Kiállítás - Mint egy találkozás - A Szolidaritás tíz éve

  • Pályi András
  • 2009.08.27 00:00

Zene

Megyek a könyvespolchoz, le akarom venni Timothy Garton Ash A lengyel forradalom című művét, nincs, nem találom. Mikor volt utoljára a kezemben? Húsz éve? Ha jól emlékszem, ez volt az utolsó szamizdat könyv, kritikát már a legális Beszélőbe írtam róla. Ha egyáltalán. Mert azt se találom. Turkálok a papírjaim, a kézirataim, régi folyóiratszámok között, semmi. Fejetlenség, kupleráj. Hát mindennek nyoma vész? Miközben úgy tűnik, tegnap történt az egész, az augusztusi sztrájk, a hadiállapot, a rendszerváltás.

Megyek a könyvespolchoz, le akarom venni Timothy Garton Ash A lengyel forradalom című művét, nincs, nem találom. Mikor volt utoljára a kezemben? Húsz éve? Ha jól emlékszem, ez volt az utolsó szamizdat könyv, kritikát már a legális Beszélőbe írtam róla. Ha egyáltalán. Mert azt se találom. Turkálok a papírjaim, a kézirataim, régi folyóiratszámok között, semmi. Fejetlenség, kupleráj. Hát mindennek nyoma vész? Miközben úgy tűnik, tegnap történt az egész, az augusztusi sztrájk, a hadiállapot, a rendszerváltás.

Most jöttem haza a Lengyel Intézetből, a varsói Karta vándorkiállításáról, amely az idei évforduló kapcsán a Szolidaritás születéséről és az illegalitás éveiről szól, a mottót Garton Ashtől vették, erről jutott eszembe a könyve is, a szókimondása és a címe miatt. Micsoda láz volt akkoriban forradalomnak nevezni a Szolidaritást! Az "önkorlátozó" szakszervezetet. Egyáltalán micsoda láz volt bármit nevén nevezni! Az öncenzúra sok-sok eufemizmusa és az Aczél-féle három T közepette. Ott állok az első, a második tabló előtt, mint akinek gyökeret vert a lába. Eredetileg nem szántam túl sok időt erre a kiállításra, megyek az Andrássy úton, beugrok a lengyelekhez, a terem közepéről körbefut a szemem a falakon, mutatós tablók, ennyi. De az egyik kép odavonja magára a tekintetemet, közelebbről is meg kell néznem, fiatalok cipelnek sietős léptekkel egy halálos sebet kapott férfit Lublinban, 1982 augusztusában. Innen vissza a hajógyári sztrájk markáns, szívszorító képeihez. Minden arc külön történet. Egy másikon a sztrájkolók egy irányba figyelnek, egymás mögött állnak, kezük az előttük álló vállán, szertartásos pillanat. Végül kikötök az 1979-es pápalátogatás kockájánál, ez a legelső tabló. A Szolidaritás évtizede ezek szerint 1979 júniusában kezdődik, nem a '80. augusztusi sztrájkkal. Sokan tartják így, Timothy Garton Ash is, akit a társadalom alakulása érdekel, nem a szakszervezet bejegyzésének dátuma.

Erre a pápai látogatásra emlékszem, a rádióban - alighanem a Szabad Európán - hallgattam a közvetítést. A családom nem értette, mi ütött belém, hogy lélegzet-visszafojtva fülelek végig egy katolikus misét. Ezer apró jel sejtette, hogy a varsói Győzelem terén a több százezres tömeg a maga frissen megválasztott pápájával történelmet csinál. Nézem a tablót, a képet, olvasom alatta az idézetet Zbigniew Bujaktól, aki egyszerre rádöbben, "milyen hatalmas erővel rendelkezik ez az ország", s megérzem a tenyeremben a harminc évvel ezelőtti izzadságot.

