Az előadás frenetikus. Bernhard tirádái, groteszk szitokfutamai, vég nélküli zsörtölődései mint afféle kacagtató különcségek pontosan peregnek a színen, s csupán egyetlen jelenet erejéig sűrűsödnek össze a szó szoros értelmében torokszorító, bár még így is mulatságos drámai jelenetté - amikor Voss magába gyűri, amivel Dene kedveskedni akart neki: kedvenc ételét, a fánkot. Az, ahogy egy fánk az emberi viszonyok egész fondorlatos hálózatát képes jelezni, valódi remeklés.
A színészek persze nem életbeli önmagukat adják, hanem három színpadi karaktert: a díváskodó piszkafát, a bögyös anyáskodót és az ügyeletes polgárpukkasztót, azaz a zseniálisnak mondott fivér és az őt kiszolgáló két nővér jól ismert bernhardi hármasát. Csodát látunk: három nagyszerű színészt, akiknek játékában minden, ami Bernhardnál ellentmondásos és irritáló, itt és most a helyére kerül. Ebben a csodában azonban nincs semmi helyi, semmi bécsi s pláne semmi bécsies. A színpadon három német színészt látunk, akik valaha, a nyolcvanas években Claus Peymann német rendezővel jöttek az osztrák metropolisba, hogy új életre keltsék az álmos Burgtheatert, s ott Bernhardot játsszanak, egyik darabot a másik után, újra és újra, egészen az idők végezetéig. Úgy legyen!
- ke -
Bécs, Akademietheater, április 2-án, 3-án és 30-án
HHHHH
könyv
n Béki István Bonctan című harmadik verseskötetében azt a "programot" viszi véghez elemi erővel, melyet az elsőben még csak felvázolt, a másodikban pedig kiterjesztett: azt a korszerűtlenségében heroikus vállalkozást, hogy - szemben a kortársi líra minden fontosabb irányával és tényezőjével - megpróbálja felújítani, jelen időben is teljesen érvényessé tenni a manapság korántsem divatos, népi-szürrealisztikusnak nevezett megszólalásmódot, ezáltal visszavezetve a költészetet eredendő keretei közé. (E gesztus értéke a mai irodalmi recepció számára sajnos korántsem egyértelmű.)
Béki verseiben éppen ezért a forma, a struktúra válik elsődlegessé a népköltészeti hagyományt alapul véve, így főképp ismétléses alakzatokkal találkozunk, nemegyszer már-már mágikus szövegként (s erre rásegítenek az e szándékot jelző címek is, mint például Ráolvasó; Regölő), rímek helyett pedig inkább alliterációk nyomatékosítják a gondolatritmust.
A ciklustagolás nélkül egymás után sorakozó harminchét vers valóban patológiás feltáráshoz hasonlít: lépésenként fedi fel, mutatja meg a határozottan kitapintható beszélő személyiségének rétegeit. Identitását ("Idegen vagyok köztetek"), kétkedő és kétségbeesett hitét ("istenek pózolnak"), rettegéseit ("Agyamban agyarát élező, / rőtvörös csorda kajtat"), érzelmeit ("a fiam vagy s a lányom" - A kedveshez), indulatait ("bennem és benned is duzzad / a gyilkos, szabadság utáni vágy"), viszonyulását a világhoz ("Utat adok a bevonulóknak, / de nem hagyom szem elől téveszteni magam"); és megjelennek aktuális, kifejezetten közéleti témák is.
Gaál József különös, szorongást keltő, esendőségünkre rámutató fekete-fehér-szürke rajzai pedig jóval többek, mint egyszeri illusztrációk: pontos kísérői a verseknek, elválaszthatatlan, kihagyhatatlan részei a kötetnek.
- kabai -
Hanga Kiadó - MissionArt Galéria, 2003, 84 oldal, ármegjelölésnélkül
HHHH
design
n A GKM emblémája Most, hogy sok újságban láthatjuk a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium hazai vállalkozóknak szánt, hitelkonstrukciókat népszerűsítő hirdetéseit, feltűnt, hogy a minisztérium emblémája is megújult. Szép lassan, az oktatási és az információs tárca után, a ciklus félideje felé elkészült a műszaki információs rendszerből ismert OPERATE bekapcsológomb jelét felidéző logó.
