Zene

Ritka pillanat: fölütötte fejét a történelem. Nem révületes optikai csalódás, hanem száraz tény, hogy a Műcsarnokban, mint valami bazilikában, Altorjai retrospektív kiállítása - és a két oldalsó teremsorban El Kazovszkij tárlata, valamint a Rosszcsontok című csoportos anyag révén - megmutatkozott a történelem újra, leplezetlenül, dialektikusan és tagadhatatlanul.

Pjotr Lescsenko: Gipsy Songs & Other Passions; Tangos, Foxtrots & Romances; Everything That Was

Öt cédét és egy százhúsz oldalas kis könyvet tartalmaz ez az exkluzív kiadvány. Fémgerinccel, érdekes fotókkal és 24 bittel újrakevert hanggal; a zenei anyagot Miles Davis vezetésével 1970 februárja és júniusa között rögzítették a Columbia stúdióiban. Az öt lemez így "egyben" aligha élvezhető, de roppant tanulságos, és számos gyöngy lakozik benne.

Az első három Harry Potter-kötet híre még szájról szájra terjedt, csillogó szemű rajongók tukmálták lépten-nyomon ismerőseikre a kis varázslótanoncról szóló könyveket, "apám, ezt olvasd, agyad eldobod!" felvezetéssel. A negyedik rész, a Tűz serlege megjelenése már emberes olvasói és marketinghisztériát váltott ki. Aki arra fogadott, hogy a további részeket nagyobb érdeklődés övezi majd, mint egy kviddicsvilágkupa döntőjét, nem tévedett sokat.

Pályi Andrást szokás korszerűtlen írónak tekinteni. Korszerűtlensége egy mára meghaladott művészi állásfoglalást takar, tudatos írói döntések sorozatát, mely írásainak tematikáját, hangütését és a választott elbeszélői technikát érinti. Méltatóit közös kérdés foglalkoztatja: miért nem került bele eddig Pályi a magyar irodalmi kánonba? A Megérkezés szerepe az elvárások szempontjából éppen az, hogy megoldásaival újabb lökést adjon, és a kánon felé sodorja az életművet. A regény elolvasása azonban arról győzhet meg, hogy a korai művekkel szemben a Megérkezésből hiányzik a progresszivitás, amely Pályi helyét biztosítaná a magyar irodalom fősodrában.

Conor Cruise O`Brien 1970-ben megjelent Camus-monográfiája első jegyzetében még amiatt panaszkodott, hogy nem sokat tudunk Camus életéről. E könyv megjelenése után ilyesmit már senki sem írhat le. Az olvasó inkább azon töprenghet, érdemes-e több mint 1100 oldalt áttanulmányoznia. Hiszen Camus mindössze negyvenhét évet élt, s ideje nagy részét írással, valamint színdaraboknak és szerelmi élete bonyodalmainak a rendezésével töltötte. (Hja, akit a nők Humphrey Bogarthoz hasonlítanak...) Todd két kötete azt a francia életrajzírói hagyományt követi, amely nem a fontosabb tudományos kérdésekre adható válaszok kifejtését tekinti feladatának, hanem egy teljes élet bemutatását, lehetőleg minél több adat, esemény és híres személyiség felidézésével. A magyarul is olvasható francia szerzők közül Armand Lanoux írt ilyen könyveket Zoláról, Maupassant-ról és a párizsi kommünről. Ha valaki meglehetősen jól ismeri az ilyen kötetekben felidézett korszakot, talán szívesen elmerül a nevek és helyszínek kaleidoszkópszerű kavargásában, örül a számtalan részletnek, epizódnak és idézetnek, amelyekkel kiegészítheti tudását. Aki azonban csak most kíván megismerkedni az 1940-es és 1950-es évek francia irodalmi életével, az úgy fogja érezni, hogy az információ-halmaz agyonnyomja.

Nemcsak a magas kitüntetés (Európai filmdíj) híre érkezett együtt e darabbal, hanem a szokásos gyakorlati útmutatók (máshol: használati utasítás) is. Tudnunk kell tehát, hogy a mester szakított mestersége címerével, a Dogmával, vagyis dehogy szakított, csak épp áthágta minden szabályát, és nem is úgy, hogy direkte szembement volna, hanem csak haladt-haladt a maga dolgával, és ha elérkezett egy ilyen dogmatikus határhoz, nekiment teketória nélkül. Ám árulóként is hű maradt - ezt már mi állítjuk - a Dogma olykor a gyermeki tisztaság álorcáját öltő, keresett naivitásához. Fontos előzetes információ még, hogy az eddig is hármas szakaszokra osztott pályán megint egy tervezett trilógia első részéhez érkeztünk.

Az álmok, a vágyak veszedelmes dolgok, ha egy pillanatra is megfeledkezünk a kezelésükhöz feltétlenül szükséges diszkrécióról, tapintatról, kész a baj. Az esetleges belefeledkezés leginkább az önértékeléssel függ össze. Az önértékelés zavaraival, s ilyenformán a felfuvalkodottsággal. Gondoljunk csak Tarkovszkij Stalkerére! Belátom persze, ez képtelenség: akinek Sas Tamás jelen nekifutásáról Tarkovszkij jut az eszébe, aligha normális.

Voltaképpen megtévesztő, hogy egy lappal arrébb ugyanezen alkotó Kémkölykök 3-D című darabjáról beszélünk, mert ebből úgy tűnik, hogy egy teljesen normális, legfeljebb kicsit túlságosan is termékeny dolgozóról van szó, pedig dehogyis, Robert Rodriguez maga az idegenbe szakadt finn dizőz: mindig ugyanazt fújja. Mondhatni korai remekének, az El Mariachinak a témáját variálja, de nem mondhatni, mert nem sokat variál, inkább témázik.

