Zene

A Kovács Patrícia című AlkalMáté Trupp-előadásban Kovács Patrícia az előadás egész ideje alatt oldalt vasalgat. Nem kapkod, mozdulatai komótosak, figyeli a többieket, néhányszor beleszól vagy belelép a játékba, de nagyjában-egészében végig vasal. Férfiingeket. Mi mást.

Noha a debreceni kiállítás vállalt célkitűzése, hogy huszonegy művész alkotásain keresztül "az elmúlt húsz év egy-egy meghatározó rendszerspecifikus jelenségére reflektáljon", ezt a szándékot a "létező szocializmust" ironikusan lefestő művel, Esterházy Péter "orwelli időpontban" megjelent könyvével dúcolja alá, sőt a gyengébbek kedvéért még meg is támogatja számos, a könyvből vett idézettel. Tekinthetnénk ezt habkönnyű, reflexív tréfának is, hiszen Esterházy éppen a jelölt vagy jelöletlen citátumok posztmodern halmozásával és kifacsarásával lehelt életet a kiüresedett és jelentést vesztett szavakba, közhelyszerűen belénk égett mondatokba - de a MODEM-ben nem erről van szó.

Megyek a könyvespolchoz, le akarom venni Timothy Garton Ash A lengyel forradalom című művét, nincs, nem találom. Mikor volt utoljára a kezemben? Húsz éve? Ha jól emlékszem, ez volt az utolsó szamizdat könyv, kritikát már a legális Beszélőbe írtam róla. Ha egyáltalán. Mert azt se találom. Turkálok a papírjaim, a kézirataim, régi folyóiratszámok között, semmi. Fejetlenség, kupleráj. Hát mindennek nyoma vész? Miközben úgy tűnik, tegnap történt az egész, az augusztusi sztrájk, a hadiállapot, a rendszerváltás.

Tökös amerikai zsidó fiúk nácikat skalpolnak a megszállt Franciaországban - ilyet is csak Tarantino képes kitalálni, de azért az igaz történeteket sem kell félteni: a Bielski testvérek, gettósorsra ítélt, belorusz zsidók a nomád ellenállást választják a leszegett fejű áldozati szerep helyett, s embermentő tettüket, miként azt a történetük részletein mindmáig vitatkozó utókor kollektívan nyugtázhatja, siker koronázta: a Bielski Brigádként híressé lett alakulatnak több mint ezer zsidót sikerült megmentenie. A Bielski fiúk felől nézve Tarantino kétségtelenül a könnyebbik utat választotta, amikor véres bohózatot eszkábált fegyvert forgató zsidó osztagából.

a neve a Münchenben májusban megnyílt új kiállítóháznak, de a Negyedik Pinakothek nevet is viselhetné, hiszen ott áll a másik három szomszédságában, és az építészek (Matthias Sauerbruch és Louisa Hutton) úgy tervezték, hogy bizonyos ablakaiból a már álló nagy múzeumokra lehessen kipillantani, összekötve mintegy a dicső múltat a posztmodern jelennel. Udo Brandhorst (aki feleségével, az időközben elhunyt Anette-tel a magángyűjteményét adta a múzeumhoz) kijelentette, hogy talán a legszebb kortárs múzeum a világon, és noha hazabeszélt, nemigen beszélt mellé.

c. regénye szórakoztató, könnyű olvasmány.

Valamelyik hitelkártyacég reklámja hirdette anno, hogy a meccsre a belépő 10 dollár, a kürt 5 dollár, a kóla meg kettő, az első gól megszerzése viszont megfizethetetlen élmény - vagy valami ilyesmi. Ebből lett az internet talán máig legnagyobb lavinája: tucatjával küldözgették körbe a partifotókat olyan kommentárokkal, mint "Új ruha: 100 dollár.

Miért gondolják egyes szerzők, hogy ami romantikus, annak feltétlenül komikusnak is kell lennie? Mindegy, Nia Vardalos, Richard Dreyfuss és Rita Wilson neve láttán azért még bizakodtunk. Az utóbbiról azt kell tudni, hogy ő Tom Hanksné.

