Narancs XXII. évf. 47. szám(2010.11.25.) (2010-11-25)
Az amerikai július 4-éről, a francia július 14-éről maroknyi budapestinek van csupán fogalma, neki is csak azért, mert vagy hivatalos a zugligeti amerikai nagyköveti rezidencia fogadására, vagy olykor a Bem rakpartra téved, ahol a franciák utcabáljukat rendezik. De hogy mikor is van a román nemzeti ünnep, lassan minden magyar megtanulja.
Az amerikai július 4-éről, a francia július 14-éről maroknyi budapestinek van csupán fogalma, neki is csak azért, mert vagy hivatalos a zugligeti amerikai nagyköveti rezidencia fogadására, vagy olykor a Bem rakpartra téved, ahol a franciák utcabáljukat rendezik. De hogy mikor is van a román nemzeti ünnep, lassan minden magyar megtanulja.
A múlt keddi, november 16-i parlamenti zárószavazásokkal a kétharmados többség végképp zárójelbe tette a jogállamot Magyarországon. Öt évre visszamenő hatállyal elfogadták a 98 százalékos különadót, az Alkotmánybíróságról szóló törvény módosításával pedig megvonták a jogot a testülettől arra, hogy a költségvetést, adókat és járulékokat érintő kérdésekben megsemmisítse az alkotmányellenes jogszabályokat - kivéve, ha bizonyos emberi alapjogokat sértenének. A kivételek között szerepel ugyan az Alkotmányban nevesített ún. alapvető jogok többsége (pl. élethez és emberi méltósághoz való jog, a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadsága), kimaradt azonban néhány fontos és éppen pénzügyi tárgyú törvényekkel könnyen megsérthető alkotmányos jog.
Magyar Narancs, 2010. november 4. Kedves MaNcs, az Esztergomban zajló politikai komédiáról szóló cikketekben érintitek a (most már csak volt) Szent István Gimnázium ügyét.
November 11-i számunk kiállításrecenziójában (Az emlékezés dialektikája) hozzátoldottunk egy c betűt László Gergely és Rákosi Péter művészcsoportjának nevéhez. A név helyesen: Tehnica Schweiz.
"Egész nap folyamatos volt a sorban állás a szavazókörökben a helyhatósági választásokon, nemritkán több órát kellett várakozniuk a választóknak, hogy leadhassák szavazatukat; a magyar választási megfigyelők késő délutánig nem tapasztaltak komolyabb visszaéléseket az ukrajnai voksoláson."
Pártunk és kormányunk jövőre megszünteti a közös pénzügyeinket monitorozó Költségvetési Tanácsot (KT). Nem ezt mondják persze, ez így túl egyenes, pusztán csökkentik az éves büdzséjét, nagyjából nullára. Az indoklás szerint az erre szánt keretet roma ösztöndíjakra kell átcsoportosítani. A szokásos sunyi ügymenet része az is, hogy a javaslat, mint a költségvetési törvény módosítója, egy eddig ismeretlen fideszes képviselő fejéből pattant ki.
Hogy a magán-nyugdíjpénztári tagok pénzét nem engedheti el többé a kormány, az nyilvánvalónak látszik: arra a pénzre szüksége van, és nemcsak az októbertől eltérített befizetések jövendő 360 milliárdjára, hanem a már befizetett vagyonra, a 3000 milliárdra is. Különben megdől a költségvetés, adott esetben nem csupán a jövő évi, és akkor megdől a kormány gazdaságpolitikája is, vissza kéne csinálni az egykulcsos szja-t és az adócsökkentést; és akkor megdől minden, amit Orbán az elmúlt években a magyar társadalom és gazdaság kívánatos állapotáról és az oda vezető útról állított. Márpedig ez, ugye, nem fordulhat elő.