Ellentétben a jó nevű rendező korábbi megszólalásaival, ebben a filmben egyáltalán nem isznak tequilát, sem buggyant sört, nem tűnik fel Tarantino (Salma Hayek és Banderas mondjuk igen, de ennyi még belefér), ráadásul majdnem végig 3D-s szemüveggel kell nézni, mint a Freddie Krueger bosszúját.

ARaiffeisen Galériában még január 11-ig látható Gedő Ilka (1921-1985) nem egészen harminc műből álló, az életmű csomópontjait bemutató kiállítása. A kiállítással egy időben a Gondolat Kiadónál megjelent könyv (Bíró Dávid és Hajdu István munkája) az egész életmű feldolgozására vállalkozik, emellett másfél száz színes táblaképet is tartalmaz. Mindkét vállalkozás előnye, hogy a művésznő tizenhat évnyi "hallgatással" elválasztott két alkotói periódusából kiemeli és a külföldön is elismert késői festményekkel egyenrangúvá teszi az első, korai korszak műveit és művészeti problémáit.

Becsaptak! Ígértek követhetetlen, Mozart szellemét gyalázó rendezést, botrányos jeleneteket, gyenge énekeseket. Aztán sorba jöttek a csalódások.

ABeatClub 21 tulajdonképpen a német Infracom! kiadó saját bigbandje. Összesen 9 zenészt és énekest hallhatunk, s ebből már rögvest tudjuk: ez az együttes egyenest színpadra termett. Könnyed, levegős kompozíciók, soul, funk, dzsessz, afrobrazil elemek és némi drum & bass: igazi fúziós zene - vagy ha úgy tetszik, nu-jazz táncmuzsika, de ez persze csak az üres skatulya, a lélek és a lényeg úgyis a zenében lakik. Alapnak mindjárt két vokalista hölgy: Fola Dada és Nathalie Schäfer - az előbbi tán erőteljesebb, a másikuk kissé törékenyebb hanggal megáldva, de ketten együtt hibátlanok. S ehhez még jön a nagyzenekar ritmusszekcióval, fúvósokkal, billentyűssel, vibrafonossal - minden a helyén, hogy több se kell hozzá. A Mobile Wellness éppen az első albumuk, rajta 11 erős darab: a nyitószám Timeflow rögvest megfogja a hallgatót: a kissé szokatlan, ám módfelett izgalmas ritmika és Fola Dada érett soulos vokáljának összhangja megadja a folytatáshoz a mintát. A zenészek később is hozzák formájukat: visszafogottan szólózgatnak (el lehet képzelni, mit művelnek élőben), a hangulat mind füstösebb, s a lassabb-középtempós számok után a végére felpörög minden. A Dedication karneváli ritmikája után már nem is oly meglepő, hogy a Bounce It a dobos és a basszer feszes játékára épülő d`n`b, míg a záró Blue Step zaklatottságát kellemesen oldja a női vokál. A BeatClub 21 vérbeli klubzenét játszik, s csak remélni lehet, hogy egyszer tanúi leszünk, hogyan szólnak a Mobile Wellness számai színpadon, élőben. (Infracom!/Deep Distribution, 2003) HHHH

Annyira személyes a könyv, anynyira arról szól, hogy az író számára mit jelent(ett) egy-egy dal, hogy muszáj nekem is személyesen indítanom: szeretném azzal áltatni magam, hogy hallgattak rám. Nick Hornby Pop, csajok, satöbbi című regényéről (Európa, 1998) írva kifogásoltam, hogy M. Nagy Miklós lefordította a dalcímeket, márpedig azok igen gyakran előfordultak a szövegben (merthogy a narrátor élete jórészt a zene körül forog), s ez ilyen suta passzusokat eredményezett: "Ami engem illet, a Beatlest fogom föltenni, amikor hazamegyek. Talán az Abbey Road-ot, de beprogramozom a CD-lejátszót, hogy a >>Valami31 dalban is kötőjelet tesznek a kurzivált album- és filmcímek és a hozzájuk toldott ragok közé - holott bátran összetapadhatnának -, de legalább az idézőjelek közé tett dalcímeket angolul hagyták (és csak akkor adták meg magyarul is, ha ezt a fordító, ismét M. Nagy Miklós feltétlenül szükségesnek tartotta a szerzői gondolatmenet követéséhez). Ez jó. Néhány bosszantó apróság azonban sajnos a szaklektor hiányára utal. A 28. oldalon úgy fest, mintha az író a The Bends együttest emlegetné, holott ez a Radiohead egyik albuma. A 116. oldalon, a fölösleges névelőhasználat miatt ("énekelünk a Smokeyra") mintha a rettenetes Smokie együttesről lenne szó, pedig Smokey Robinsonról, míg a 14. oldalon épp ellenkezőleg, hiányzik a névelő a Prefab Sprout elől, mert az nem személy, hanem zenekar. A 113. oldal egyik sorából úgy tű-nik, mintha létezne egy Elgar és Vaughn Williams nevű testvérpár, mert lefelejtődött a tárgyrag (a keresztnévvel ritkán emlegetett Edward) Elgar nevéről. S jót tett volna néhány lábjegyzet is az angolszász kultúrkörben nem tökéletesen jártas lények kedvéért (pl. mi az a Goons?). Bocs`, ha mindezt fölös pepecselésnek érzitek, de az ilyesmiken is múlik, miként működik egy szöveg, ráadásul maga Hornby is talál alkalmat efféle gondjai megosztására (a rá jellemző öniróniával tanácsolja, soha ne adjunk műveinknek ragozott címet, mert úgy megjárjuk, mint ő, amikor valamit írnia, mondania kellett regényéről, az Egy fiúrólról).