Becsukom a szemem, David Lynch vagy Wim Wenders filmjében vagyok, amerikai kisvároson autózunk keresztül, teremtett lélek sehol, lapos tetõs épületek, villanyvezetékek, kivilágítatlan neonok, napsütés vagy szürkület, leírhatatlan fény ül a tájon, ember így nem látja, csak operatõr, aztán sivatagos táj, bozótgolyókkal gurigáz a szél, végtelen távlat, fenyegetõ egyhangúság, de nem történik semmi, most még nem akarják szétlõni a fejünket, újabb déli kisváros, spanyol szavak keverednek a feliratok angoljába, kreol népek az utcán, barátságos rendetlenség, ráérõs nyugalom. Kinyitom a szemem, elõttem csajok ölelgetik egymást spagettipántos topban egy mobilfotó kedvéért, mellettük whisky vagy vodka jár körbe, csak el ne dobják, ha kiürül az üveg, egy srác faágra eszkábált román zászlót lenget, próbálok vele ellentétes ritmusban mozogni jobbra-balra, ne takarja ki a színpadot, de így se stimmel minden, hiába látom, hogy az egyik zenész piros végû ütõkkel kóstolgatja a marimbát, nem hallom a csilingelést, a pedálos steel gitár is csak látvány marad olykor, a hangja belevész a sûrûbe, és néha nem tudom, szándékosan suttog-e Joey Burns, vagy csak a mikrofonját nem sikerült beállítani. Viszont a trombiták tisztán és élesen hasítanak bele a levegõbe, ahogy kell, és mindig a legjobbkor - de ez már a kompozíció dicsérete -, ráadásul még azzal is megajándékoznak, hogy egyik számuk a Satisfactionre, egy másik a Love Will Tear Us Apartra fut ki, pedig amúgy teljesen más világban mozognak. Sajnos a hely alkalmatlan a zenéjüket jellemzõ finom hangzásokhoz, ha nagyritkán lehalkulnak, azonnal átbrummog a szomszédos színpadról a basszus, és hiányzanak a Carried To Dust album vendégénekesnõi is - de mindezzel együtt remek zenekar a Calexico, szívesen meghallgatnám õket zárt térben. De most ez van, lehunyom a szemem, vissza a mozimba. Világzenei Nagyszínpad, augusztus 12. ****