"A Polgármesteri Hivatal Oktatási Osztályának vezetője nem fogadott, úgyhogy a felelős alpolgármesterhez fordultam írásban. Levelemre 3 hónap múlva kaptam egy semmitmondó választ. Így szeptemberben bejelentkeztem hozzá egy személyes találkozóra. November 19-re kaptam időpontot, amit előtte néhány nappal lemondott. Felhívtam az Okt. oszt.-t újra - akiknek már addigra az agyukra mentem -, így behívtak a férjemmel minket egy találkozóra. Ez november végén volt..., közölték, hogy most már el kell kezdeniük gondolkodni az ügyön... kiborító volt... Aztán csodák csodájára januárban felhívtak, hogy az alpolgármester vár... negyedmagammal elmentem... hosszú lenne leírni azt az élményt, amelyben részünk volt, így csak idézek: Tudja maga, hány önkormányzat nem foglalkozik ezzel? Ha bárhová is fordulnak és megállapítják, hogy az önkormányzat törvényt sért, na, és akkor mi van?!" (A TASZ postaládájából, 2010. február)
A biztos gazdasági összeomlást Írország egy hétfőn jóváhagyott, 50-90 milliárd eurónyi uniós hitelcsomaggal kerülheti el. Hogyan mehetett két év alatt csődbe az európai csodagazdaság, miben különbözik az ír eset a görögtől, és mit jelent mindez az Európai Unió számára?
Számos notabilitást, köztük nem egy jobboldali személyiséget is kellemetlenül érinthet, ha a részben a protokollvadásztatás miatt november elején előzetes letartóztatásba helyezett Benedek Fülöp egykori államtitkár, a vagyonkezelő volt vezérigazgató-helyettese, Csányi Sándor OTP-vezér jelenlegi (és a bankelnök részéről a hivatalos eljárás lezártáig pozícióban tartott) főtanácsadója ügyét valóban végigviszik.
Október 4-én öntötte el az ajkai tározóból kiszabadult vörösiszap Devecsert. A kormány teljes kártérítést nem tud adni, azt polgári jogi úton lehet érvényesíteni. Az elkeseredett helyiek azonban valódi kártérítést akarnak. A károsultak egy csoportja múlt péntekre félpályás útlezárást hirdetett a 8-as főútra.
A gazdasági válságok mindenfelé kiélezik az amúgy is létező társadalmi konfliktusokat. De hogyan hat a mostani válság a magyarokra? Mire vágyunk, és kiktől félünk? Változik-e a véleményünk a demokráciáról, a cigányokról vagy éppen a zsidókról? És egyáltalán: mit gondolunk magunkról és jövőnkről? Az ELTE Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpontjának elemzése 2010. szeptemberi felmérései alapján.
Európai parlamenti képviselőként múlt csütörtökön három és fél percben elmondhatta véleményét a magyar Országgyűlésben a jövő évi költségvetésről. "Többszörös hazugság van a rendszerben" - értékelte a kormány gazdaságpolitikáját másnap a Narancsnak a volt pénzügyminiszter, aki 2009-ben az MDF-lista éléről került Brüsszelbe.
"Ahogy kibontódik az esély, / bár sorsa kalitkája zárva, / a törzs árnyékából kilép a személy, / fénypászma zuhan a kortinára" - indul a Perspektíva című vers, az egyik legszebb a kötetben. Amikor a művészet felmutat valamit, kibontakozik a képviselet kényszeréből az alanyiság.
Öt év kihagyás után két kötete jelent meg nemrég: A csöndet úgy naplóképeket, a Kemény Istvánnal közös Amiről lehet kettejük baráti beszélgetéseit tartalmazza. Az újdonságok mellett az alkotó felelősségéről, a fikció és a valóság kapcsolatáról és az elborult aggyal írás veszélyeiről is beszélgettünk.
A kötet a Napvilág Kiadó és a Politikatörténeti Intézet azon sorozatának a része, amely a rendszerváltás óta eltelt 20 év társadalmi-gazdasági folyamatait elemzi. A Corvinus Egyetem kutatója, korábbi adóhivatali elnök (1994-1997) által jegyzett jelen darab a kifejezés jó értelmében vett ismeretterjesztő munka: jól olvasható, közérthető szöveg, ami azonban egyszerűségre törekvő fogalmazása ellenére sem válik szájbarágóssá.
