Két héttel ezelőtt a Visszhang rovatban már dicsérgettem az azonos című lemezt, amely aztán valóban megszólalt a Szigeten, mégpedig a Zene a rasszizmus ellen című nulladik napi program dzsesszvonulatában. Tizenkét zenész állt (meg ült) a színpadon - és még csak azt sem lehet mondani, hogy a lemezen szereplő több mint harminc közül, mert a megjelentek nem is mind szerepelnek a felvételen. Itt van mindjárt az egyik főszereplő (bár ki nem volt itt főszereplő!), a trombitás Nicholas Payton, aki kétségkívül vett át Miles Davis hangzásából, és/de ezzel együtt egészen kiemelkedő és öntörvényű zenésznek mutatkozott. Az ő szólamát például a lemezen még Wallace Roney játszotta, értelemszerűen sokkal szűkösebb kibontakozási lehetőségek mellett. A felvétel nem biztosított annyi helyet a szólóknak, mint az élő fellépés, ahol darabról darabra haladva mindig egy-egy újabb zenész villanthatta fel képességeit, akiknek a sorában ott ült például Badal Roy, a Miles Davis több 70-es évekbeli felvételén szereplő tablás, vagy például az egyenesen Indiából érkezettek közül az elektromos mandolinon játszó U. Srinivas, aki egészen meglepő, néhol torzított futamokat kényszerített ki a hangszeréből, némiképp átvéve a gitár lemezbéli szerepét. A lemezen és a koncerten is jelen volt Rudresh Mahanthappa. Az indiai származású és Amerikában élő altszaxofonos hihetetlen teljesítményt nyújtott intenzitásban és világos dallamvezetésben egyaránt.
Néha viszont mégis úgy tűnt, hogy túlságosan is kiméricskélték az improvizációs egyensúlyt, és a szólók, a felelgetős párosok már-már szétlazítják egy-egy szám kereteit. Márpedig ezekben a fúziós Miles Davis-munkákban éppen az a legizgalmasabb és -érzékibb, ahogy a látszólagos káosz fokozatosan összeáll egy bonyolult és erőteljes szövedékké, amely folyamatosan módosul, itt felszakad, ott megszorul, majd pedig megszüntethetetlenül a végtelenbe fonódik. Ezt az érzést törték meg néha a kétségkívül lenyűgöző, rokonszenves odaadással, okosan és kimunkáltan játszott hangszeres bemutatók. Cserébe persze gazdag indiai színeket kaptunk, amelyekben a hagyományos hangzás egyáltalán nem bizonyult idegennek a mindenféle szokott harmóniából kilépő Miles Davis-i dallamvezetéstől. Ráadásul kifejezetten emelkedett, ünnepi pillanatok adódtak, amikor az a bizonyos szövedék mégiscsak összeállt a maga egyszeri módján.
Világzenei Nagyszínpad, augusztus 11.