A nemzetközi piktogramot egy "negyedórányival" elforgatta a grafikus, a GKM plasztikus lila gombja ezáltal G betűt formáz. Használható ötlet a beindulást szimbolizáló megoldás, bár a lila színt már a Milka lefoglalta (indítófunkcióra pedig a Postabank kék körbe helyezett sárga háromszögéből is asszociálhatunk, de mindegy). Lehetett volna akár piros is az embléma, ha az Elektro Point ugyane formai ötletre épített jele nem létezne már. A kereskedelmi hálózat piros szimbólumát az eredetihez képest már egy "félórányival" forgatták el, és némi ügyeskedés után létrehozták az EP cégmonogramot. Lehetne sötét tónusú is a minisztérium emblémája, akkor azonban a konyhai készülékeket gyártó világcég, az Indesit I betűjére hasonlítana. Ennél a változatnál az igazi, függőleges állásban van a jel, akárcsak a Building Of Fun nevű osztrák cég emblémáján, ahol a tervező az O betű helyére illesztette a bekapcsoló piktogramot.
Nem tudom, ki volt ennek a jól variálható grafikai poénnak az első tulajdonosa, de nem a gazdasági tárca, az tuti. Tulajdonképpen mindegyik változata elfogadható, de elszomorító, hogy a tervezők evidens közkincsként alkalmazzák mások ötleteit. Biztosan nekik van igazuk, különben nem csinálhatnák.
Szőnyei György
HHH
lemez
n Living Colour: Collideoscope Belátható, hogy a rockbiznisz meglehetősen hasonlatos a horrorfilmiparhoz: történjék a szörnyeivel bármi is, előbb-utóbb garantálható a visszatérés. Jóllehet a halált még nem sikerült legyőzni a villanygitárokkal, alighanem már dolgoznak az ügyön. A rémisztően imbolygó múmiák mellett azért akadnak olyanok is, akiket újra látni öröm, s a Living Colour, a kilencvenes évek feka hardrock-alapcsapata feltétlenül ezek közé sorolandó. 1995 körül, amikor feloszlott, túl volt három igen erős nagylemezen (melyek közül a '93-as Staindre kiváltképp jólesik emlékezhetni), Grammy-díjon, Rolling Stones-turnén, szóval lényegében mindenen. Azóta projektek, szólólemezek és vendégmunkák után úgy 2000 tájt újra egymásra talált a négy jóember, s végül ebből a nekibuzdulásból kerekedett ki ez az új lemez.
A Living Colour annyiban Helmet-kategória, hogy az egészen rendkívüli hangszeres tudással bíró tagok rendületlenül kitartanak a minimál mellett, noha rettenetesen ravasz módon, finom csavarokkal, Vernon Reid kirívóan ízes szólóival teszik ezt, ahogy kell. A Collideoscope nem árul el radikális újdonságot a zenekarról, amely továbbra is úgy szól, mintha a Bad Brains kapaszkodna össze George Clintonnal, hogy elreszeljék a súlyosabb Led Zeppelin-nótákat, de masszív, tisztességes munka. A hangképet azért felfrissítették, az In Your Name például egészen elektrós, ám igazából nem az efféle kísérletek szavatolnak a lemez élvezetességéért, hanem inkább az olyan darabok, mint a laza reggae-ből vaskos zúzásba forduló Nightmare City vagy az egészen áttetsző, zseniális ballada, a Flying, amelyekben a gitárok alól rendre kikandikál az a nagy, lüktető, fekete szív. Ha az ilyesfélékből kicsit többet s a dalok számából kevesebbet vonultatnak fel, akkor egy szavam sincs, de így sincs gond: március 29-én a zenekar az A38 hajón lép fel - vízre szállhatunk az ájulásért.
G. A.
Sanctuary, 2003
HHHH
koncert
n 20 éves a Makám Kezdjük a végén. A húszéves fennállását ünneplő Makám együttes koncertje, különösen a második része alapján, rászolgált a tapsviharra a közel telt házas Zeneakadémián. A program az utóbbi öt évben készült SkanZen, 9 colinda ésAnzix című albumokra, vagyis a Makám vokális korszakára épült, a zenekar mostani felállásában - melyben a Makám-alapítók közül már csak a zenekarvezető Krulik Zoltán van jelen.
