Név szerint két Éva: a világ vezető operaházainak állandó díszvendége, Marton és az itthon eddig méltánytalanul háttérbe szorult Bátori. De kezdjük az elején. A 150 éve született morva zeneszerző negyedik színpadi művét Az ő nevelt lánya címmel 1904-ben mutatták be Brnóban. Ám a nemzetközi áttörésre még sokáig várnia kellett. Mai címét csak jó 15 évvel később, a német fordítást készítő, Franz Kafka barátjaként elhíresült prágai osztrák író/költő, Max Brod kérésére nyerte el, s így tűzték műsorra Bécsben, Kölnben, Berlinben, New Yorkban és persze - 1974-ben - Budapesten is. A különböző zenei változatok kálváriáját nem részletezem, de tény, hogy az eredetivel közel megegyező variánst csak 1981-ben Párizsban, Sir Charles Mackerras vezényletével ismerhette meg az addigra már lelkes Janácek-rajongóvá lett közönség.
A Jenufa zenéje furcsa elegyét alkotja a posztromantikának, a folklorizmusnak és a század eleji expresszív realizmusnak. Egyszerre ismerős és új, tradicionális és formabontó. De mindenekelőtt élvezhető, szerethető zene. Janácek operaesztétikájának - mely elvetette a "karikatúra életű karikatúra emberek" ábrázolását - jól működő, eklatáns példája. A színpadi emberek hús-vér alakok, igazi élettel, igazi drámával és igazi szenvedéssel. Legalábbis ami a hihetetlenül erős, képzeletgazdag és szuggesztív zenét illeti.
Mert Vidnyánszky Attila rendező és a díszletet és jelmezeket "megálmodó" Alekszandr Belozub mindent elkövettek, hogy elemeljék a drámát a földtől. Aminek az lett a vége, hogy egy csúnyán megvilágított, szinte a primitívségig csupasz színpadon
kétségbeesetten tébláboló
jelmezes énekeseket, rosszabb esetben tömegesen éneklő statisztákat látunk. Egy pszichológiailag hiteles sorstragédiát hiteltelen - és érdektelen - környezetben. A szereplők egy része viszont még ebben a drámaellenes közegben is feltalálta magát. Remek volt Takács Tamara Buryjáné alakítása, és több mint élvezhető Gémes Katalin Karolkája vagy Bokor Jutta Bírónéja. S bár nem egészen értem, hogy mi indokolta Graham Sanders szerződtetését Laca szerepére - hiszen ennyire préselt tenorhang bizonyára akad felesleges a házban is -, de ezzel együtt, ha színészi játékban nem is nyújtott különösebben nagyot, nem lógott ki a sorból. Kiss B. Attila Steva szerepében már a felső kategóriát jelentette. Mind hangilag, mind játékban erős jelenlétet produkált. Igaz, az első felvonás mulatozós jelenetében hajlamos a túljátszásra, de a kissé túldimenzionált részegeskedő figuráért kárpótolt a második felvonás "családlátogatásával". A lelkiismeretével hadakozó, de a felelősség elől végül is megfutamodó Steva alakja, ha szerethetővé nem is válik, de ismerősnek mindenképpen ismerős. Marton Éva valódi hangi jelenlétére a második felvonásig várni kellett, s mivel a korábbi jelenet néhány mondata nem volt igazán meggyőző, komoly érdeklődés előzte meg a "jutalomjátékot". És nem is kellett csalódnunk. Második felvonásbeli nagyjelenete újra bizonyította, hogy még mindig - és joggal - világsztárral van dolgunk. S ha a voce már nem is makulátlan, egy-egy pillanatra olyan varázslatot tud kelteni, ami elfeledteti azerőszakosabb hangokat. Játéka meggyőző, a zene dramaturgiájával együtt élő. Határozott, kemény figurát teremt a Sekrestyésnéből, kihangsúlyozva a karakter magára kényszerített férfiszerepét. Erkölcsbíró, aki gyilkossá lesz. Nemcsak színészi játékban, hanem hangi képességeiben is igazi klasszissá nőtte ki magát Bátori Éva. Eddigi szerepeit tekintve mindig ott motoszkált az emberben a bizonytalanság. Jó-jó, csak... Nos, a "csak" megszűnt. Helyette itt áll és énekel, játszik, szeret és szenved,
pokolra száll
és felmagasztosul Jenufa alakjában. Mert akit a színpadon megformál, az már nem szerep, ami mögül kikandikál az énekesnő, hanem maga a hús-vér tragédia. Pontosan úgy, ahogy Janácek elképzelte. Bátori Éva ma legjobb formájában van. Mindent el tud(na) játszani. Hozzáteszem, a világ bármely operaházában! Éppen ezért kár, hogy a rendezőnek semmi valódi elképzelése nem volt vele. Az előadás nem teljesen mellékes szereplője a kórus. Tisztán énekelnek, pontosan lépnek be, de rendezői szemmel végiggondolatlan mozgatásuk, tömeges jelenlétük zsúfolttá teszi az amúgy üres színpadot. A zenei megvalósítás - mint mostanában a legtöbb operabemutató alkalmával - Kovács János kezében összpontosult. A zenekari hangzás kidolgozottsága, a hangszínek gazdagsága, a precíz játék és a temperamentumos, fegyelmezett előadás méltán aratott nagy sikert. Adott tehát egy sokszorosan bizonyított remekmű, néhány fantasztikus énekes, egy jól működő zenekar, és persze adott a csodálatos Andrássy úti épület. Már csak egy kreatív rendező és a csapata hiányzik.
- tépé -
Magyar Állami Operaház, már-cius 13.
