Ugyanis alig néhány hónappal Aribert Reimann 1978-as Learjének egyértelmű sikere után most Thomas Adès 2004-es műve, A vihar is kedvező fogadtatásra talált, méghozzá az előadók és a közönség körében egyaránt. Pedig Adès igazán nem írt könnyű zenét Prospero történetéhez: se Puccini-imitálással, se filmzenés hatáskeltéssel nem találkozunk az operájában, s még az itt-ott felsejlő zenetörténeti allúziók (mint a 3. felvonásbeli passacaglia) sem kínálnak királyi utat a hallgatók számára. Melodikus részletek is jobbára csak a két fiatal szerelmes, Miranda és Ferdinand szólamaiban bukkannak fel, ám A vihar így is mindenestül valódi, drámai sodrású opera. Olyan opera, amelynek van érvényes mondanivalója a varázsló szigetén megtapasztaltakról: az egymás mellett létező, egymással össze-összecsúszó világokról, a reményről és a rezignációról, s persze a varázslatról. A varázslatról, melynek természetfeletti végrehajtója, Ariel olyan szólamot kapott, amely a valószerűtlenség (és a már-már gépies tökéletesség) koloratúrszoprán fekvésében radikálisabbnak bizonyul Az éj királynőjénél, a Hoffmann meséi robotbabájánál, Olympiánál, de Ligeti Ávónőjénél is: a hagyományos értelemben vett operaéneklést csiviteléssel és szinte mechanikus zajokkal feldúsítva.
Az üdvösen naprakész budapesti bemutató zenei kivitelezése több indokoltan magabiztos vendégművész, a melléjük felzárkózó hazai erők s egy a produkciót imponálóan összefogó karmester közös remeklése volt. Halász Péter már nem fő-zeneigazgatója az Operának, ám hogy karmesteri tehetségét és rangját legkevésbé sem a hivatali címnek köszönheti, azt fényesen igazolta a premier estéjén, átlátva, uralva és megszólaltatva Adès félelmesen gazdag partitúráját. A legnagyobb énekesi bravúr a fentebb már említett tündérlény, Ariel alakítójáé, Laure Meloyé volt, aki hol ijesztően magas sarkú-magas talpú cipőben egyensúlyozva, hol a zsinórpadlásról belógatva énekelt, csicsergett és nyiszitelt. A magas szólamok (a koloratúrszoprán mellett vagy négy tenor és egy kontratenor) által dominált opera középpontjában egy pulóveres bariton Prospero állt bosszút – és mondott le egyszersmind a bosszúról: a lemondásában is markánsan férfias Franco Pomponi, komoly énekesi teherbírásról és példás muzikális fegyelemről tanúbizonyságot téve. Volt még két szimpatikus, az öregek tegnapi (és mai) harcairól mit sem tudó fiatal szerelmes Szántó Andrea és Balczó Péter megformálásában, pár jól fésült intrikus spíler (Tarjányi Péter, Haja Zsolt), valamint egy ijesztő-komikus trió, szigeti veszedelemként törve Prospero hatalmára. Caliban és két emberi szövetségese, Trinculo és Sebastian egyként remek énekesi és énekes színészi alakításban tántorgott elénk: Gábor Géza és a kontratenor vendég, Armin Gramer meggyőző párosa mellett-előtt a szigetlakó Horváth István talán a szegedi Ory grófja óta nem lubickolt annyira a színpadi játékban, mint most Caliban tragico-buffo szerepében.
Ludger Engels rendezése és Ric Schachtebeck díszletei erős jelzésekkel, de mégis szájbarágó didaxis nélkül tették hozzá a magukét Shakespeare és Adès (valamint a librettót jegyző Meredith Oakes) munkájához. Prospero kis értelmiségi kuckója éppúgy jól érvényesült a színpadon, akárcsak a varázsszigetre szeméttel érkező és maga után szemetet hagyó civilizáció képe. Az ember, ez a járvány – írta Márai, s Engelsék is valami ilyesmit jeleznek számunkra az öltönyös-kisestélyis horda be-, majd kivonulásával. A pulóverét végül ugyancsak zakóra cserélő, rezignált Prospero átadja száműzetésének helyét öccsének, a sziget jogos, őseredeti birtokosa, Caliban pedig elkezdi felszedni a szemetet a távozók után. Új kor, új kezdet – de van-e új kor, lehet-e új kezdet? S ha lehet, hát van-e hozzá elég erőnk és reményünk?