A zeneakadémiai megjelenés és a húszéves évforduló azonban többet sejtetett annak a bemutatásánál, hogy hol tart most a zenekar. Már legalábbis előzetesen. (Ahol tart, az egyébként pompás: moldvai népdalfeldolgozásai révén végre jelentősebb nagyságrendű közönséghez szól, s a jelek szerint azt a kultikus rangot is visszakaparinthatja, amelynek a birtokosa volt a nyolcvanas években, mikor is a kortárs zenéből, a dzsesszből és a közép-európai, balkáni és keleti folklórból megteremtette a maga külön bejáratú stílusát.) A Zeneakadémián ugyanis nem derült ki számomra, hogy mit is ünnepelünk éppen. El tudom persze képzelni, mennyi macerás technikai és művészi bonyodalom adódott volna az egykori - de legalábbis az alapító - Makám-tagok összetrombitálásából, no de így, hát nem tudom... Azt meg végképp nem, hogy miért maradt távol Lovász Irén is, aki végigénekelte a 9 colindát, a SkanZenen pedig osztozkodott Bognár Szilviával - már lemezen. Krulik Zoltán csak azt közölte, hogy az Anzix egyik-másik számához (az Amerikában turnézó Szalóki Ági helyett) a gyönyörű hangú Herczku Ágnes szíveskedett beugrani.
Egyszóval: lényegében egyetlen olyan gesztusa volt a koncertnek, amitől az alkalomhoz illően repeshetett a szív: amikor Bognár Szilvia, Palya Bea és Herczku Ágnes egy üdítő népdalegyveleggel kedveskedett az ünnepeltnek (és közönségének). Amúgy kicsit kínosan éreztem magam.
Pedig az a második blokk, az Anzix tényleg rendkívüli volt.
m. l. t.
Zeneakadémia, március 16.
Szervezés: HH
Koncert: HHHH és fél
film
n Derült égből Polly Voltaképpen a merő kötelességtudat vezetett minket, amikor pár héttel ezelőtti kedves interjúalanyunk, Philip Seymour Hoffman mellékszereplői ámokfutását követtük az éppen soros állomására is, de végül megérte: ez a film olyan, mintha ráöntötték volna, pontosabban az általa eddig megformált karakterre. Egy veder excrementum, a szó már-már éterien tiszta értelmében. Most persze mondhatnánk, hogy a mű tárgyáról (trágyáról) beszélünk, s megjegyzésünk távolról sem kritikai jellegű, de hazudnánk. A helyzet az, hogy: is-is. Jól nevelten tán altesti vagy öv alatti humornak lehet nevezni az ilyet, ami azért sem árt, mert némi távolságtartás mindenképpen szükséges a megpróbáltatások kiheveréséhez. Az azt kiáltom: pisikakifingfingfing metódus mára Ben Stiller alkotói védjegyévé nemesedett, ilyen egy kis nevettető a 21. században. A recept, gondolhatják nem zavaróan bonyolult: végy egy renyhe bélműködést és egy gyengén látó hobbimenyétet, aki folyton nekimegy valami fémtárgynak. "Nagyot koppan, és aztán kitör a röhögés" - idézte séróból, bár valamelyest szabadon az egzotikus klasszikust a hollywoodi zajbrigád, és rátettek még egy lapáttal. Hogy a munkamódszert teljes mélységében föltárjuk, vessünk egy pillantást a halhatatlan opusra, hisz az nyilvánvaló, hogy a kitűnő szakemberek nem külföldiül szavalgattak: It is evening, it is evening, who-who relaxing, the Strawberry tree black say with head: yes, yes.
Ám a líra pillanatai csakhamar tovasuhannak, marad a mindent elsöprő szellenet.
