Zene

"Fogalmam sincs, Lucille, miért mesélem ezt ilyen kedélyesen, amikor pedig szomorú" - írja az elbeszélő egy olyan gondolatfolyam részeként, ami ha akarom, talán levél, ha akarom, napló, de a legvalószínűbb mégis az, hogy egy belső monológgá duzzadt mormolás ez, ami megnyugtatja a beszélőt, és aminek érdekes módon címzettje is van (otthoni kedvese, Lucille). Olyan mondatok ezek, amilyeneket az ember a sötétben mondogat magának - csak úgy félhangosan -, vagy amikor meg akarja őrizni a kapcsolatát valami távoli, biztonságot adó érzéssel, ami megvédi a veszélyek között is. Az Ajakír beszélője voltaképpen közvetítő, aki ezzel a szereppel csak túlélni akar. Megpróbál elmesélni egy elmesélhetetlen világot, hogy valamennyire mégis kívülálló tudjon maradni benne, hogy megőrizze a józan eszét, az ítélőképességét, végeredményben az életét egy olyan országban, ami valaha az ő hazája is volt - akkoriban talán értette az ország rendszerét, a diktatúra milyenségét, amióta viszont emigrált, már csak sejti, emlékei vannak róla. Czinki Ferenc

A kortárs fotóművészet - Nyugat-Európához képest majd harminc évvel - megkésett magyarországi kanonizálásának elősegítésére a Műcsarnok a düsseldorfi iskola egyik nemzetközileg is elismert képviselőjét, Thomas Ruffot mozgósította. A művész maga is részt vett a kiállítás rendezésében, bár a cím csalóka: Dékei Kriszta

A kézikamerás horrorfilmek alapvetően az alanyi költészet kései mutánsai: ez veled is megtörténhet, sugallják, de a néző ilyetén esedékes bekebelezése mindig pengeélen táncol - tudniillik valahányszor marad némi kétségünk; ad notam: hajítsad már el azt a kamerát, és rohanj! A {rec} ezt a problémát amilyen egyszerűen, olyan remekül, egyben félelmetesen oldja meg: a tűzoltóállomás átlagos estéjét megörökíteni szándékozó tévéstáb elbeszélői pozíciója kiköveteli egyrészt, hogy mindent filmre vegyünk, másrészt egy tévéműsor nézőjeként sokkal hihetőbben és alattomosabban kerülünk közel a történethez, mint a hagyományos kameraszubjektív nézőponttal. Szó se róla, számos magyar médiaipari termékről el tudjuk képzelni, hogy a muszterei közt horrorisztikus részletek lappangnak, mindenesetre a filmbéli tűzoltókkal foglalkozó bulvárinformációs műsornak induló valóságshow meghitten ismerős - a tűzoltók elébb unatkoznak, majd jön végre egy riasztás, be kell hatolni egy öregasszony lakásába, aki már jó ideje nem mutatkozik, ráadásul furcsa hangok szűrődnek ki tőle.

Főhősünk esete némileg hajaz a Csokonai Vitéz Mihályéra. Csapért küldik Vitézt, de egész napos trip lesz belőle, csapot-papot, s mindent felejt nevezett.

A rajongás, amennyiben tárgya testi épségét és éjszakai nyugalmát nem veszélyezteti, tiszteletre méltó, ámbár gyakran lenézett elfoglaltság, pedig azért, mert valaki birodalmi lépegetőnek öltözik a szabadidejében, még nem kizárt, hogy munkaórái alatt hasznot hajt a társadalomnak. Persze van élet a rajongás bevett csatornáin, a fanclubközi közlekedésen túl is: Esterházy esete az Iskola a határonnal vagy Az elveszett frigyláda fosztogatói tizenévesek által elkövetett barkácsváltozata messze túlnőtt a szűken vett rajongói körön, maguk is rajongásra ösztönző teljesítményként vonultak be a köztudatba.

Feszes grafitszürke ingek és vonalzóval belőtt sérók helyett mezítláb, szimpla farmerben és átlagpólóban feszít a svéd zenekar a legújabb fotókon, az arcokat vállig érő haj és borzas szakáll keretezi. A zenekari imázs természetesen a módosult zenéhez igazodik: a Sonics-féle nyers és harsány garázsrock és a klasszikus soul érzékien lüktető keveréke helyett az új lemezen jobbára napfényes, hullámhabos, tunya kaliforniai hippihangulat uralkodik (a lemezt Rick Rubin hollywoodi stúdiójában rögzítették), alig torzított gitárokkal, visszafogottabb tempókkal és az eddigieknél is hangsúlyosabb szintetizátoröblögetésekkel (egymást érik a konkrét Doors-utánérzések).

