Nagyjából az utolsó békeév adja az auráját Szomory Dezső darabjának; mit mondjak, mostanság igencsak ismerős feeling ez, ráadásul Szomoryt játszani olyan, mint elég jó oddsszal tenni a befutóra. Mi, a közönség, vevők vagyunk a boldog békeidőkre: Bécs, kávéház, Sacher-torta, villa a Lago Maggiore partján, személyzet, s persze pénz, pénz, pénz.Igaz persze, hogy a Györgyike, drága gyermek mindeközben egy nagy modernségcsata, szüfrazsett-háború, melynek kimenetele épp ugyanaz, mint a hajdani vígszínházi bemutató után hamarost elkövetkező igazié. Az előtérben a "drága gyermek" rapid fejlődéstörténete áll, melynek során az igazi szerelem helyett az igazi pénzt választja - ez is ismerős szcenárió. Bizseregve nézünk hát az ígéretes színházi este elébe: kiváló színészek, Molnár, Kulka, Törőcsik, Hollósi, Schell és a többiek, mi kell még?
Rendező, rendező, rendező - visítanám bele minden erőmmel a klaviatúrába: tetszettek volna valami rendezőfélét szerződtetni, legalább játékmester szintűt, már nem is a nagyon jóért, mert ahhoz az nem elég, de az elviselhető közepesért. Ha már van nagyszabás, három (amúgy tök hagyományos) díszlet a három felvonáshoz, ha már - a jelek szerint - beleválaszt a direkció egy
vágyott színházi profil
kellős közepébe, ha már egyenest Szomoryt, ezt az egyszerre finom és sprőd, légies és ólomsúlyú szerzőt költözteti a kicsinek nagy, nagynak meg kicsi térbe, hát hétpróbás rendező kellett volna hozzá, a színészeknek meg elkelt volna egy nyolcpróbás is.
Béres Attila egyik sem. Viszont maga a totálkáros és ragályos bizonytalanság. Ezt nemcsak abból láthatni, hogy egy kicsikét sincsen eldöntve, miről szól a darab, hanem például abból, hogy nem látni, ki írhatta a művet, Gyárfás-e vagy Gyurkovics, avagy egészen más. Meg abból, ahogyan ezek a súlyosan tehetséges színészek játszanak: eszeveszetten, szerteszét. Számos jelenet úgy hat, mintha ott és akkor (de legkorábban öt perccel azelőtt) fundálták volna ki, hogyan is legyen - csupa tétova feltételes mód vagy kérdő mondat.
É. Kiss Piroska három díszlete közül az első igen lötyögős (elegáns bécsi hotel elegáns apartmanja, annak is a szalonja), a második zavaros (alighanem egy tóparti villa kertje, de van kis patakocska, rajta csónak, a járások rejtélyesek, a műfű zöld, a fürt szőlő igazi és szemei potyognak, muszáj a játszóknak figyelni, el ne csússzanak rajta), a harmadik meg (Hübner Félix elegáns házának szalonja) a húszas évek képzőművészeti stílusában tartva akar lenni: geometrikus és sivár.
A legnagyobb baj mégsem ez, hiszen a darabok alkalomadtán másutt és máskor még felhasználhatók. A jelmezeket nincsen kedvem kárhoztatni, mert ugyan tautologikusak, mégsem tehetnek semmiről. A szereposztás önmagában rendben is van; a legtöbb szerepre olyan színész került, aki nemcsak a figura kliséjét, hanem a Szomory-féle különleges egyedet is el tudná játszani - már persze ha megmondaná neki valaki, momentán miből is áll az.
Merthogy trükkös mű ez a Györgyike..., akár a többi dráma: alakjai nemcsak önmagukban, hanem mindenekelőtt egymáshoz való viszonyukban telnek ki. Györgyike akkor, ha Anna és Stefi, a két nővér is a helyén van - ezzel szemben itt az a helyzet, hogy a tudós és talpraesett Anna Schell Judit alakításában hiába van egy kissé nyársat nyeltre maszkírozva, mégiscsak kenterbe veri a bájos, de igen üresnek látszó Györgyikét, legalábbis az első felvonásban; aztán a másodikban szerencsére nincsen jelen, a harmadikban pedig már oda a kocka, ugye... Hübner, a gazdag bécsi férj meg akkor igazán nyerő, ha a csóró pesti színésztanonc, Tersánszky László Györgyikének nemcsak ifjúkori, hebrencs szerelme tárgya, hanem a végzete is. De itt meg úgy van, hogy nincs az a csóró vidéki - azazhogy pesti - fruska, aki vakon vagy álmában ne a tetőtől talpig "karbantartott", vonzó és határozott, Kulka-féle Hübnert választaná a pipogya és lökött Tersánszky helyett, és ez elég nagy gáz, mármint a Szomory szempontjából. Nekünk a végére
porig sújtva kellene pihegni
a zsöllyében, nem pedig azon örömködni, hogy megjött végre a kiscsaj esze.
És akkor még egy szót sem szóltam arról, hogy a szegény, csípős nyelvű bécsi rokon szerepében Törőcsik Mari az ő hatalmas repertoárjából előkapva az ide illőnek vélt eszközöket rendre leteszi a társaságot a polcról, ahányszor csak belép - pedig nem kéne; többek közt azért sem, mert ugyanezzel a mozdulattal légneművé varázsolja az ő saját lányát, aki Szalay Mariann alakításában láthatatlan. Molnár Piroskánál - ő szintén mindent tud erről a lecsúszott Mikárnéról, aki családilag most éppen megcsinálhatja a szerencséjét, ezért hát nagyon igyekszik - észre kell venni, hogy szokatlanul széles regiszterben beszél, hangerővel és dinamikával leplezvén a rendezés súlyos hiányosságait és pótolván a pótlandót, ha lehetne, de nem lehet. Hollósi Frigyes a kávéházi léha és otthoni papucsférj szerepében kedélyes és szeretnivaló, a többi - ami pedig sok - itt is a rendező dolga lett volna. Kovács Patrícia Györgyikéje legalább három külön személyiség - felvonásonként egy, ugye -, összegyúrva nincsenek, értelme sem lenne; amúgy mindhárom tehetséges alakítás. Még leginkább Stefanovics Angéla Stefijéről lehetne elmondani, hogy egységes, de a vihorászó, flúgos, nagyra nőtt ötévest nem a Szomoryból szalajtották...
Béres Attila önbizalmát, mondjuk, értem. A mások bizalmát, azt nem értem. De ha azt is értem, akkor meg azt nem értem, mi történt itt a főpróbán, a megnézésen, az elfogadáson, mert az biztosan nem történt, aminek történni kellett volna.
Most akkor lesz egy közönség, amely azt hiszi majd, hogy ez jó, hiszen a remek színészek, olykor az életükért játszva, jelenetről jelenetre, dialógról dialógra abszolválják a színpadi jelenlétet. És ha a nemzetis direkció is elhiszi ugyanezt - na, akkor jaj nekünk.
Csáki Judit
