A vidámság amúgy kötelező velejárója a kereskedelmi televíziózásnak, annyi móka-kacagást, miegyebet kapunk év közben, hogy csak na. Az utóbbi időben a köztévé is megpróbál felzárkózni a könynyed-vicces műsoraival, ezért sokszor csak úgy ismerjük fel a kiválasztott csatornát, ha megnézzük a logót. A Szabadság téri épület falaiba mélyen beivódott
általános depresszió
miatt azonban komoly szakmai kihívás éri a műsorkészítőket: nehezebb lehet ugyanis mosolyt fakasztani a kollégák arcára, mint magyar kulturális produktumokat sugározni főműsoridőben. Márpedig rosszkedvűen nem szokás jókedvűt alkotni.
Vagy mégis?
Az este folyamán tervezettségre utaló jeleket fedezhettünk fel, az egyes műsorok egymásnak adták a stafétabotot, mi több, egymást konferálták fel: folyamként tették adásba az egyes számokat, betéteket, tudta a bal kéz, mit akar a jobb. A keretet a L`art pour l`art Társulat Csirkebefőtt című, többrészes abszurd marháskodása szolgáltatta, átkötő elemként a műsorszámok között. Besenyőéknek jót tett, hogy kimozdultak a stúdiókból, tetszett a lepukkant ipari háttér, kár, hogy a végén visszatértek a stúdióba. De erről később. A Kész Cirkusz követte az első részt, melyről tudni kell: neves színészek öltöttek bohócruhát, csetlettek-botlottak, ripacskodtak, komolykodtak. Amint bohócokhoz illik. A produkció közéleti cirkuszra emlékeztetett, s köze sem volt ahhoz, amit például Pócsmegyer lakosai láthattak szebb időkben. Nem voltak például idomított állatok, átszúrt nő és trapéz. Táncos, éneklős, fehérbohócos jelenetes betétek váltották egymást, némi odamondogatós-moralizáló éllel: "Én két Magyarországot látok, de remélem, jövőre kijózanodok", meg olyat, hogy "meghoztuk a sötétségmérő készüléket, kezicsókolom", és hogy "jövőre mi is itt fogunk fellépni, az Európa cirkuszban".
Ezután Rudolf Péter nosztalgikus, múltat idéző, a régi Önök kérték analógiáján Én kértem az archívumból, valójában Tapsviharos évek címmel készült összeállítását láthattuk. Az ilyen próbálkozások sikerre vannak ítélve, az aranyat érő archívokat csak össze kell kötni némi decens narrációval, jelenettel. Bár nem mindig lehetett érteni, hogy Rudolf kit személyesít meg, a mindenkori nézőt, egy színészkollégát, netán saját magát vagy így együtt mindenkit, kétségtelenül ottragadt az ember a képernyő előtt, mert egy-két gyöngyszemet sikerült kibányászni a homályból, az `ze Lajos - Temessy Hédi kettős Örkény-jelenete hátborzongató volt. A narrátor, noha nem kívánt túlságosan előtérbe tolakodni, egyszer mégis kihúzta nálam a gyufát: Kazal László tudományos borkóstolóját nem kellett volna saját jelenetével megszakítani, elnéztem volna még az öreget, kopottas kópián, fekete-fehérben. Aki látta az összeállítást, és nem itta még magát az asztal alá, felfigyelhetett arra, hogy a korábbi szilveszteri műsorokból idézett részletek színvonala meghaladta a pisi-kaki-politika témakörét, napjaink közkedvelt szentháromságát. És még valami: vicceset csak komoly dologról lehet kitalálni, de ez végképp meszszire visz. Ráadásul a jelenetek többsége az antivilágból maradt itt ránk, még belegondolni is rossz... Ha valaki úgy látta volna, hogy a Tapsviharos évek optimista hangütésű műsor, ki kell hogy ábrándítsam: a konferanszié a végén már igen komoran néz ránk, mintha mi is hibásak lennénk abban, hogy a dolgok idáig fajultak.
Eddig tartott az est kissé intellektuálisra sikeredett első része, melyet az igazi gondtalan, lazítós televíziós buli műfaja váltott fel. Az ünnepi NÉVshowR nem is hazudtolta meg önmagát:
ugyanolyan rettenetes volt,
mint a korábbiak. Pedig minden el volt követve, "híres emberek, sztárvendégek, más csatornák arcai" együtt műmulatoztak az est folyamán feltűnően sokat tapsikoló, sikoltozó nézőkkel. A két műsorvezető, akik kiválasztására nincs racionális magyarázat, hacsak külső szempontok nem, a szokott színvonalon unatkoztak, tehát minden rendben ment, biztosan nőtt a nézettség is. A váratlanul feltűnő L`art pour l`art Társulat könnyedén alkalmazkodott a megváltozott környezethez, sikerült olyan gyenge műsorparódiát létrehozni, amely színvonala nem tűnt ki a mezőnyből. Sőt, az ember a többi produkcióval egybevetve nem is tudta igazán megkülönböztetni a paródiát az igaziaktól. Csak azt nem értem, hogy Vágó István, Magyarország legismertebb és legelismertebb tévés személyisége miért vállalt haknizást a NÉVshowR-ban. ` tudja.
Aztán a megváltó Himnusz és az elnöki beszéd után ki lehetett kapcsolni a készüléket; Lajcsi Szuperbulijára már nem jutott erőm. Éjfélkor mégiscsak összegzünk, átgondolunk. Én is ezt tettem: rövid volt az év, és szar. De a miénk.
Pálos György
