Zene

Úgy kezdem, mint egy hagyományos kiállításajánlót: menjenek a Ligetbe! Várnagy Tibor galériája a nyolcvanas évektől egyfajta kompenzációs műhelyként, a nagy intézmények elmaradt feladatait pótolva vagy a kanonizált áramlatokkal szemben haladva működik. Olyan művészek állítanak itt ki, akiknek a nagy kurzusok homogenizáló struktúráinál fontosabbak a kísérleti formák, az egyéni hang szabadsága, és az olyan alternatív létmód, amely a kívülállás függetlensége révén autentikussá és hitelessé teszi a megszólalásukat. A Liget Galéria ilyenformán átörökített valamit a földalatti művészet karakterisztikumából, miközben maga az underground a rendszerváltást követően fölszívódott. Könnyen előfordulhat, hogy a kortárs művészet a következő időszakban ismét defenzívába szorul majd, de ez esetben legalább önironikusan tudomásul veheti, hogy vannak bázisok, ahová visszavonulhat.

Szuggesztív, egyfajta hármas oltárra emlékeztető kép fogadja a látogatót. Három hatalmas felvétel Hitlerről. Jól ismert felvétel mindegyik, az elsőn fiatal katonaként látjuk, amint dühösen-dacosan néz a lencsébe, a másodikon a hatalmat már birtokló, kiteljesedett diktátorra pillanthatunk, míg az utolsó egy fotómontázs, Hitler arcának megidézése az emblematikus bajusszal, egy halálfej szokásos szimbólumaival egybeapplikálva. Ám a fények változnak, ha mozdulunk, s a képek mögött felsejlenek először a munkanélküliek és a hajléktalanok - a talaj, amiből a vezér kinőtt -, másodszor az elvakult, vak és éljenző tömegmassza, míg harmadjára a teljes pusztítás képei. E tabló együttesen (és plasztikusan) rögtön elhelyezi a néző kiindulási és végpontját, tematizálja a tárlatot, mely nyolc egységre épül, és így vezet el a kezdetektől napjainkig. Mert tagadhatatlan, hogy a téma mindig aktuális, az utókor folyamatosan keresi a válaszokat a kérdések kérdésére: mégis miképp volt lehetséges? Hans-Ulrich Thamer történészprofesszor, a kiállítás kurátora szerint a Hitler-témától nem tudunk megszabadulni. Ezt erősíti meg az utolsó blokk is, mely a Hitler und kein Ende címet viseli, és azt mutatja be, miképp él tovább a Hitler-kép, hogyan változik a portré az utókor szemében, illetve milyen művészi és propagandaeszközökkel próbálták a háború után az egykor mindenható Führert deheroizálni. Belenézhetünk a Hitler-filmekbe (leghatásosabb az ismert Chaplin-paródia, mert ebben a kontextusban még inkább nyilvánvaló a nevetséges hasonlóság, és nem csak a bajusz miatt) a korai munkáktól egészen A bukásig, láthatunk festményeket, fotómontázsokat, pár szobrot. Roppant érdekes megtudni, hogy bár több művész (mind Kelet-, mind Nyugat-Németországban, többek között Werner Tübke, Sigmar Polke, Baselitz, Beuys) foglalkozott a háborús borzalmakkal, a holokauszttal műveiben, Hitler személye mégis csak ritkán lett megörökítve. Ilyen érdekes kivétel Ulrich Baehr Deutscher Torso VI.-ja 1972-ből, vagy Stefan Hunstein tizenhat részes fotószériája 1998-ból. A művészek leginkább az irónia, a figura kifordítása felől közelítenek az alakhoz, ezáltal is megfosztva őt heroikus tulajdonságaitól.

A Berlinben élő nemzetközi hírű gitárművész ezúttal nem koncertezni érkezett Magyarországra. Õ alapította meg az Európai Roma Zenei Szakkollégiumot a Norvég Alap, a magyar állam, a Nyílt Társadalom Intézet és mások támogatásával. Az intézményben 12-18 éves, elsősorban roma fiatalok kapnak majd zenei képzést, akik hátrányos helyzetük miatt nem tudnak bekerülni a hagyományos zeneiskolákba.

