A Monster Magnet több mint húszéves pályája meglehetősen hektikusan alakult. A Hawkwind inspirálta, legendásan hosszú jammelésekre épülő (lásd a stonerkörökben ma már legendás Tab minialbumot, ahol a címadó tételt sikerült harminc perc fölé hizlalnia az LSD-től szétcsapott brigádnak) korai korszak után lerakták az asztalra azt a mesterhármast - Dopes To Infinity, Powertrip, God Says No -, amely a korai retrós, rock 'n' rollos, stoneres gyökereket megtartva vonultatott fel olyan slágerparádét, ami világszerte ismert és sikeres zenekarrá tette őket. Az ezekre következő Monolithic Baby (2004) már nem lett annyira erős, és ez után történt, hogy a drogpusztító énekes-gitáros-fővezér, az életkora (54 év) végett lassan a következő Lemmy Kilmisternek tekinthető Dave Wyndorf (képünkön) majdnem a halálba küldte magát az ipari mennyiségben elfogyasztott alkohol-nyugtató kombóval, de szerencsére életben maradt, csak a korábbi szikár felépítését vesztette el, és hízott elefántméretűre. Az akkortájt készült 4-Way Diablo annak ellenére sikerült nagyon felejthetőre, hogy a Monster Magnet élőben továbbra is verhetetlen: nálunk két éve a Wigwam klubban mutatták meg oroszlánkörmeiket, idén pedig a Sziget rockszínpadát zúzták szó szerint porrá. Itt tartunk most, ebbe a környezetbe érkezett a friss Mastermind, amit a Wyndorf mellett 1992 óta harcoló Ed Mundell gitáros kiszállása követett, ami, ha nem is rengeti meg a Monster Magnet Wyndorf-által szilárdra rakott alapjait, azért komoly érvágásnak minősül.
Szögezzük le gyorsan: a Mastermind - aminek megírásában a hírek szerint Mundellnek még vastagon benne volt a keze - nem kíván a slágerességet tekintve a zenekar említett csúcslemezei közé kerülni. De nem csak ez a baj vele. Az egyértelmű hibaként a lemez legelejére tett, vontatott Hallucination Bomb komoly kétségeket ébreszt azzal kapcsolatban, hogy a Monster Magnetnek van-e keresnivalója még a rockzenei szcénában, hiszen a téma kimondottan gyenge: nemhogy nyitódalnak, de az album vége felé elbújtatva sem állná meg a helyét. A csorbát aztán viszont gyorsan kiköszörüli a kettes Bread With Sorcery, ami egy, a Powertrip világát idéző, óriási refrénnel megspékelt tétel, a hármas Dig That Hole, amely ugyan visszafogottabban indul, de szintén sikerült belepakolni egy olyan kórust, amitől az ember lelki szemei előtt megjelenik egy izzadságban úszó, füstös klub sörlóbáló, teli torokból üvöltő törzsközönsége, valamint a szerkezetében és hatásosságában is a Dig... ikertestvérének számító Gods And Punks. Ezek miatt nem lehet jó szívvel ledorongolni a Mastermindot, még akkor sem, ha a The Titan Who Cried Like A Baby szintén egyértelműen felesleges, a címadó, egyébként jól eltalált Mastermind verzéiben Wyndorf újrahasznosítja a Powertrip slágere, a Space Lord egyes énekdallamait, valamint ha a csak bónuszként föltett Watch Me Fade-nél fogja az ember a fejét, hogy miért nem ezzel nyitják a lemezt, hiszen egy jó klippel megtámogatva egymagában elvinné az egész anyagot, mert ez az egyetlen tétel, ami slágerességben versenyre kelhetne az örök érvényű 1995-ös Negasonic Teenage Warheaddel.
Napalm, 2010
