egykori SZU országait, és menet közben összeszedett egy csomó felvételt, amellyel aztán egészen intim kapcsolatba került. Nos, nagyjából ennyit a Heart On Snow előzményeiről.
Ritka jó lemez ez, meg kell mondanom. Hallgatni arany, de csendben is kellemes időtöltés: kimondottan elegáns, könyvformájú kiadvány, sok-sok képpel és tudnivalóval. Románcok ide vagy oda, pillanatok alatt helyben vagyunk: az egyik hős, Vagyim Kozin inkább a gulágot választotta, mint hogy Sztálinnak énekeljen; a másik, az underground dalnok és kokaindíler Alekszander Vertinszkij Viszockij és Okudzsava példaképe lett; aztán itt van Alla Bajanova, akinek családja az októberi forradalom elől menekült Romániába, ahonnan a románok utóbb egy náci haláltáborba küldték tovább, a felszabadulás után pedig Ceausüescu üldözte Allát, amiért orosz dalokat énekelt. Súlyos sorsok, milyenek lennének hát a dalaik? Szerintem igen ragyogóak, túlnyomórészt.
Kucserenko azt gondolta kezdetben, hogy Almond egy szál zongora mellett énekelhetne, de mihelyst dolgozni kezdtek, újabb és újabb munkatársak - no meg újabb és újabb ötletek - bukkantak fel, így végül egy jóval lazább és változatosabb szerkezetű anyag keletkezett. Belefért ebbe a szentpétervári tengerészeti kadétok kórusa, a Russia tánczenekar, a Lojko cigányzenekar és az Aquarium rockzenekar is, anélkül, hogy kikezdték volna az énekes Ludmilla Zjukina és Alla Bajanova vagy a zongorista Mihail Artekman nagyságrendű legendák közreműködésének jelentőségét. Sőt. Az is belefért, hogy Almond mintegy csak jelképesen, legfeljebb néhány sor erejéig küszködjön az orosz nyelvvel, hogy a saját képére formálja egyik-másik dalszöveget, ráadásul a programozós-elektronikus énjéről se feledkezzen meg. Hál` isten, egyikből sem adódott baj, és ez a legkevesebb.
Akik itt szép számmal összegyűltek, mintha tetőtől talpig azonosak lennének ezekkel a dalokkal; ők tudják, miért. De hozzá kell tennem, Almond hitele sem kérdőjelezhető meg, s ezúttal még az sem zavaró, hogy a hangjától csak a legelfogultabb rajongói rendülhetnek meg. Tudniillik sokkal inkább az tűnik ki, hogy mindaz, amit eddig - a kabarétól a szentimentalizmusig - Almond védjegyének tartottunk, most mindazzal mélyen azonos talajra talált, illetve sokkal inkább az tűnik ki, ahogyan a múlt idő feltámad a jelenben. Almond jelenében, és nem kevésbé: a mi jelenünkben. Amelyben sajnos egyre kevesebb lemez kapcsán adatik meg, hogy a So Long The Path-szal, a Strange Feelinggel, a White Flowers Of Acaicával vagy a Lust One Chance-szal hasonló tisztaságú-gazdagságú érzelmekkel találkozzunk.
Pjotr Lescsenko
1931 és `37 között Londonban, Berlinben és Rigában vette fel azokat a dalokat, amelyekből pár évvel ezelőtt három kitűnően vegytisztított albumot készített a berlini Oriente kiadó. Hogy különösebb aktualitásuk volna, így nem állítható, legfeljebb annyi, hogy ötven esztendeje halt meg Lescsenko, illetve hogy Almond lemezével igen sok rokonságot mutat ez a leporolt-megnyílt világ. S benne Lescsenko sorsa, mindenekelőtt.
Pjotr Lescsenko egy Odessza közeli kis faluban született, majd a nevelőapjával Besszarábiába költözött. Ott kezdett a tanítója biztatására gitározni és énekelni, de mielőtt híres orosz művésszé válhatott volna, a románok (1918 januárjában) bekebelezték Besszarábiát, így Lescsenko román állampolgár lett. De ez még hagyján. A húszas években Lescsenko és (első) felesége, a táncos Zinaida végül is szépen befutott: a népzenét, a néptáncot és a balettet ötvözve bevették Törökországot, Egyiptomot, Perzsiát. Aztán Zinaida terhes lett, és Lescsenko egyedül állt ki... - amivel kezdetét vette a nyugati áttörés is. Megroggyant előtte Bécs, Párizs, Berlin és London, de nem igazán kellett utaznia: bukaresti étterméből, ahol kedvenc cigánydalait és tangóit énekelte, egyetemes zarándokhely lett. Pjotr Lescsenkónak akkortájt nem volt párja a világon - nem volt még a Szovjetunióban sem, ahová a legédesebb tiltott gyümölcsként csempészték be a dolgait. Csak hát kitört a második világháború.
1944-ben, amikor a Vörös Hadsereg bevonult Bukarestbe, Lescsenkónak még mázlija volt, lévén Bulganyin tábornok a titkos rajongói közé tartozott. De miután Bulganyint menesztette Sztálin, az úri mulatságokat megvető-üldöző szovjet kultúrpolitika már akadálytalanul terpeszkedhetett: előbb "fehér" éttermét számolták fel, majd `51-ben letartóztatták s egy Bukarest melletti munkatáborba vitték Lescsenkót is. Annak a gyengélkedőjén érte a halál ötven évvel ezelőtt.
Az 1980-as évek végétől, mikor is a Melodija hanglemezkiadó végre megjelentette a felvételeit, jókora Lescsenko-boom kerekedett szerte a birodalomban. Az "orosz tangó királya" azóta rendületlenül szerepel a trendi slágeradókban, már kiadták az életrajzát, Moszkvában fanklubja alakult, és olyan veteránokról is tudunk, akik nem átallják azt állítani, hogy effektíve hallották Bukarestben. Klassz lehetett nekik, nem mondom.
Ezért írtam: akinek kedve szotytyan alámerülni a két háború közötti orosz világban, Lescsenkót nem mulaszthatja el. Egy csomó gyönyörű dalt s hozzájuk egy nagyszerű tenort hall majd a klasszikusokhoz méltó szenvedéllyel; és ha sikerül a nosztalgia mélyére ringatózni, még az is lepöröghet újra, ami meg sem történt talán. Kell ennél több egy bizonyos kor után?
Blue Star/XIII Bis Records/CLS Records, 2003
Oriente Musik/FonóRecords, 1996, 1997, 1998