Magyarországon húsz éve tombol már a borsznobéria, de semmi okunk panaszkodni, Amerikában már kétszáz éve. És nézzék, emberek, mi lehúztunk negyvenöt évet egy diktatúrában, melyet ugyan "a húzd meg, ereszd meg" módszerével igazgattak gazdái, de azért mindenhol a hiányra alapoztak. Mondjuk, pont jelen tárgyunk szempontjából járhattunk volna jobban is, hiszen a béketábor országai közül a jó minőségű ételek és italok leginkább az NDK-ban és Csehszlovákiában voltak - olcsó pénzen - elérhetők. Nincs azon mit szépíteni, hogy egy borára időtlen idők óta, olykor már eltúlzott mértékig is büszke ország gyakorlatilag valami bor nevű moslékkal töltekezett (itta el az eszit). S amikor végre feltűntek a minőségi követelményeket is maguk elé állító szőlő- és bortermelők (bedőlt végleg a szovjet piac), jelenlétük viszonylag hamar előcsalta azt a 10 millió borszakértőt, aki addig is köztünk járt rangrejtve. Ah, úgy 1991-ben de cefetül jól jött volna egy ilyen kislexikon...
A Verdák generációja, azaz a gépeknek saját személyiséget és élettörténetet tulajdonító korosztály számára különösen jó hír, hogy született egy autókról szóló kortárs meseantológia. Nyilván a kisfiúk fognak elsőként lecsapni rá, de a 12 kortárs író meséje nemtől, kortól függetlenül kínál személyiségre szabott autós kalandokat - egyik történet sem csak a gépjárművek életéről szól, hanem élettapasztalatokat dolgoz fel a gyerek szempontjai szerint.
A mediterrán térség keleti és déli részében járunk tehát, ami ebben a rettenetes, taknyos őszi időben már önmagában is kellemes élmény, jobbkor nem is érkezhetett volna a kötet. Idillinek persze túlzás volna nevezni a környezetet, hacsak nem a címlapkép teraszáról bámuljuk a békés messzeséget. Alapvetően kopár a táj, az évezredek során erősen meggyérült növényzet világosan utal az egymást váltó, házat, harci és teherszállító kocsit, hajót építő, kemencében és faparázs fölött egyre kifinomultabb fogásokat előállító civilizációk folyamatos jelenlétére. A szikkadt növényzetet, amelybe fűszernövények is bőven keverednek, birkák legelik. A kék elképesztő árnyalatait produkáló Földközi-tenger és melléktengerei pedig a halat, rákot, egyebeket kínálják, bennük a mindenféle szennyeződés hatására szaporodó higannyal, egyebekkel, már amenynyiben nem eleve mesterséges körülmények között nevelkedett a kényeztetésünkre mandulamártással, citrommal, olívaolajban, datolyával vagy szőlőlevélben, vörös- vagy fehérborban elkészített kopoltyús avagy páncélos jószág.
Kurt Wallandert nem kell bemutatni. Réges-rég megkezdte működését, a regényidő szerint 1990. január 8-án, egy jeges svéd reggelen autózott ki Ystad városából, és még a hóviharok beálltával autózott bele első történetébe, Az arc nélküli gyilkosba.
A fiatal lengyel író, Jacek Dehnel (1980-) eddigi pályája igazolja a latin mondást: ami megtörtént, mesés. Még alig húszéves, amikor első prózakötete, A gyűjtemény napvilágot lát (a Lala - 2006-os könyve - a harmadik a sorban). Az utóbbi tíz évben amúgy még öt verseskönyvet és egy fordításkötetet publikált. Korai verseskötetét, a 2004-ben megjelent Párhuzamos életeket - utolsó esztétikai rendelkezéseinek egyik fordulatában - nem kisebb tekintély méltatja, mint a Nobel-díjas Czeslaw Milosz. Fordítani pedig olyan költőket fordít, mint Oszip Mandelstam, W. H. Auden vagy Philip Larkin. A jó szerencse díjakban sem hagyja gyámolítatlan: 2005-ben megkapja a Koscielski-díjat, 2006-ban pedig a neves lengyel hetilap, a Polityka irodalmi díját. Propertius azt mondja: a semmiből nagyon nagy legenda keletkezhet. Nos, úgy tűnik, Jacek Dehnel írói legendáját éppen nem a semmi szülte, hanem - a tehetség ténye mellett - néhány szokatlan adalék. ' egy bizonyos vakmerő, különc újklasszicizmus ifjú vezéralakja, aki formaszigorával, látványos szerkezeteivel és műveltségével elkerüli a kései posztmodern desszertpróza manírjait és mutatványos taglejtéseit.