Ki ne tudná, hogy a gyümölcsöktől felforr, majd gennyes lesz az ember vére, így pedig sokkal könnyebb elkapni mindenféle nyavalyát? Vagy hogy a hajhullásra égetett galambürülék a gyógymód, s hogy sajnos a tuberkulózis gyógyíthatatlan, viszont fájdalmait csillapíthatjuk néhány házával együtt elfogyasztott csigával? Nos, aki mindezekkel nincs tisztában, annak nem árt beszereznie egy útikönyvet - már ha az 1599-es év Londonjába tervez hosszabb látogatást. Richard Tames szórakoztató történelemkönyve - az Antik Athén napi öt drachmából és az Antik Róma napi öt denariusból című kötetekkel megkezdett sorozat folytatása - ugyanis ezt a kort dolgozza fel szinte mindenben egy valódi bédekker struktúráját követve. Tames konzekvensen ragaszkodik a jelen idejű leírásokhoz, és e téren legfeljebb annyi kilengést enged meg magának, hogy figyelmeztet: a már most is igen felkapott Shakespeare a jövőben alighanem sokra viszi még.

Az ember azt hinné, azzal lesz a gond egy ilyen koncerten, hogy a volt Felvonulási tér foghíjas macskakövén a nagy hidegben tíz emberből nyolc kificamítja a bokáját az őrült partiban.De nem. Már az első szám után jön a döbbenet.

Zombor konzervatív fiatalember. Első kötetében - még nem regény, már nem novellaciklus - Gerőcs Péter írói alteregójának legfőbb kérdése, melyre 11 fejezeten keresztül keresi a választ, hogy vajon mit is lehetne megőriznie, átmentenie az ember fiának, ha történetesen épp a mában fiatal? Az író válasza alapvetően leíró jellegű, és nem rokonítható egyértelműen a Márton László-i epikával, bár Gerőcs idősebb pályatársára deklaráltan mint mesterére tekint.

Az észak-londoni The Chap első blikkre afféle bennfentes popviccnek tűnik, elvégre lemezeiken meggyűrt tanárnők és kopaszodó programozók vezetnek elő popdalokról szóló ironikus popdalokat. A nevét egy arisztokratikus londoni férfimagazintól kölcsönző formáció igen agyasan és reflektáltan közelít a műfajhoz, hetykén játszadozik a klisékkel és struktúrákkal, tudatosan vegyít elektropopot, krautrockot, funkot vagy épp posztpunkot, a dalszövegek pedig olykor a kortársi közegnek osztanak fricskákat (mint a legutóbbi lemez egyik gyöngyszemén, a világzene-imádaton élcelődő Ethnic Instrumentben).

A munkahelyi alázás, annak is a hidegvérrel elkövetett, elfajzott alfaja hálás színésznői feladat. Amikor udvartartása élén Meryl Streep, Glenn Close, netán Sigourney Weaver fújtat a főfolyóson, hogy valakinek fejét vegye valamelyik meetingen, vagy hajlongó hopmestereitől körülvéve Helena Bonham Carter néz szét országán és rettegett alattvalóin - az ilyesmi szinte mindenkor garantálja, hogy útjára induljon a gyönyör a széksorok közt.

Az ausztráliai Circa saját magáról elnevezett előadása értelmezhető a társulat himnuszaként, de úgy is, mintha három korábbi előadásának (The Space Between; by the light of stars that are no longer...; Furioso) legjobb kunsztjait varrták volna össze új darabbá. A lényeg, hogy a manapság olyan sokszínűvé vált cirkuszművészet meglehetősen új, egészen a kortárs táncba simuló, letisztult verzióját képviselik.

Közel százezer darabos negatívgyűjteményét adta el még életében az Országos Széchényi Könyvtárnak - olvasom -, ennyiből kétségkívül kiállítások tömegét lehetne megtölteni. A Mai Manó Ház két emeletén elhelyezett kevesebb mint száz darab csak töredék, miközben keresztmetszet is.

