Manon Lescaut
1983-ból, a Covent Gardenból. A dirigens, az azóta eltávozott fiatal Giuseppe Sinopoli jó tempókat vesz, tudja, hogy Puccini később nem volt olyan elementárisan, szépelgés nélkül romantikus, s főként annyira zaklatottan és kétségbeesetten fiatal, mint a Manonban. A rendező Götz Friedrich (ő sem él már) inkább konvencionális, mint hagyományos, realizmusa kulisszaszerű, és maximum annyit talál ki, hogy az internálandó kéjnők egyike a Le Havre-i kikötőben megmutatja a csupasz fenekét. De hát nem ő a fontos, hanem a negyven körüli Placido Domingo és a címszereplő Kiri Te Kanawa. Domingo fess és bodros, de persze már akkor sem volt az a kamaszos ifjú, akinek Des Grieux-t elképzeljük. A hangja karcsú (ő maga is az), lírai, kevésbé testes, mint ma, vivőerejére és kiegyenlítettségére nem lehet panasz, az egyetlen meglepetés, hogy a harmadik felvonás könyörgő áriájának végén nem mer belemenni a szenvedélyes magasságba, inkább gyorsan visszaköt a biztonságosabb fekvésbe. Kiri Te Kanawa ideális Manon, ha nem kívánunk lehetetlent; szép és szépen énekel, csak negédes fiatal hölgyet alakít vadóc kislány helyett. (Nem hinnék benne, hogy a jeune fille fatale előállítható, ha nem láttam volna valaha Házy Erzsébetet.)
A következő opus ugyancsak a Covent Gardenból, 1981-ből; a karmester Colin Davis. Benjamin Britten időtálló remekét méltó produkcióban örökítette meg Elijah Moshinsky rendezése. Ez tipikus realista felfogás, erőssége a festői színpad, amelynek tompított színei olykor monokróm hatást keltenek, karakterei pedig határozottan dickensiek. (A tervezők, Timothy O`Brien és Tazeena Firth nevét le kell írni.) A tömeg, ahogy kell, zenedrámai értelemben főszereplő, a színpad állandó hullámzásban van, a halpiac, a kocsma, a tengerpart hétköznapi élete szigorúan koreografált, nem naturalista rendben zajlik. Ez - ha egyáltalán van ilyen - realista stilizáció, pontosan kiszámított, összehangolt és a maga természetes artisztikumával észrevétlenül ható "rendezői színház". Az értelmezés kiegyensúlyozott: a különc halász és a halászfalu tragikus konfliktusában nincs bűnös és áldozat; ami végbemegy, az tulajdonképpen a deviáns Grimes önmarcangolása és önsorsrontása, amit a közelmúlt jelentős operai személyiségének mondható Jon Vickers belső hitellel, bár kissé régies eszközökkel ábrázol.
A Makropulos-ügy
Ha vitathatatlan nagyságot akarunk látni, akkor válasszuk Anja Silját és az Andrew Davis vezényelte Leos Janácek-operát, mely egy 1995-os glyndebourne-i felvétel nyomán készült. Azért nyomán, mert Nikolaus Lehnhoff eredeti rendezését (az is nagyszerű) a videováltozat készítője, Brian Large remekül alakította műfajkonformmá. Másfél órás, "egybekomponált" tévéopera a nézők kivágásával. Janácek szerintem óriási, ahogy a felhasznált Karel Capek-színmű is az (láttam egyszer Luca Ronconi rendezésében). A 337 éves asszony, aki az életelixír birtokában mindent végig- és túlélt, Silja zseniális megformálásában szofisztikált díva, ördögi hisztérika és a végén a halált választó életbölcselő. Dilettánsok azt mondanák, ezer arca van, de nincs neki, csak egy, a sajátja, és az éppen elég, mert azzal mindent el tud játszani. Az idén itt volt nálunk, az Operában, Schönberg Várakozását énekelte hatvanhárom évesen; amíg még színpadon van, nem lép érvénybe a mondat, hogy voltak nagy operaénekesek.
Koltai Tamás
Warner Music, 2003