"Van Helmut Schmidt jellemében valami nehezen meghatározható, ami mindig meghatott. Egyfajta harciasság, amit semmi se lohaszt le, még az se, ha láthatólag kimeríti beszélgetőpartnereit, s ami arra készteti, hogy időről és fáradtságról tudomást se véve kifejtse érveit." Valéry Giscard d'Estaing, a hetvenes évek legendás francia-német tandemjének beltagja látott e szavakkal a stratégiailag előzékeny szövetséges ("Csak ön után, Valéry!") és barát portréjának megrajzolásához Hatalom és élet című visszaemlékezésében, hogy utóbb érzékletes epizódok sorával körvonalazza Helmut Schmidt markáns figuráját. Ha valaki ilyen történetekre kíváncsi, a francia státusférfiú könyvét forgassa, merthogy Schmidt németül 2008-ban, vagyis az egykori szocdem kancellár kilencvenedik életévében megjelentetett munkája híján van a bennfentes sztoriknak és a szórakoztató kulisszatitkoknak, ellenben valósággal olyan, amilyennek a fenti idézet a szerzőt jellemezte. Alapos, a stiláris szárazságig célratörő és világos, imponálóan koncentrált szöveg, amely az első nagybetűtől az utolsó pontig logikus rendben tárja elénk Schmidt politikusi tapasztalatainak mérlegét, a múltban szerzett ismeretekből, a még idejekorán vagy már csak utólag levont tanulságokból is rendre a jövőt - az egyesített Németország eljövendő döntéseit, az európai egységtörekvések buktatóit és a világpolitikai erőjátékok átrendeződését - fürkészve.
A jeles közgazdászprofesszor a hetvenes évek óta tanít politikai gazdaságtant a Harvardon. Az eredetileg 2005-ben megjelent Jólét és erkölcsösség eddigi munkáinak és gondolatainak terjedelmes összefoglalója - olvasmányos, alapos, sűrűn lábjegyzetelt, a maga nemében szórakoztató és igen tanulságos munka, mely perfekt fordításban kerül a magyar olvasók kezébe.
A tavaly elhunyt "antiszovjet" szerző talán az utolsó, aki idejétmúlt, ám roppant patetikus küldetést teljesített: "megírt" egy történelmi korszakot. Nem véletlenül mondták Akszjonov 1994-ben (nálunk 2002-ben) megjelent Moszkvai történetéről, hogy a "XX. század Háború és békéje": az 1200 oldalas, három az egyben családregény valóban tolsztoji aprólékossággal és elbeszélői módszerrel, ám a klaszszikustól harsányan elhatárolódva próbálta a sztálinizmus lényegét összefoglalni, a szerző briliáns elbeszélői képességének, jellemábrázolásának (és persze történelmi ismereteinek) köszönhetően "korszerűtlensége" ellenére is bravúrral.
Hálás lehet az az újságíró, akit akár 15 percre egyedül hagynak egy jelentős s még alkotói ereje teljében lévő filmessel (meg egy bekapcsolt diktafonnal), hát még az, aki a megbeszéltnél mindig egy kicsivel korábban kezdődő kitessékelés után is kérdezhet még egyet-kettőt. Stig Björkman svéd filmes-filmkritikus-fotográfus szerencsés sorszámot húzott Woody Allenhez: a standard 15-20 perchez képest 10 évet kapott arra, hogy Allen munkásságát (2002-ig bezárólag) a legilletékesebbel átbeszélje. Filmről filmre, fontolva haladva, sajtóügyintézőktől és a külvilág zajától cseppet sem zavartatva. A szeánszok hol Allen munkahelyén, hol tetőteraszos manhattani lakásán zajlottak, melyről tudjuk, hogy Allen sokkal szívesebben él itt, mint az utókor szíves emlékezetében. Tudjuk, de vigyázat, nem ebből a könyvből tudjuk, ahogy a szendvics feltalálását tárgyaló humoreszkért és a hasonló hangvételű gyöngyszemekért is más könyveket kell fellapozni. A megszokott Allen-kép tükrében ugyanis Björkman beszélgetőkönyve meglehetősen sótlan produkció, de - kellő képzavarral élve - épp ez a szokatlan sótlanság adja meg a mű sava-borsát. Ez ugyanis a hosszú, megfontolt kérdések és a hosszú, átgondolt válaszok könyve, egyszersmind az a ritka példány a harmincnál is több könyvet számláló Woody-irodalmon belül (a másik ilyen Eric Lax munkája), melyet maga az életmű elkövetője is láttamozott.
