Nem tudjuk, milyen indítékai voltak a holland Marthy Coumansnak, ám az egészen biztos, hogy felnőttkorára furcsa kalandra indult. Megalapította egyszemélyes, Grey Past Records nevű lemezkiadóját azzal a céllal, hogy bebizonyítsa: a hatvanas években nemcsak a britek és az amerikaiak állítottak elő korszerű popzenét, hanem a témában nem jegyzett nemzetek is. Nem mondanánk, hogy korábbi kiadványaival, melyeken hatvanas évekbeli arab és délkelet-ázsiai popzene, illetve a török progresszív rock (!) szerepel, bárkit is sikerült meggyőznie, nemrégiben azonban Magyarországra "látogatott", hogy hasonlóan gondolkodó magyar kollégája, Kovács László, a Moiras Records vezetője (lásd: Üzletről szó sincs, Magyar Narancs, 2007. július 24.) segítségével az eddig csak nekünk - vagy még nekünk sem - ismerős dalokból készítsen "világra szóló" válogatást.
Mivel a hatvanas években Magyarországon viszonylag kevés stúdiófelvétel készült, Coumansnak nem esett nehezére, hogy szinte mindent végighallgasson, majd ezekből gyűjtse össze az általa értékesnek tartott számokat. A korabeli kiadói gyakorlat miatt - vagyis felvétel híján - a Grey Past Records vezetője ugyan egy csomó izgalmas dolgot (Syrius, Kex, Tűzkerék és társaik) nem hallgathatott meg, viszont teljesen "ártatlanul", beidegződésektől mentesen válogathatott, hiszen egy szót sem tud magyarul, ráadásul fogalma sincs azokról a szánalmas fordulatokban gazdag viharokról, melyek a hazai könynyűzenét kísérték egészen a rendszerváltásig, de még azon is túl. És mivel a holland számára Harangozó Teri és Bródy János ugyanúgy ismeretlen név, csupán egyetlen dolog számított: mennyire izgalmas a zene.
A gyűjtés a Paprikázz fel! Best of the Hungarian Rockscene 1965-1971 című dupla bakelitalbumon jelent meg, és biztosak lehetünk benne, hogy ilyen válogatást soha nem készített volna magyar szerkesztő. Vitatkozhatnánk persze Coumans ízlésén, viszont roppant tanulságos, hogy az abszolút outsider miként látja a mi kis agyonajnározott örökségünket, a magát sokáig nagynak nevező generáció olykor művészetként emlegetett produkcióit. Nos, már a címből is sejthető, hogy a hollandnak leginkább azok a dalok mozgatták meg a fantáziáját, melyekben magyar népzenei motívumok lelhetők fel. Az sem kétséges a számára - pláne ezzel a hozzáállással -, hogy a korszak legeredetibb és legizgalmasabb produkcióját az Illés hozta létre: a lemezen szereplő 32 dal majd' egyharmada Szörényi- Bródy-szerzemény. Viszont a tíz Illés-szám közül alig van olyan, amit a későbbi, nagy visszatérések idején kötelező lett volna eljátszania a zenekarnak, talán még a Keresem a szót, a Nem akarok állni, ha futnak a percek és a Kis virág sorolható az ismertebbek közé.
De ami a lemez további dalait illeti, már egyáltalán nem ilyen egyértelmű a dolog. A szintén népzenei hagyományokra építő Tolcsvay Trió nem tűnt érdekesnek a holland számára, ahogyan Koncz Zsuzsa sem. Nem így az a szinte már teljesen feledésbe merült tény, hogy Fenyő Miklósnak is népiesben (vagyis inkább népieschben) indult a pályafutása. Most itt a bizonyíték. A legelső, még filcmellényben vitézkedő Hungaria négyszer is hallható, ám az Illéssel ellentétben itt cseppet sem a nívó miatt élhetjük át az újrafelfedezés "élményét". Lehet, hogy egy külföldinek érdekes a beatzenei alapokon vinnyogó furulyaszó, de amikor a későbbi jampeckirály azt énekli: "Belebújok a jó meleg subába, / színes tévét veszek majd a szobába, / ráhúzom a köcsögöt a karóra, / motoromra ülök fel és nem lóra, hej!", mégiscsak megáll a kés levegőben. De ugyanígy elborzadhatunk az egyébként jobb sorsra érdemes Liversing 1968-as - eddig sohasem publikált - Miért című darabján, melyben Mick Jagger legjobb hazai tanítványai azt éneklik: "Háború tombol / békét / emberek harca / miért / igazságért küzdeni / oly szép / minden embernek / békét / háború / ébredek / Vietnam / Vietnam / békét vár".
A lemez még számos hasonlóan megrázó dalszövegélményt tartogat (Metró: Bell, a részeges kutya, Echo: Egy cserép kaktusz, Neoton: Mint egy páva, Atlantisz: Hahó), mégsem mondhatjuk, hogy valamiféle szánalmas kaland részesei lennénk. Még akkor sem, ha hozzátesszük, hogy néhány bicskanyitogató zenei fordulatot (Metró: Volgai hajósok dala, Atlantisz: Kínai fal, Hungaria: Szegény fűzfa) képtelenek vagyunk elengedni a fülünk mellett, és szinte minden dalról, melyben billentyűs hangszer is játszik, a House of the Rising Sun jut az eszünkbe az Animalstől. De éppen az olcsó megoldásoktól és a ma már elképesztő szövegektől válik érdekessé és szórakoztatóvá az összeállítás. És persze attól, hogy többségben vannak azok a számok, melyekre talán azok sem emlékeznek, akik egykor elénekelték.
Végeredményben kifejezetten üdítő, hogy a lemezen egy sincs, amit tavaly eljátszhattak volna a Magyar Dal Napjának nevezett kínos összeboruláson. És mivel igen sok ilyen akad a hatvanas évek terméséből, a Paprikázz fel!-nek köszönhetően sokkal változatosabb és kevésbé unalmas képet kapunk a hatvanas évek magyar beatzenéjéről, mint egy szokásos hazai slágergyűjteményből. Az már más lapra tartozik, hogy a Grey Past Records - miként korábbi kiadványaival - most sem tudja bebizonyítani, hogy a hazájukon kívül ismeretlen előadók versenyképesek lettek volna az 1965-1971 közötti Londonban vagy San Franciscóban.
Grey Past Records, 2008
