a neve a Münchenben májusban megnyílt új kiállítóháznak, de a Negyedik Pinakothek nevet is viselhetné, hiszen ott áll a másik három szomszédságában, és az építészek (Matthias Sauerbruch és Louisa Hutton) úgy tervezték, hogy bizonyos ablakaiból a már álló nagy múzeumokra lehessen kipillantani, összekötve mintegy a dicsõ múltat a posztmodern jelennel. Udo Brandhorst (aki feleségével, az idõközben elhunyt Anette-tel a magángyûjteményét adta a múzeumhoz) kijelentette, hogy talán a legszebb kortárs múzeum a világon, és noha hazabeszélt, nemigen beszélt mellé. A 36 ezer vékonyka kis kerámialapból kirakott, több száz színárnyalatban pompázó homlokzat tényleg félelmetesen szép; az egész épület hajlik rá, hogy alkalomadtán gond nélkül a levegõbe emelkedhessen. "Funkció helyett fikció!", adta ki a jelszót Sauerbruch. A hatalmas, bensõségesen hideg terek tökéletesen alkalmasak arra, hogy egy kortárs gyûjteménynek teret adjanak: Andy Warhol 11 méteres,
Utolsó vacsora címû mûve vagy Damien Hirst õrületesen változatos installációja teljes erejében képes itt kibontakozni.
Ám a gyûjtemény lelkét Cy Twombly mûvei alkotják; az elsõ emeleti nagytermet kimondottan a 2001-ben a Velencei Biennáléra alkotott Lepanto címû sorozatának alakították ki. A 12 nagyméretû vászon apropója az 1571-ben lezajlott eszelõs tengeri ütközet, amelyben legalább 50 ezer szerencsétlen vesztette életét, a keresztény (és mozlim) világ nagyobb dicsõségére. Twombly persze alig reflektált a történelemre vagy a tényekre, inkább egyfajta absztrakt-impresszionista tájképsorozatot festett az immár nyugodt, és a halottakról mit sem tudó tengerrõl, Monet kései vízirózsáinak méltó társát. Ekkor már nem meglepõ, hogy a következõ teremben a másik nagy Twombly-széria a Rózsák címet viseli. Kihagyhatatlan gyûjtemény.
München, Theresienstrasse 35. Nyitva hétfõ kivételével 10.00-18.00., csütörtökön 20.00-ig, belépõ 7 euró, vasárnap csak 1
*****