Nem túl szerencsés kezdés amatőr fércművel indítani a Nobel-díjas írók sorozatát. Ahogy az sem lehet véletlen, hogy a kiterjedt irodalmi munkássággal rendelkező Churchillnek a Savrola maradt az egyetlen fikciós próbálkozása, amelyet igen fiatalon, huszonhárom éves korában írt, hogy aztán óva intsen mindenkit az elolvasásától. A nem éppen félénk és túlzottan szerénynek vagy bizonytalannak sem nevezhető szerző soha többé nem kalandozott a szépprózai vizeken. Mellesleg a Nobelt sem ezért a zsengéért kapta, hanem történeti munkáiért, elsősorban a második világháborúról írott hatkötetes öszszefoglalójáért, amelynek csak a rövidített változata olvasható magyarul. De hiánypótló lett volna valamely színes önéletrajzi művének megjelentetése is.
című regénye már az ötödik az eddigi tizenegyből, ami magyarul is olvasható. Mostanra már jócskán ki lehetett ismerni az első regénye, a Harcosok klubja után azonnal elképesztő népszerűségre szert tett amerikai szerző stílusát és paneljait: a könyv elején megsejtetett, eleinte értelmetlennek tűnő lezárást; hogy mindenről kiderül, hogy minden mással összefügg; és nem utolsósorban az elképesztő ötletek rengetegét - mint a nőt a Cigányútban, aki úgy akarja felrázni a hétköznapok fásultságából a fogyasztókat, hogy a hajfestékes tubusokat más színt hirdető dobozokba rejti az áruházakban, vagy most az Altatóban az ingatlanügynököt, aki kizárólagos értékesítési jogot kér a kísértetjárta luxusházakra, hogy a megrémült lakók kiköltözése után pár hetente újra eladhassa őket.
Még csak öt perc telt el a játékidőből, és máris több fej elvált a testtől, előkerült egy vaginába rejtett mobiltelefon, s maga Steven Seagal is feltűnt élete első vállalható szerepében. A robbanás szélén álló járműveken folytatott közelharcokból végre-valahára kiöregedett barátunknak a színészi játékra való hajlam teljes hiánya ellenére igen jól áll a galád mexikói drogbáró szerepe, főleg, hogy az ősellenségét alakító Danny Trejo, alias Machete sem épp a gazdag mimika embere.
Az ember, ha úszómedencét épít a villájába, ügyeljen a felhasznált építőanyagra. A túl kemény burkolat életveszélyes.
A frissen felbukkant Fight Club zenekar ötlete annak a Csordás Tibornak az agyából pattant ki, aki a Junkies énekese volt annak idején, majd onnan kiszállva - a Green Day és társai kilencvenes évek közepén történt előretörése idején - megalapította saját punkos, rock 'n' rollos zenekarát, a budapesti klubokban szép sikereket arató, lemezt viszont soha nem készített Psychót. Ezek után, szakítva a rockzenével, évekig közepes súlyú celebként fungált a Fiesta nevű harmadosztályú latinpopduó élén, most pedig úgy gondolta, hogy Fight Club néven visszatér a Psycho által favorizált irányhoz, kábé ugyanoda, ahol tizenöt évvel ezelőtt tartott az egykori zenekara.
Fogadni mernék, hogy Eli Roth álmában sem gondolta volna, hogy renoméját egyszer majd, ha akaratlanul is, maga a nagy Lars von Trier billenti helyre. Az Antikrisztus megtekintése után tengermély rokonszenvvel lehetséges csak a Motel-filmek alkotójára gondolni, aki ugyanúgy a primitív hatásprovokálásban utazik, mint most jeles dán kollégája is, ám ő legalább nem kísérli meg filléres portékáját rétegzett művészetnek álcázni.