*
„Műveikben csak az operára irányuló akarat evidens – minden, ami hangzik, másodlagos, harmadlagos, sőt sokadlagos operai műanyag” – mondott szigorú, de korántsem teljesen igazságtalan ítéletet Fodor Géza a Puccini-kortárs olasz operaszerzők második-harmadik vonala felett. Umberto Giordano meg Francesco Cilea mellett ebbe a vonulatba tartozott az apja révén német származású Ermanno Wolf-Ferrari is, aki ma leginkább csak egy kedves vígoperai nyitány (Susanna titka) révén lehet ismerős a közönség számára. Jóllehet írt vagy egy tucat operát, s ezek a maguk korában tisztes sikert arattak, egy részük még Pestig is eljutott. Azután szép lassan a nemzetközi repertoár szélére szorultak, s ha minden igaz, nálunk is vagy fél évszázad telt el az utolsó Wolf-Ferrari-bemutató (A négy házsártos) óta.
1927-es operája, A makrancos hölgy prológjától elrugaszkodó Sly azért megélt egy kisebbfajta föltámadást az ezredfordulón: a színpadtól fájdalmas későn búcsúzó José Carreras és a hangfaj-váltásra még épp csak készülő Plácido Domingo is magára öltötte a kegyetlenül megtréfált kocsmai poéta címszerepét. Döntésük érthető volt, hiszen Christopher Sly szerepe igényes, mutatós, de azért nem lehetetlenül nehéz, s tán nincs még egy tenorhős, akinek a színrelépését akkora zenei-dramaturgiai felvezetés és jelentőségteljes serteperte előzné meg, mint e szegény boldogságkereső alakét. És igaz, ami igaz: az operában akad néhány valóban értékes, a közhelyes zsánerezéstől szerencsésen elszakadó, szép emberi pillanat.
A Sly (…avagy történet az alvóról, akit felébresztettek) ez utóbbi erénye az Opera Shakespeare-fesztiválján megrendezett és a Szegedi Nemzeti Színház döntő részvételével tető alá hozott friss bemutatón is érzékletessé vált. Göttinger Pál enyhén túlmozgásos, díszleteiben túlméretezett és olykor bizonytalanul pozicionált rendezése ugyanis azt mindenesetre jól észlelte, hogy hol is kell bölcsen a háttérbe húzódnia. Ott, ahol a történet mégoly szimpla, de kikezdhetetlen igazsága szárnyakat ad az amúgy tényleg csupán sokadlagos frissességű Wolf-Ferrari-zenének. Ott, ahol a szeretet nélküli élet reménytelenségéről és a szerelem mindent értelmessé varázsoló erejéről énekel Sly és az előbb csak színre, majd szívből mellé szegődő boldogtalan grófné, Dolly. Itt s a „szerelmét felfaló szerelem” képénél értelmet nyer a dekadens mű, s értelmet nyer a máskülönben még tán puszta számszaporításnak vélhető pesti premier is.
A produkció résztvevői, Gyüdi Sándor karmester és társai rokonszenves igyekezettel fáradoztak azon, hogy Wolf-Ferrari operája meggyőzze a közönséget. A címszerepben László Boldizsár teherbíró tenorjával és a harsányabb gesztusoktól sosem idegenkedő, erős játékkészségével aratott zajos sikert. Másfél évtizede, egy szilveszterestén ugyanitt, az Erkel Színházban még füttykoncert kíséretében kellett levonulnia a színpadról a Cotton Club Singers többi tagjával együtt, ám azóta nagyot fordult a világ: Lászlóból mára az egyik legjobban használható magyar tenor vált, szolidan működő felső kvarttal. Az álmában főúri körülmények közé átcipelt költő ellenlábasát, a tréfa kiötlőjét, Westmoreland grófját Kelemen Zoltán alakította, s nemes baritonja ezúttal sem okozott csalódást, ahogyan helytállt szólamáért a Dolly grófnét éneklő Kónya Krisztina is. A sokszereplős operához nemhogy Szegeden, de alkalmasint Pesten sem lenne elegendő kiváló énekes, így a szereposztás kisebb szeplőivel méltánytalan lenne hosszasabban foglalkozni. Írjuk le inkább a néhány hete a Simándy-énekversenyen diadalmaskodó fiatal Hanczár György nevét, aki kis kettős szerepében nemcsak ígéretes lírai tenorját hallatta, de képes volt észre is vétetni magát a színpadon, ami még egy operaénekes számára sem mellékes erény.
Magyar Állami Operaház, május 21.; Erkel Színház, május 27.
