A LuMú kiállításának címadó képén (Gondolkodj, mielőtt exponálsz) maga Munkácsi Márton (1896-1963) látható: a harminckilenc éves fotóművész a korszak divatos férfiúszódresszében egy matracon fekve lebeg a vízen, rajta elmaradhatatlan szemüvege, jobb kezében pedig egy fényképezőgépet szorongat. A kép akkor készült, amikor ugyanezen a címen cikket jelentetett meg az amerikai divatlapban, a Harper's Bazaarban - amelynek 1934 és 1949 között dolgozott -, s ahová éppen azért került, mert a tengerparton vállkendőben és fürdőruhában futó híres modellről, Lucile Brokaw-ról készült képével forradalmasította a műteremben készült statikus, leginkább a női szépséget hangsúlyozó és a ruhák egészét bemutatni kívánó divatfotók világát.
Pedig Munkácsi nem divatfotósnak indult. Amikor tizenhat évesen a saját lábára állt, a bogyógyűjtés, a szobafestés és más efféle kétkezi munkák mellett az Est, a Pesti Napló és a Színházi Élet mindenes újságírója lett: autóversenyekről és focimeccsekről tudósított, interjúkat készített és pletykákról számolt be, sőt verseket is írt. A legendárium szerint azért készített magának fényképezőgépet, hogy riportjait, cikkeit illusztrálja. Néhány év alatt kiváló fotóriporter lett belőle, aki mindig úton van, és nem rest létrákra és falakra mászni egy-egy szokatlan kép reményében. Elsősorban a sportesemények érdekelték - 1927-ben majdnem meghalt, amikor fényképezés közben kizuhant egy mozgó versenyautóból -, és sportfotósként igen tehetséges volt; ezt mindenki lemérheti például a focimeccsek "döntő pillanatairól" készült felvételein. Úgy tűnik, szinte minden érdekelte, és fénykorában, 1928 és 1936 között a hétköznapiban a különöst éppúgy meglátta a pesti bérkaszárnyák udvarában, mint egy német gyermekotthonban, a sípályákon, az uszodákban, a kolbászpiacon vagy a csendőrök által vigyázott tiszazugi arzénes asszonyok környezetében. 1928-tól számos német újságnak dolgozott - többek közt a naponta háromszor (!) megjelenő Tempo című berlini napilapnak -, és sokat utazott. Járt Afrikában - itt készült a Henri Cartier-Bresson művészetét meghatározó híres fényképe az önfeledten a hullámokba rohanó fekete kamaszokról -, de ő tudósított arról is, amikor Hindenburg 1933. március 21-én formálisan átadta a hatalmat Hitlernek (érdemes megnézni, hogy az akkor még alázatosnak mutatkozó vezér arcán mennyire látszik, hogy két nappal később már ő lesz a teljhatalmú diktátor). Mindemellett jó portréfotós volt, s olyan ikonikus, világszerte ismert képek fűződnek a nevéhez, mint Frida Kahlo és Diego Rivera kettőse, a Hepburn nővérek portréja, de láthatjuk a kiállításon a fürdőruhában síelő Leni Riefenstahlt, a táncoló Fred Astaire-t, a behajózásra váró, poggyászai között üldögélő Greta Garbót, vagy a táncfotók készítése közötti "szünetben" magasba ugró - több német és magyar filmben is szereplő - Tibor von Halmayt. (Érdekes, hogy még macskákról, kutyákról is készített "portrékat".) A harmincas évek második felére annyira befutott, hogy három műtermet tartott fenn Manhattanben, és évi százezer dolláros fizetéséből arra is tellett, hogy házat építsen Long Island legelegánsabb részében, nem messze például a dúsgazdag Guggenheim család birtokától.
Világhírét kétségkívül divatfotói alapozták meg - az a természetes, lezser, mégis tűpontosan előre elgondolt, megkomponált és életörömet sugárzó hatás, amely például Richard Avedont is lenyűgözte. A LuMú komoly reklámkampányt folytatott, hogy meggyőzze a közönséget Munkácsi nagyságáról: júniusban három napig nyitva tartó "ízelítőt" mutattak be munkáiból (Intro), szeptemberben pedig - még a kiállítás megnyitása előtt - egy sajátos magazint is létrehoztak, melyben hat magyar fényképész reflektált Munkácsi egy-egy munkájára. Mindenesetre furcsa, hogy a magyar származású művész 2005 óta utaztatott kiállítása csak most jutott el hozzánk - s míg a San Franciscóban megrendezett tárlat meghívóján a táncoló Bársony Rózsi volt látható, a budapesti kiállítás "arca" egy 1936-ben készült divatfotó (Peignoir könnyű szélben). Persze, ha a LuMúban korábban már bemutatott Robert Capát elsősorban haditudósítóként pozicionálták, akkor Munkácsi művészete is "leszűkíthető" a divatfotókra. S még a párhuzam is adja magát: Capa háborús körülmények között halt meg, Munkácsi életét pedig saját védjegye, könynyen elsajátítható stílusa tette tönkre. Nemcsak azért, mert "utánzók" serege lépett a helyére, hanem mert ő maga sem volt képes megújítani képi nyelvét, nem tudott "haladni a divattal". Sőt ítélőereje is csökkent - legalábbis erről árulkodnak a művészi örökségének szánt, itt néhány darabbal képviselt album (Munkácsi csodálatos világa) didaktikus fotópárjai. Voltaképpen már az ötvenes években elfelejtették - legendás teherbírását szívinfarktusa törte meg, anyagi lecsúszását pedig vélhetően válása okozta -, és csak néhány éve került vissza a köztudatba. A kiállítás által sugallt Munkácsi-képet még árnyalhatja az a 2007-ben, az eBayen feltűnt négyezer darabos üvegnegatív-gyűjtemény, amelyet egy amerikai intézmény vásárolt meg.
A LuMúban több mint 250 művet (leginkább utólagosan nagyított ún. vintázskópiát) láthatunk, sok helyen az eredeti fotóból kiemelendő képkivágatot jelző vonalakkal, nem egy korai munkán a retus nyomaival. S bár jók a divatfotók, Munkácsi fotóművészetét fölösleges ennyire beskatulyázni. Művei lenyomatai korának, miközben sok közülük máig érvényes - legalábbis ami a különleges látószöget, a dinamizmust, a természetességet és a mozgás megragadását illeti.
Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, Budapest, nyitva: 2011. január 9-ig