Sztarenki Pál zalaegerszegi Cseresznyéskertje nemcsak Firsszel végződik, de vele is kezdődik: ahogy az öreg inas az első jelenetben úrnője hazatérte miatti boldogságában végig át akar adni a nőnek egy szál virágot, de senki még csak tudomást sem vesz a létezéséről, abban már benne van Firsz egész sorsa. Azzal, hogy Firsz voltaképpen az előadás főszereplője lesz - mivel végig jelen van, még akkor is, amikor az utolsó felvonásban róla beszélnek, s ráadásul korántsem bolondot játszik, hanem olyan öregurat, akinek bölcsessége tagadhatatlan, viszont senkit nem érdekel -, a hangsúlyok is eltolódnak, és ez a Cseresznyéskert még a szokottnál is erősebben szól a generációk közti értetlenségről és átmenetről.
A Berlinben élő nemzetközi hírű gitárművész ezúttal nem koncertezni érkezett Magyarországra. Õ alapította meg az Európai Roma Zenei Szakkollégiumot a Norvég Alap, a magyar állam, a Nyílt Társadalom Intézet és mások támogatásával. Az intézményben 12-18 éves, elsősorban roma fiatalok kapnak majd zenei képzést, akik hátrányos helyzetük miatt nem tudnak bekerülni a hagyományos zeneiskolákba.
A hetedik, s egyben utolsó - jól hangzik, de ez csak a könyvekre mondható el, mert a hetedik és egyben az utolsó Potter-könyvet a filmesek kettéfűrészelték, mint cirkuszi önként vállalkozót a biztos kezű illuzionista, így mostanra a vég kezdete jutott, de persze mindenki, aki eljön, hivatalos a jövő júliusban tartandó második, s egyben befejező végre is. Ellenszere, valamirevaló riválisa továbbra sem akad a sorozatnak, a naftalinból előrángatott Narniáról a legteljesebb bizonyossággal állítható, hogy nem az, a Twilight pedig, habár könyvelésileg számottevő tétel és jelentős tinimozgósító erő, metálos mutálása viszont csak egy igen speciális, s gyorsan múló korban élvezhető.
Népünnepély volt ez, amit az este tíz órára meghirdetett időpont előtt fél órával már kocsisor várt. Az átadás az eredeti menetrend szerint augusztusban lett volna, ezt decemberre tolták; végül csak 15 hónapig, novemberig kellett nélkülözniük az autósoknak a hidat.
Az örmény tangóharmonikás zenéje úgy általában a műfaji besorolhatatlanság magaslatain lebeg, pontosabban nem annyira lebeg, mint inkább lüktet, rezeg, diszharmóniákkal nyugtalanít. Ezúttal is valami furcsa, egyedi keverék kimunkálásában utazott.
Szomorú előadás a szolnoki János vitéz: meghal a végén mindkettő, Jancsi meg az ő Iluskája Tündérországban egyesülnek, míg az alföldi kis falucskában két helyes kis kopjafához zarándokol a nép.
Annyi bébiszitter és rezidens után a kis gömböc sem hezitált, kivándorolt Ámerikába. Ottani kalandjairól mesél a Rubber című film, ahogy autógumivá alakulva népes helyi közönség előtt szedi áldozatait előbb a teleszemetelt sivatag, majd az autóutak menti Amerika díszletei közt.
Úgy kezdem, mint egy hagyományos kiállításajánlót: menjenek a Ligetbe! Várnagy Tibor galériája a nyolcvanas évektől egyfajta kompenzációs műhelyként, a nagy intézmények elmaradt feladatait pótolva vagy a kanonizált áramlatokkal szemben haladva működik. Olyan művészek állítanak itt ki, akiknek a nagy kurzusok homogenizáló struktúráinál fontosabbak a kísérleti formák, az egyéni hang szabadsága, és az olyan alternatív létmód, amely a kívülállás függetlensége révén autentikussá és hitelessé teszi a megszólalásukat. A Liget Galéria ilyenformán átörökített valamit a földalatti művészet karakterisztikumából, miközben maga az underground a rendszerváltást követően fölszívódott. Könnyen előfordulhat, hogy a kortárs művészet a következő időszakban ismét defenzívába szorul majd, de ez esetben legalább önironikusan tudomásul veheti, hogy vannak bázisok, ahová visszavonulhat.
fellépését óriási várakozás előzte meg, hiszen utoljára úttörőnyakkendőben lépett föl Pesten. Meglehetősen félszegen keveredett ki a színpadra; a furcsa, álmodozó jelenlét végig uralta személyes légkörét.
