Zene

karácsony, nagy választék, s ráadásul egy fél tucat kitűnő magyar énekesnő is szóba kerül.

Mint a régi szép időkben: vonatra, buszra, biciklire, lóra, autóba mindenki! Kaposváron radikális színházat láthatni, méghozzá a régről ismerős politikai intonációban, a régről ismerős közösségi formációban, a régről ismerős hatékonysággal és hatásossággal. Lesz röhögés meg sírás, büszkeség és szégyenkezés, megrendülés és fölemelkedés doszt.

Lapzártánkat követően, december 9-én kerül sor a legrangosabb hazai formatervezési díjak átadására az Iparművészeti Múzeumban; az 1977 óta évről évre kiosztott Ipari Formatervezési Nívódíjat ezúttal azonban egy új elismerés, a Magyar Formatervezési Díj (MFD) váltja fel.

Minekünk igazán nincs okunk panaszkodni, időben hozzájutunk a szükséges információkhoz, így késlekedés nélkül alkotunk képet. Két hete megtudtuk (Stephen Frears: Gyönyörű mocsokságok), hogy Londonban, sej, elég szerencsétlenek az alsókutyák (ilyen-olyan bőrszínű bevándorlók), kivesézik őket, s szexuálisan rabszolgák, de ez csak az érem egyik (setétebbik) oldala. Most meg a Négy esküvő, egy temetés, a Sztárom a satöbbi alkotóitól azt, hogy Londonban, sej, a középosztályt fantáziátlan, érzelgős hülyék alkotják, miniszterelnöktől az írói énig bezárólag. Helyes, fő az információs több lábon állás. Immár akkor nyugodtan kijelenthetjük: London a hülyék és a szerencsétlenek városa, illetve itt lakik a királyi család is, csak ők nem lépnek fel minden filmben (csupán minden másodikban), mentális állapotukról mégis annyi rosszat hallani mindenfelé.

Egyik hétfő este rákapcsolódtam erre a műfajilag igen nehezen meghatározható "műsorra". Így nevezzük általában azt az ember által elkészített produktumot, melyet az eleje és a vége főcím foglal keretbe, s amelyet egy médium a nyilvánosság elé tár. Ennek a lebonyolítása többféleképpen történhet, például úgy, hogy egy korábban kiválasztott és beavatott személy, nevezzük műsorvezetőnek, összekötő kapocsként szolgál a készítők és a potenciális nézők között, működése elősegíti a beavatatlanokat abban, hogy megértsék, miről is lesz szó. Ám hétfőn azonnal belecsaptak a lecsóba, bocsánat, a magyar focit pocskondiázó sajtó problematikájába. A vitat-kozók jól megvoltak egymással, bennfentes, félszavas infók, csipkelődések röpködtek. Komlósi Gábor igen komolyan és szúrós tekintettel faggatta a külső helyszínen üldögélő asztaltársaság tagjait, többek között Gyárfás Tamást (a másik két kolléga alig jutott szóhoz), aki ebben a helyzetben éppen az egyik népszerű sportújság tulajdonosaként volt jelen. Ez az információ nyilván késve érkezett a műsort feliratozókhoz, ugyanis a névaláírás szerint a Nap TV producereként ismerhettük fel e sokoldalú médiaszemélyiséget. A probléma, aminek kapcsán az adok-kapok zajlott, a következő:

Vissza az alapokhoz! - ez a fedőneve a Korn napokban lezajlott amerikai turnéjának. Szép, világos program, abból sem lehet baj, ha magunk is e szerint járunk el, s kavarunk egy keveset a kezdetek körül. Mert hát a Korn indulása, az aztán igazán valami volt! Hiszen az 1994-es debütalbum (Korn) megjelenésekor fel lehetett ugyan emlegetni a Faith No More-tól a Rage Against The Machine-ig számos felmenőjét, mégis, az a lemez elsősorban a lenyűgöző újszerűségével hatott. Nem volt párja annak, ahogyan a gitárosok nyomasztottak a héthúros, eszelősen lehangolt gitárjaikkal, és az is egészen elképesztő volt, hogy miként tudhat többet ez a ritmusszekció mindjárt az első lemezén a Red Hot Chilinél vagy a Primusnál a zsíros, basszusgazdag groove-okról. Na meg az a maximális kibukottság: a dalokba belepusztuló, zokogva üvöltő Jonathan Davies-ről akkortájt még simán gondolhattuk úgy, hogy ez a fiú egy David Yow-kategória, minimum. Igazán meglepő, hogy a Korn ezzel a brutális lemezzel egyből sztárrá tudott lenni, az viszont már kevésbé, hogy rögvest ez lett az a zenekar (a Nirvana letűnése után), amelytől, mondjuk így, jó nagyot illett meríteni. A jellegzetes Korn-hangzást és játékstílust még egészen nagynevű zenekarok, mint például a brazil Sepultura is, egy az egyben lenyúlták, míg mások színtelen-szagtalan popváltozatokat gyúrtak belőle, s ezzel aztán tajtékzani kezdett a fiatal zenekarokat sodró nu-metal hullám, ami számos megrendítően szánalmas csapatot vetett partra (tudják, Limp Bizkit meg Crazy Town és a többiek).

Elbeszélhető-e kizárólag képek által a múlt? Önmagában el tudja-e beszélni egy kép a történetet? A kötet szerkesztői szerint nem, nem is bízzák kizárólag képekre a mondanivalójukat, hanem a hozzájuk fűzött kommentárokban adják tudtunkra, hogy mit látunk, vagy mit kellene látnunk.