- ts -
Forgalmazza a UIP-Duna Film
H
könyv
n Patrik Ourednik Europeana című kisprózáját-nagyesszéjét kéretik mindenkinek beszerezni, aki a huszadik században élt, és annak (részére) is, aki nem, akit érdekel és akit nem, aki bújt és aki nem. Kötelező olvasmány. Csak úgy, tetszés szerint: a Svejk, Az én huszadik századom, Janikovszky Éva gyerekbeszéde, Bartók Concertója (stb. stb.) kavarognak, tekeregnek, nyújtóznak, terpeszkednek, lüktetnek a könyvben, amely címéhez hűen "valóban" a huszadik század történetét írja, vagyis "érinti" az összes emblematikus eseményt, minden évszámot és helyszínt, de mindezt olyanritmusban, hogy a feltáruló panoráma képzeletbeli tájjá változik és minden képzeletet felülmúl - bármi megtörténhet Ourednik huszadik századi danse macabre-jában. Az ismert tételeket (I. világháború, lágerek és gulágok, Hirosima és Vietnam stb.) egészen rendkívüli tempóban centrifugálja és tartja egyben, annyira, hogy az olvasó valami kikapcsolhatatlan mosógépben érzi magát hirtelen. Ourednik úgy játszik (?) és bánik el a századdal, témának és keretnek egyszerre használva a terepet, hogy míg a történelmet írja, szenvtelensége iróniába, szarkazmusba, fekete humorba fordul - a tények szürrealitásából a valóság képtelen koloritja bomlik ki. Miközben a háborús hadviselésről beszél, nem felejti el precízen odavetni: ha az elesettek tetemeit egymás után fektették volna, hány ezer kilométer hulla övezte volna a földet. A megsemmisítőtáborokról értekezve feleleveníti egy német katona megháborodásának históriáját, akinek a barátai azt mondták, hogy a szappant, amit használ, a szeretőjéből készítették. Az ismeretlen katona emlékművét a franciák találták ki, mondja, így az annak is emléket állít, akit Courtainnál két napon át gyűrt maga alá a mocsár, teszi hozzá. Ourednik könyvébe pedig mindenki beleszédül, kivéve, aki nem olvassa.
- jánossy -
Kalligram, 2003, fordította G. Kovács László, 1900 Ft
HHHHH
koncert
n Kocsis Zoltán - Nemzeti Filharmonikusok Nem mindennapi programmal kezdődött el a Budapesti Tavaszi Fesztivál. A zenekar Schönberg korai zenekari dalciklusát (Hat dal, op. 8.), valamint Berlioz Gyász és Diadal című szimfonikus darabját szólaltatta meg. Mindkét mű unikumnak számít a hazai koncertgyakorlatban. A két szünettel játszott programot az Istenek alkonya (Wagner) zárójelenete fejezte be. A koncert énekes szólistája Marton Éva volt. A hazai énekesmezőnyből sem a Schönberg-dalok, sem Brünnhilde szerepére nem tudnék ma kipróbáltabb, rutinosabb, fölényesebb előadót javasolni. A nagy kérdés nem is az volt, hogy Marton Éva művészi formátuma elegendő lesz-e a két szélsőséges technikai igényű énekszólam illúziót keltő megjelenítésére. Inkább az, hogy az utóbbi idők egymást érő nagy kihívásai (mint például a Jenufa közelmúltbeli premierje) mennyire kezdték ki a művésznő kondícióját, valamint, hogy az Istenek alkonya fináléja életképes lesz-e ebben a koncertszerű előadásban. Mindkét kérdésre egyértelmű nemmel kell válaszolnom. Ami a kondíciót illeti, úgy érzem, hogy a művésznő nem a legjobb formáját mutatta ezen a napon, és a terem akusztikája is ellene dolgozott. Marton Éva olyan - sajnos ritka - művészegyéniség, aki nem spórol önmagával, mindig az eksztázist célozza meg, odaadása (önmaga odavetése) mindig maximális. Ennek ellenére művészi jelenléte nem volt zavaró mellékzöngéktől mentes. Nem vitatom, hogy gesztusai a kontrollálatlan őszinteségből táplálkoztak (mégiscsak eksztatikus állapotban hozta magát), ám olykor mégis őszintétlennek, megcsináltnak tűntek. Az Istenek alkonya vége ebben a formában pedig olyan volt, mintha valaki elmondaná az Odüsszeia legvégét: a görög harcos hosszú bolyongás után végül hazatalál hűséges hitveséhez. A "kakukktojás" Berlioz-mű koncertteremben elképesztően bizarr darab. Váratlan, szokatlan, egyszeri. Olyan, mint amilyennek egy hétköznapoktól elrugaszkodó fesztiválnak lennie kell.
Molnár
Kongresszusi Központ, március 19.
HHH