A bombaerős pályakezdés után "eltévedő", egy időre el is tűnő, majd diszkrét comebacket produkáló Tricky produkcióját (a jelentős várakozás mellett) hajlamos a szerző némi oktalan gyanakvással fogadni - de mennyire téved! A felütés mondhatni emblematikus: a Eurythmics Sweet Dreamsének emlékezetes szintiriffjei szólnak végtelenítve (diszkrét utalásként a 2001-es Blowback album egyik dalára: a You Don't Wanna ugyanis éppen erre épül), majd érkezik a Puppy Toy, a Knowle West Boy album nyitószáma. Hamar kiderül, hogy az új lemezanyag - gondoljunk bármit is felőle otthoni, magányos zenehallgatás közben - a színpadon "megszólal", s hogy így történik, azért jelentős részben Tricky hihetetlenül intenzív színpadi jelenléte a felelős.

Harmincötezer néző egy magyar rockzenekar koncertjén - nem tudom, hogy ez utoljára az Illésnek vagy az Omegának sikerült-e, a Tankcsapda 20. születésnapi szuperkoncertjén mindenesetre többen voltak, mint egy éve ugyanitt Iron Maidenen. Ha valaki utoljára a tízéves jubileumon látta a Tankcsapdát, annak halvány fogalma sem lehetett, hogy mi a franc történik a színpadon - mit keres ott a tizennyolc kamerás stáb, a háromszáz lámpa, a nyolcméteres tűzoszlopok, a mozgatható LED-fal, több kivetítő, az állami ünnepeket idéző tűzijáték (még a közönség feje fölé is kilőnek néha két-két rakétát).

Bobby Gillespie-re és csapatára vagy húsz éve vár a magyar rajongók meglehet, kicsiny, ám annál elszántabb csapata - körülbelül akkortól lehetett elcsípni az ős-Scream egy-egy koncertfelvételét: a főszerepben persze Gillespie-vel, aki csak a mikrofonállvány segítségével tudott állva maradni (az interjúkban pedig - akkor még - kerek perec letagadta, hogy bármivel is ütné magát). Azután jött a Loaded óriási sikere, a 91-es legendás Screamadelica, a sztori további része pedig jól ismert. A PS mostanáig termeli az albumokat: a Beautiful Future című tavalyi például egészen szórakoztatóra sikeredett, és remek ürügyet teremtett egy újabb turnéhoz.

Az 1996-ban alakult amerikai zenekar pályafutása során nemcsak jó lemezeket készített, hanem két kimagaslót is: a 2003-as Feast Of Wire-on és a tavalyi Carried To Duston a mariachi zenekarok jellegzetes megszólalása tökéletesen kiegészíti a fülledt, alternatív countryba hajló rockzenét. A Calexico első magyarországi koncertjére múlt szerdán a Sziget Világzenei Nagyszínpadán került sor, a koncert előtt tíz percen át faggathattuk Joey Burns énekes-gitárost, a zenekar fő dalszerzőjét.

Két héttel ezelőtt a Visszhang rovatban már dicsérgettem az azonos című lemezt, amely aztán valóban megszólalt a Szigeten, mégpedig a Zene a rasszizmus ellen című nulladik napi program dzsesszvonulatában. Tizenkét zenész állt (meg ült) a színpadon - és még csak azt sem lehet mondani, hogy a lemezen szereplő több mint harminc közül, mert a megjelentek nem is mind szerepelnek a felvételen. Itt van mindjárt az egyik főszereplő (bár ki nem volt itt főszereplő!), a trombitás Nicholas Payton, aki kétségkívül vett át Miles Davis hangzásából, és/de ezzel együtt egészen kiemelkedő és öntörvényű zenésznek mutatkozott. Az ő szólamát például a lemezen még Wallace Roney játszotta, értelemszerűen sokkal szűkösebb kibontakozási lehetőségek mellett. A felvétel nem biztosított annyi helyet a szólóknak, mint az élő fellépés, ahol darabról darabra haladva mindig egy-egy újabb zenész villanthatta fel képességeit, akiknek a sorában ott ült például Badal Roy, a Miles Davis több 70-es évekbeli felvételén szereplő tablás, vagy például az egyenesen Indiából érkezettek közül az elektromos mandolinon játszó U. Srinivas, aki egészen meglepő, néhol torzított futamokat kényszerített ki a hangszeréből, némiképp átvéve a gitár lemezbéli szerepét. A lemezen és a koncerten is jelen volt Rudresh Mahanthappa. Az indiai származású és Amerikában élő altszaxofonos hihetetlen teljesítményt nyújtott intenzitásban és világos dallamvezetésben egyaránt.