Szuggesztív, egyfajta hármas oltárra emlékeztető kép fogadja a látogatót. Három hatalmas felvétel Hitlerről. Jól ismert felvétel mindegyik, az elsőn fiatal katonaként látjuk, amint dühösen-dacosan néz a lencsébe, a másodikon a hatalmat már birtokló, kiteljesedett diktátorra pillanthatunk, míg az utolsó egy fotómontázs, Hitler arcának megidézése az emblematikus bajusszal, egy halálfej szokásos szimbólumaival egybeapplikálva. Ám a fények változnak, ha mozdulunk, s a képek mögött felsejlenek először a munkanélküliek és a hajléktalanok - a talaj, amiből a vezér kinőtt -, másodszor az elvakult, vak és éljenző tömegmassza, míg harmadjára a teljes pusztítás képei. E tabló együttesen (és plasztikusan) rögtön elhelyezi a néző kiindulási és végpontját, tematizálja a tárlatot, mely nyolc egységre épül, és így vezet el a kezdetektől napjainkig. Mert tagadhatatlan, hogy a téma mindig aktuális, az utókor folyamatosan keresi a válaszokat a kérdések kérdésére: mégis miképp volt lehetséges? Hans-Ulrich Thamer történészprofesszor, a kiállítás kurátora szerint a Hitler-témától nem tudunk megszabadulni. Ezt erősíti meg az utolsó blokk is, mely a Hitler und kein Ende címet viseli, és azt mutatja be, miképp él tovább a Hitler-kép, hogyan változik a portré az utókor szemében, illetve milyen művészi és propagandaeszközökkel próbálták a háború után az egykor mindenható Führert deheroizálni. Belenézhetünk a Hitler-filmekbe (leghatásosabb az ismert Chaplin-paródia, mert ebben a kontextusban még inkább nyilvánvaló a nevetséges hasonlóság, és nem csak a bajusz miatt) a korai munkáktól egészen A bukásig, láthatunk festményeket, fotómontázsokat, pár szobrot. Roppant érdekes megtudni, hogy bár több művész (mind Kelet-, mind Nyugat-Németországban, többek között Werner Tübke, Sigmar Polke, Baselitz, Beuys) foglalkozott a háborús borzalmakkal, a holokauszttal műveiben, Hitler személye mégis csak ritkán lett megörökítve. Ilyen érdekes kivétel Ulrich Baehr Deutscher Torso VI.-ja 1972-ből, vagy Stefan Hunstein tizenhat részes fotószériája 1998-ból. A művészek leginkább az irónia, a figura kifordítása felől közelítenek az alakhoz, ezáltal is megfosztva őt heroikus tulajdonságaitól.
Amikor Sztupa és Troché bevégezték harcaikat a hundkutyákkal, azért még nem csendesedett el a berek egészen. Nagy vérfürdő volt, de a végső leszámolás még hátramaradt.
DÍJLESÕ FILMESEK Az Európai Filmakadémia 2300 tagjának szavazata alapján hamarosan eldől, kik ünnepelhetnek december 4-én, Tallinnban. 2010 legjobb európai filmje a következők közül kerül ki: Semih Kaplanoglu: Bal (Méz; török-német), Xavier Beauvois: Des hommes et des dieux (Emberekről és istenekről; francia), Roman Polanski: A szellemíró (francia-német-brit), Samuel Maoz: Libanon (izraeli-német-francia), Juan José Campanella: Szemekbe zárt titkok (spanyol-argentin), Fatih Akin: Soul Kitchen (német).
rés a présen: Mit jelent a "belezős rakendroll"? Aberrált Atya: A szókapcsolat első része a morbid humorban bővelkedő szövegvilágra és groteszk színpadi produkcióra utal, míg a második magára a zenei irányra, ami leginkább jazz, swing és rockabilly alapokon nyugszik. De ezek nálunk inkább eszközök, a felsorolt műfajok fanatikusainak nagy része valószínűleg a haját tépi tőlünk, ezt már akkor tapasztaltuk, mikor naiv szervezők rockabilly zenekarok közé ékeltek be egy-egy bulin. rap: Mióta tartjátok a periférián a Yellow Spots zenekart? AA: A zenekart jelenlegi formájában a dobosunk, Schleki alapította 2003-ban, aki azóta is belülről "menedzseli" a dolgot.