Margay Sándor, Török Péter: 6:3 - Az évszázad mérkőzése - és ami mögötte vanÉ

1805-ben járunk, és megint a vizen. Feltűnt nyilván, hogy visszaszivárgás van: Johnny Depp még ki se hajózott a pesti mozikból, máris Russell Crowe-t köszönthetjük a parancsnoki hídon: mi szél hozott, komám? Mint ahogy a meséket hétesztendőnként illik újramesélni az időközben cseperedetteknek, a régebbi mozizsánerek esetenkénti előrángatása is haszonnal kecsegtető projektum, amihez voltaképpen elégséges hivatkozási alapnak tekinthető a sokszor hangoztatott ,,technikai fejlődés", végtére sokkal nehezebb ezzel vitatkozni, mintha valaki azzal jönne, hogy döntő mondandóját csak kalózós (cowboyos, partizános) körülmények közt képes előadni.

Az Usti Opre (munka)című dokumentumfilmről pillanatnyilag azt tudjuk, hogy "egész estés" terjedelműre forgatják, és jeles kelet-közép-európai roma muzsikusok hagyományairól, törekvéseiről szól. Bizonyára visszatérünk majd rá, ha valamelyik hazai televízió műsorába kerül, és hát lemez is lesz, többé-kevésbé talán annak a nyomán, amit november 28-án és 29-én a Millenárison hallhattunk.

A Nemzeti Stúdiója ezúttal éppen úgy néz ki, mint a Szkéné, a Pintér Béla-féle színház otthona, csak mi, a közönség járunk kicsit jobban, mert nem kell az ajtóban nyomakodni. A Gyévuska, a társulat legújabb produkciója megint opera, de nem paraszt: háborús. És ezen alaposan el kell gondolkodni.

Általánosan elterjedt előítéletes hiedelmek szerint amennyiben szűkebb-tágabb baráti társaság jön össze, adott időintervallumon belül a hölgyek a szépségápolástól a konyhaművészeten át a gyereknevelésig, az urak a duálprocesszoros számítógépektől a 4 légzsákos, 8 hangszórós gépjárművekig jutnak el. Hiszen mindenki az érdeklődésének leginkább megfelelő témakörben nyilvánít véleményt, illetve kezdeményez szenvedélyes beszélgetést embertársaival. Tehát ha valaki azt hallaná egy szombat esti partin: Képzeljétek, amióta a feleségem a 16 szelepes, 4 literes turbódízel dzsippel jár, többé nem is akar beülni a benzines merdzsómba! Gondoltátok volna? - nos, ebben az esetben 1. uralkodjunk idegeinken, 2. vegyünk mély levegőt, 3. ne öntsünk beszélgetőtársunk világos zakójára negyed liter vörösbort. Tereljük inkább a beszélgetés fonalát népszerű televíziós műsorokra, ezen belül is például az autósmagazinokra. Tehát amennyiben a TotalCar címmel futó, hetente jelentkező televíziós magazint ajánljuk, nem hibázhatunk nagyot, hiszen a műsor egyaránt megcélozza a milliomos újgazdagokat és vérprofikat, valamint az epekedő régszegényeket és a dilettánsokat.

Sokan úgy gondolják, nem fog a macska kint is, bent is egeret. Lehet, de Radák Eszter festészete meg éppen olyasmit bizonyít, hogy akár foghatna is. Minden mozdulata, minden gesztusa azt igazolja, hogy a kettősség elkötelezettjeként (és talán áldozataként is olykor) képes arra, hogy önmagát tükrözve kint és bent egyképpen működhessen. Festőként és művészettörténészként, kívülről és belülről figyel önmagára és - mondjuk bombasztikusan - a világra; festményeivel mintha a korai hetvenes évek (Radák születése ideje) és a jelen "vizuáltipológiai" habarcsát képezné meg, sikeresen. Végeredményben konzekvens és konzisztens eklektika nyilatkozik meg munkáin: a szecesszió geometrizáló stilizálása, az azt szeretettel megidéző késői pop-art hedonizmusa és napjaink vizuális reflexivitása keveredik "programjában".

Aképekhez csak ritkásan kapcsolódnak nevek: Kossuth Ferenc, Kemenszky, Vangel, Finaly család, Fuchs Gyurka. Halk mosolyú Jolánok, Berták és Jusztinok, délceg Árminok, Ödönök, tekintetükben enyhe dölyffel. Kisasszonyok, hölgyek, urak. Majd házaspárok sorban, hitvese kezét csak hüvelyk- és mutatóujjal érintő férj: magabiztos mosolyát finomkodóan eltartott, vastag gyűrűs kisujja árnyalja, miközben a lágy tekintetű fiatalasszony készségesen dől kissé előre-oldalt, hogy ne látsszék annyival magasabbnak. Egy-egy hamiskás mosoly, ernyedten pihenő, puha kézfej. Aztán a csecsemők, a cseperedő, főkötős Miklóskák, Manczik, Böskék, Dódi, Kukika lovacskával, műbárány, napernyő, teniszütő. A távolság, az ismeretlenségbe mosódottság miatt csupa rejtély. A műteremfotósnak a megrendelő saját valóságát volt feladata megragadni, a benne rejlő legtöbbet. A műtermi fényképezkedés elhúzódó pillanataiban a kuncsaft átengedhette magát amúgy restellt hiúságának, hogy kitárulkozó magakelletését barnás tónusok jótékonyan poétikus ködébe vonják a vegyszerek.