Superbutt: You And Your Revolution A kilencéves zenekar negyedik nagylemeze 2008 egyik meglepetése volt: oké, hogy Stockholmban keverték, a Clawfinger és a Meshuggah stúdiójában, oké, hogy a clawfingeres Jocke Skog volt a producere, és hogy vendégeskedik rajta Zak Tell (szintén Clawfinger) és az ignite-os Téglás Zoli - ám a végeredmény mindezekkel együtt is meglepő. Először is ilyen hangzást nagyon ritkán hallani, és nem csupán Magyarországon. Ha a basszus felét átdobták volna a tavalyi Metallicára, pár millió embernek fülig szaladt volna a szája, de a többi hangszer és az ének is kifogástalanul szólal meg. Tíz darab tökéletes, legkönnyebben tán dallamos modern metálként körülírható dal sorakozik a Revolutionön, mindegyikben legalább két felejthetetlen (és baromi ötletes) riffel vagy verzével, a dallamos és a karcosabb éneket ideálisan váltogató Vörös Andrással, iszonyú jól összerakva. Vegyük az eddigi koncertkedvenc, közönségénekeltetős Better Machine-t, adjunk hozzá még néhány fogós gitár- és énektémát, és gyorsítsuk fel egy kicsit: na, ilyenből van tíz az új korongon. *****
Cadaveres: Evilution A Cadaveres de Tortugas két utódzenekara közül mindenképp a Cadaveres az aktívabb: most jelent meg a második nagylemeze, de kiadott már egy EP-t is, és az Evilution limitált kiadásával egy tokban még egy koncert-DVD is megtalálható. Noha a kísérletezős EP nem sikerült valami jól, és az sem szokott túl jó ómen lenni, ha egy banda ilyen gyorsan ontja a lemezeket, az Evilution mégis (ha nem is tökéletes, de) jó lemez. A zenében a Cadaveres folytatja azt az utat, amit a zseniális első lemezen megkezdett, ám amíg azon az egyik szám teljes thrash-zúzás volt, a másik meg dallamos lazulás, most minden számban van ez is, az is. Lehet, hogy ez így profibb, érettebb, nekem mégis jobban bejött a korábbi kiszámíthatatlanság - az Evilution számai mintha mindenkinek meg akarnának felelni, de mivel a zenészek tehetségesek, a végeredmény még így is átlagon felüli. Azt pedig végül is senki nem mondta, hogy erősen soulflyos, törzsi reagge-metált csak a Soulfly játszhat - azt a számot meg, amiben a replikás Csató Péter szaval a Kali Yugáról, a sötét korról, nem nehéz minden alkalommal átléptetni. **** alá
Wackor: Uncommon Ground Komolyan meglepő, hogy 2008-ban még megjelent egy olyan album, mint a tizenhárom éves Wackor második nagylemeze. Ebben a minimal rockot és a nu-metalt vegyítő stílusban már tíz éve sem volt semmi izgalmas, de ha akkor netán valaki látott is benne valamit, egyformán középszerű lemezek tucatjainak meghallgatása után 99 százalékuk mostanra már alighanem az egészet elfelejtette. A maradék a Wackor, ám ők még a csak szikrányit optimista elvárásoknak sem felelnek meg. A lemez legjobb pillanatai innen-onnan összelopkodott, eredetiben is feledhető dallamos rocktémák közepesen tehetséges újrajátszásai, hogy az olyan baromi kínos momentumokról, mint a Munnymaker "vá-vá-vá-vá, je-je-je-je"-zése (és ezt pont így kell elképzelni) vagy a meglehetősen amatőr elektronikahasználat, inkább már ne is beszéljünk. ** alá
Yava: Folcore A rockzene és a folk vegyítése napjainkban körülbelül annyira számít újdonságnak, mint a színes tévé vagy a gépesített földművelés: nem is érdemes elkezdeni sorolni, hogy ki mindenki milyen műfajokat kevert népzenével, mert nemcsak ez, de a következő oldal is betelne a listával. A hajdani VHK-tagokat is a sorai közt tudó, nyolcéves Yava első lemeze azonban nemcsak az egyik jól sikerült próbálkozás a sok jó és sok gyenge kísérlet között, hanem egy valóban eredeti, nem kevés újat mutató, kitűnő album. Ez talán abból adódik, hogy ők nem a rockot keverik folkkal, hanem fordítva: népzenét játszanak, csak épp rockgitár van a kezükben a koboz, a duda, a szaz meg a kaval mellett - így valahogy olyan a zene, mint ha a Besh o Dromba beállt volna pár elvetemült rocker. Ráadásul a gyönyörű hangú énekesnő sem próbálja egyedül elvinni a lemezt: ahol arra van szükség, ott a karcosabb férfihang dominál, máshol meg maguk a zeneszerszámok. A Folcore egyetlen gyengéje egyben az erőssége is: a rendkívüli változatosság, ami miatt az olyan hibátlan, álomszép darabok mellé, mint a Gen 3:6 vagy a Rejtsetek el engem becsúszik egy-egy olyan szám is, aminek hűlt helye többet használna a lemeznek (így például a zavaróan primitív Mire vársz?). **** és fél
Mind a négy lemez: Edge Records, 2008