A Monster Magnet több mint húszéves pályája meglehetősen hektikusan alakult. A Hawkwind inspirálta, legendásan hosszú jammelésekre épülő (lásd a stonerkörökben ma már legendás Tab minialbumot, ahol a címadó tételt sikerült harminc perc fölé hizlalnia az LSD-től szétcsapott brigádnak) korai korszak után lerakták az asztalra azt a mesterhármast - Dopes To Infinity, Powertrip, God Says No -, amely a korai retrós, rock 'n' rollos, stoneres gyökereket megtartva vonultatott fel olyan slágerparádét, ami világszerte ismert és sikeres zenekarrá tette őket. Az ezekre következő Monolithic Baby (2004) már nem lett annyira erős, és ez után történt, hogy a drogpusztító énekes-gitáros-fővezér, az életkora (54 év) végett lassan a következő Lemmy Kilmisternek tekinthető Dave Wyndorf (képünkön) majdnem a halálba küldte magát az ipari mennyiségben elfogyasztott alkohol-nyugtató kombóval, de szerencsére életben maradt, csak a korábbi szikár felépítését vesztette el, és hízott elefántméretűre. Az akkortájt készült 4-Way Diablo annak ellenére sikerült nagyon felejthetőre, hogy a Monster Magnet élőben továbbra is verhetetlen: nálunk két éve a Wigwam klubban mutatták meg oroszlánkörmeiket, idén pedig a Sziget rockszínpadát zúzták szó szerint porrá. Itt tartunk most, ebbe a környezetbe érkezett a friss Mastermind, amit a Wyndorf mellett 1992 óta harcoló Ed Mundell gitáros kiszállása követett, ami, ha nem is rengeti meg a Monster Magnet Wyndorf-által szilárdra rakott alapjait, azért komoly érvágásnak minősül.

A Clinic még a kilencvenes évek végén tűnt fel nagy-nagy hozsanna közepette - mindent vártak tőlük, s abból sok minden teljesült is, de azért a szokásos csalódás sem maradt el. A liverpooli négyes egészen különleges, egyedi, bár talán nem éppen a legkifinomultabb hangzást keverte ki - zenéjük unikalitása, sajátos kompozíciós technikájuk úgy maradt meg az eltelt hosszú évek során, hogy csupán apró lépésekben, szépen adagolva, finoman elkeverve érvényesültek új hatások, amelyek esetleg néhány albummal később már dominánsakká váltak. A Clinic változatos zenei forrásai közül máig stabilan felismerhetők a késő hatvanas évek szörf- és pszichedelikus rockbandái (ez utóbbi hatás különösen felerősödött a 2006-os Visitations album óta), a hetvenes évek német krautja, a posztpunk/new wave éra számos elektropop, kísérleti/protoindusztriális és gitárzenekara, s meglepő módon idővel ehhez még jó adag folkos stich is társult. Az analóg hangszerek iránti rajongásuk közismert: a legendás Philips Philicorda hangja egyetlen Clinic-lemez meghallgatása után is beleivódik az agyunkba, a kellő érzékkel tálalt elektronika pedig mindig remekül egészítette ki a finoman retrós, sokszor szándékoltan lo-fi pszicho-szörf hangzást. Nem lehet szó nélkül elmenni Ade Blackburn vokalista elképesztő formátumú hangja mellett sem. Elsőre el sem hisszük, hogyan bír valaki ennyire összeszorított fogakkal, már majdnem csikorogva énekelni, de a régen jéghidegként jellemzett, a hangzást tökéletesen kiegészítő énekhang mostanság már némi túlzással barátságosnak hat.

Majd' tizenöt éve, 1996 nyarán láttam legelőször a Heaven Street Sevent a Szigeten, amikor még éjjel is lehetett koncerteket adni. Azóta láttam őket vagy ötvenszer, és ötvenegyedszerre is megnéztem a programot, mert az A38-on tartott jubileumi buli mindenképpen különlegesnek ígérkezett. Már a pár nappal korábban a Szeparéban, csak barátok előtt tartott zártkörű koncert is bizonyította, hogy lesznek meglepetések, a hajón viszont végképp volt minden, aminek ilyenkor lennie kell.

A LuMú kiállításának címadó képén (Gondolkodj, mielőtt exponálsz) maga Munkácsi Márton (1896-1963) látható: a harminckilenc éves fotóművész a korszak divatos férfiúszódresszében egy matracon fekve lebeg a vízen, rajta elmaradhatatlan szemüvege, jobb kezében pedig egy fényképezőgépet szorongat. A kép akkor készült, amikor ugyanezen a címen cikket jelentetett meg az amerikai divatlapban, a Harper's Bazaarban - amelynek 1934 és 1949 között dolgozott -, s ahová éppen azért került, mert a tengerparton vállkendőben és fürdőruhában futó híres modellről, Lucile Brokaw-ról készült képével forradalmasította a műteremben készült statikus, leginkább a női szépséget hangsúlyozó és a ruhák egészét bemutatni kívánó divatfotók világát.