Teljes mértékben érthetetlen, hogy az abruzzói, azon belül is a teramói konyháról miért esik olyan kevés szó. La cucina teramana! A Közép-Olaszországban fekvő tartomány kulináris öröksége rendkívül gazdag és színes.
"Bizonyos, hogy Chopin rosszul érezte magát a 'nagyközönség' előtt, az előtt az ismeretlenekből álló közönség előtt, amelyről sohasem tudod tíz perccel előre, hogy meg kell-e nyerned, vagy agyon kell ütnöd: elragadnod a művészet ellenállhatatlan mágnesével a magasságok felé, ahol a megritkult levegő kitágítja az egészséges és tiszta tüdőt - vagy elkábítanod gigászi és felujjongó kinyilatkoztatásokkal olyan hallgatókat, akik azért jöttek, hogy a kákán csomót keressenek. Kétségtelen, hogy a hangversenyek nem fárasztották ki annyira Chopin testi alkatát, mint amennyire felzaklatták a költő ingerlékenységét." Liszt Ferenc írt ekképpen Frédéric Chopinről (fotográfiánk az utolsó, 1849-es esztendőben mutatja) abban a kis könyvben, amelyet jószerint közvetlenül a nagy pályatárs és egykori meghitt barát halálát követően, 1850-ben állított össze, s mely könyvkülönlegesség új magyar kiadását éppen most pénteken mutatják majd be a Liszt Ferenc Emlékmúzeum kamaratermében (november 26., 11 óra).
"Cégünk 15 évvel ezelőtt nyitotta meg a Favorit Vendéglőt a belváros közepén, a Hotel Astoria mögötti Reáltanoda utca 16. szám alatt.
Kalóztörvény Az amerikai szenátus egyöntetűen elfogadta az új online kalóztörvényt. A jövő év elején életbe lépő szabályozással fel tudnak lépni az Amerikán kívül üzemelő weboldalak ellen is, amelyek illegális letöltéseket kínálnak, vagy hamisított árukkal kereskednek. Munkatábor Egy év munkatáborra ítéltek Kínában egy nőt amiatt, hogy a Twitteren továbbküldött gúnyos üzenetében a sanghaji Expo japán pavilonjának lerombolására szólította fel honfitársait.
Az általános iskola hetedik és nyolcadik osztályában is egyhetes "kötelező munkára" vittek bennünket, de már akkor sejtettük, hogy a "termelőmunkában való megmerítkezés" - ami esetünkben a Patyolat Vállalatot (1977), illetve a Kismotor- és Gépgyárat (1978) jelentette - főleg pedagógiai célzatú: "Ha nem tanulsz, ilyen rohadt helyeken keccsölhetsz, napi nyolc órában!" A gimnáziumban folytatódott a gyakorlat, itt azonban nem holmi üzembe, hanem a csokoládégyárba vittek - volt is lelkesedés. De mindez már a nyitány során elpárolgott, amikor az első munkanapon reggel hatkor felsorakoztattak bennünket a bejáratnál. A gyomrunk kavargott az utcát beborító émelyítő bűztől, ami persze a gyárból érkezett. Nos, ez volt a Vágóhíd utcai, más néven a Budapest Csokoládégyár, amiről akkoriban csak azt tudtuk, hogy a baljós utcanév ellenére sem itt készítik a Bocit. Arra viszont álmunkban sem gondoltunk volna, hogy ez a nyomasztó helyszín valaha is tényező lehetett a nemzetközi édesiparban. Pedig az volt.
A liszt, pláne a búzából készült alfaja tán a legtöbbször használt konyhai nyersanyag. Sokféle készül belőle, s mindegyik másra jó.