Akunyin új regénye: fapados Ördögök. Nem csak Dosztojevszkij korát idézi meg, de a jeles szerző egyik legfélelmetesebb, legsűrűbb regényét is.

A Red Snapper a kilencvenes évek csodája volt: Ali Friend bőgős, David Ayers gitáros és Richard Thair dobos az alkalmi vendégfúvósokkal kiegészülve ritka feszes és izgalmas zenei kombinációt állított elő. Ráadásul produkciójuknak külön ízt adott, hogy élő, organikus hangzást nyújtottak egy olyan korban, amikor látszólag minden mást legyűrt az elektronikus tánczene - s tették ezt úgy, hogy annak elemeit, s mindenekelőtt ritmusait szervesen integrálták saját füstös, dzsesszre, funkra, dubra, sőt a nemes progrock hagyományokra épülő muzsikájukba.

Nagyon szép könyvet tartunk a kezünkben - műszaki szerkesztője Neyer Éva. A védőborítón egy tizenkilencedik század eleji rajz: a Frankfurt melletti Gerbermühle, az erkélyen Goethe (természetesen ő a címben emlegetett isten) és egy tisztelője, az előtérben Marianne Willemer, a Nyugat-keleti díván Szulejkája.

A Quimby 2006. január 1-je óta immár hagyományos évkezdő Gödör-koncertjét úgy hirdetik, hogy minden benne van; az angyali csilingelésektől a pokoli mélységekig.

"Hogyan egyezteti össze az anyaságot és a karriert?" - adja a filmjében felvonultatott nők egyikének a szájába Diane English a sablonkérdést, amire az őszinte és nyilván szellemes válasz a tengerentúlon: Ritalinnal. A hősnő replikája sajnálatunkra kissé hamis, hisz' lánya nem igényel állandó gondoskodást, legfeljebb gyermekpszichiátert, mivel rituálisan tamponokat éget; a karrier pedig kimerül a kertiparti-szervezésben.

Az ünnepek ezúttal sem teltek máshogy, mint korábban: a háztartás bejglit sütő tagjai megint berágtak ránk, amikor épp hatodszorra akarták meghallgatni a konyhában a Karácsonyi angyalokat, de a szobában dörgő metál túlharsogta a gyerekkórust. Kovács Bálint

Nem tudjuk, milyen indítékai voltak a holland Marthy Coumansnak, ám az egészen biztos, hogy felnőttkorára furcsa kalandra indult. Megalapította egyszemélyes, Grey Past Records nevű lemezkiadóját azzal a céllal, hogy bebizonyítsa: a hatvanas években nemcsak a britek és az amerikaiak állítottak elő korszerű popzenét, hanem a témában nem jegyzett nemzetek is. Nem mondanánk, hogy korábbi kiadványaival, melyeken hatvanas évekbeli arab és délkelet-ázsiai popzene, illetve a török progresszív rock (!) szerepel, bárkit is sikerült meggyőznie, nemrégiben azonban Magyarországra "látogatott", hogy hasonlóan gondolkodó magyar kollégája, Kovács László, a Moiras Records vezetője (lásd: Üzletről szó sincs, Magyar Narancs, 2007. július 24.) segítségével az eddig csak nekünk - vagy még nekünk sem - ismerős dalokból készítsen "világra szóló" válogatást. - legát -

Mindig szidni szoktuk a magyar címadókat, de most volt bennük kurázsi - megnézném a büszke francia feminista hagyományok őrzőinek arculatát, amikor épp megtudják, hogy mit csináltak híres hősnőjük nevéből a cudar magyarok. Még inkább viszont guvadt szemmel lesném egész nap az Echo tévét, hogy mit szólnak hozzá, hogy Párizsban Kalamajka a szülészeten címmel mutatták be a Semmelweis c. magyar filmet. A hasonlat persze sántít, de így stílszerű: hőseink mint tolókocsis rohadékok tették ismertté magukat - ami azt illeti, elég szűk körben (középső filmjük - felteszem, méltán - el sem jutott a pesti mozikba; értsd: a Cirkóba se). - ts -