Lemez - Napfény és csikorgás - Clinic: Bubblegum

  • - minek -
  • 2010. november 18.

Zene

A Clinic még a kilencvenes évek végén tűnt fel nagy-nagy hozsanna közepette - mindent vártak tőlük, s abból sok minden teljesült is, de azért a szokásos csalódás sem maradt el. A liverpooli négyes egészen különleges, egyedi, bár talán nem éppen a legkifinomultabb hangzást keverte ki - zenéjük unikalitása, sajátos kompozíciós technikájuk úgy maradt meg az eltelt hosszú évek során, hogy csupán apró lépésekben, szépen adagolva, finoman elkeverve érvényesültek új hatások, amelyek esetleg néhány albummal később már dominánsakká váltak. A Clinic változatos zenei forrásai közül máig stabilan felismerhetők a késő hatvanas évek szörf- és pszichedelikus rockbandái (ez utóbbi hatás különösen felerősödött a 2006-os Visitations album óta), a hetvenes évek német krautja, a posztpunk/new wave éra számos elektropop, kísérleti/protoindusztriális és gitárzenekara, s meglepő módon idővel ehhez még jó adag folkos stich is társult. Az analóg hangszerek iránti rajongásuk közismert: a legendás Philips Philicorda hangja egyetlen Clinic-lemez meghallgatása után is beleivódik az agyunkba, a kellő érzékkel tálalt elektronika pedig mindig remekül egészítette ki a finoman retrós, sokszor szándékoltan lo-fi pszicho-szörf hangzást. Nem lehet szó nélkül elmenni Ade Blackburn vokalista elképesztő formátumú hangja mellett sem. Elsőre el sem hisszük, hogyan bír valaki ennyire összeszorított fogakkal, már majdnem csikorogva énekelni, de a régen jéghidegként jellemzett, a hangzást tökéletesen kiegészítő énekhang mostanság már némi túlzással barátságosnak hat.

A Clinic még a kilencvenes évek végén tűnt fel nagy-nagy hozsanna közepette - mindent vártak tőlük, s abból sok minden teljesült is, de azért a szokásos csalódás sem maradt el. A liverpooli négyes egészen különleges, egyedi, bár talán nem éppen a legkifinomultabb hangzást keverte ki - zenéjük unikalitása, sajátos kompozíciós technikájuk úgy maradt meg az eltelt hosszú évek során, hogy csupán apró lépésekben, szépen adagolva, finoman elkeverve érvényesültek új hatások, amelyek esetleg néhány albummal később már dominánsakká váltak. A Clinic változatos zenei forrásai közül máig stabilan felismerhetők a késő hatvanas évek szörf- és pszichedelikus rockbandái (ez utóbbi hatás különösen felerősödött a 2006-os Visitations album óta), a hetvenes évek német krautja, a posztpunk/new wave éra számos elektropop, kísérleti/protoindusztriális és gitárzenekara, s meglepő módon idővel ehhez még jó adag folkos stich is társult. Az analóg hangszerek iránti rajongásuk közismert: a legendás Philips Philicorda hangja egyetlen Clinic-lemez meghallgatása után is beleivódik az agyunkba, a kellő érzékkel tálalt elektronika pedig mindig remekül egészítette ki a finoman retrós, sokszor szándékoltan lo-fi pszicho-szörf hangzást. Nem lehet szó nélkül elmenni Ade Blackburn vokalista elképesztő formátumú hangja mellett sem. Elsőre el sem hisszük, hogyan bír valaki ennyire összeszorított fogakkal, már majdnem csikorogva énekelni, de a régen jéghidegként jellemzett, a hangzást tökéletesen kiegészítő énekhang mostanság már némi túlzással barátságosnak hat.

A munkásságukat minden tekintetben jellemző kettősség mondhatni már a fellépőruhák kiválasztásában is megmutatkozik: a színpadon többnyire műtősruhában, sebészmaszkban mutatkozó fiúk szabadtéri attrakcióik alkalmából szépen előveszik a hawaii ingeket.

Meglehet, ehhez hamarosan egy újabb kosztüm is társulhat, elvégre friss, Bubblegum című lemezük valósággal fürdik az akusztikus, folkos, néha majdnem pasztorálisan idilli hangulatokban. Ezt a keresett harmóniát csak néha borítják fel olyan garázs/szörf rockolások, mint a Lion Tamer, az Evelyn vagy a lemezt záró Orangutan - bár ez utóbbi is egy kis akusztikus lezárásban oldódik fel. A zenekar maga is afféle paradigmaváltó albumként definiálja az új zeneanyagot. Ebből annyi feltétlenül igaz, hogy az albumnyitó retro/easy I'm Aware, a nyolcvanas évek csilingelős indie gitárpopját visszahozó Bubblegum vagy a bájosan tinglitangli Baby hármasának meghallgatása úgy hat ránk, mintha egy szónikus agykémiai kísérlet keretében a lebegés és ellazulás fázisait szemléltetnék rajtunk. Ugyanakkor a Clinic sohasem tagadja meg magát: az új kompozíciók többnyire ama jól kijelölt, lépésről lépésre definiált zenei térben maradnak, ami már régóta a sajátjuk. Legfeljebb kevesebb torzítással és fogcsikorgással, már majdnem hi-fi minőségben. S legalább annyi, a puszta kellemességen túlmutató, emlékezetes szerzeménynyel, hogy több legyen, mint tizenhárom évnyi lecke puszta felmondása.

Domino/Neon Music, 2010

Figyelmébe ajánljuk