Hogyan történik ez? Mitől képes egy ilyen tabló valóságos időutazásra invitálni? Most már kíváncsi vagyok a többire is, továbblépek, megállok, megint tovább, és mind rabul ejt, fölzaklat, sokkol, megnyugtat. "SOLIDARNOSC ZáYJE", hirdeti egy transzparens, szemben a rendőrsorfallal, azaz a Szolidaritás él, ezen el is nevetem magam befelé, igen, persze, noha tudom a mából, húsz-harminc év távlatából, hogy a Szolidaritás már rég nem él, legfeljebb vegetál, kinyírta magát, a kilencvenes években a pártpolitika szolgálatába szegődött. És mégis él. Ez a Szolidaritás igen, abból a fantasztikusnak, már-már mesésnek tűnő évtizedből, amely pedig sötét volt és reménytelen, itt, e képeken, bennem, felhoztam magamból, inkább a tudattalanomból, mint az emlékeimből. Mert a kiállítás nem egyszerűen a múltat idézi, nem a múlt relikviáit, hanem azt a valamit, ami abban a kilátástalan korban fényesen, fekete-fehéren egyértelmű volt, a totalitárius hatalom és a szabadságra vágyó ember konfliktusát. Azt, ami a közös kincsünk, mindnyájunké, embereké, nemcsak azoké, akik akkor éltek, dolgoztak, netán tettek is valamit a változásért, mert ez nem tanult tudás (az is persze, de az már a bővítmény), ez a mag bennünk, emberi magunk, zsigeri ismeretünk, amire sokan, akár kellő politikai kultúra, tudásanyag, lexikális tájékozottság nélkül is rátaláltak. A Szolidaritás megszületése Lengyelországban a történelem ritka "kegyelmi" pillanata, amikor az igen és a nem, a fény és a sötét, az előre és a hátra egyértelmű volt. Az embereknek csak egymásra kellett pillantaniuk, hogy felismerjék a másik tekintetében magukat.

Hogy lehet az ilyet dokumentálni?

Mondok egy példát, a költő Tomasz Jastrun szavaival, a kerekasztal-tárgyalások kezdetéről, magyar hangsúllyal. Ott áll Kiszczak tábornok, a véreskezű belügyminiszter a Radziwill-kastély kapujában, és a tévé nyilvánossága előtt üdvözli az ellenzékieket, akik közül nem egyet tegnap még köröztek, hajszoltak, csapdába csaltak. Jastrun részletesen ecseteli a nagy szcénát, majd hozzáfűzi: "Talán csak Zbigniew Bujak élt át igazi lelki drámát. Nem nyújtani kezet - hülyén néz ki, kezet nyújtani szintén rosszul jön ki, de ha már az ember eljött... és kezet nyújtott, de nehezen, mintha hatalmas súlyt tartana a tenyerében." A magyar olvasónak meg óhatatlan eszébe jut köztársasági elnökünk, aki úgy adja át a volt kommunista bankelnöknek a kitüntetést, hogy nem fog vele kezet, hogy aztán egész közéletünkön végigsöpörjön a kézfogás elutasításának hisztérikus lavinája. Íme, az autentikus gesztus és a hiteltelen viselkedésmód - az előbbit a történész teszi le elém azokból az időkből, az utóbbit az élet a mából. Ahogy elnézem e tablókat, majd valamennyi idézet mellé kínálkozna ilyesféle anekdota. Kivételes érzék és hozzáértés rejlik a fotók és szövegek montázsa mögött.

A varsói Karta a dokumentumok gyűjtését, archiválását még az illegalitás éveiben kezdte, a fordulat óta kormánytól és pártoktól független központként működik, fő feladatának Lengyelország és Kelet-Közép-Európa legújabb kori történetének dokumentálását tekinti, emellett kiadói, oktatási tevékenységet is folytat. Új vállalkozásként létrehozta a Találkozás a Történelemmel Házat, az készítette ezt a vándorkiállítást is, amin egész csapat tudományos munkatárs dolgozott. És tényleg találkozás, amit kínálnak - a bennünk élő történelemmel.

Lengyel Intézet, megtekinthető augusztus 31-ig

Neked ajánljuk