Egy, mondjuk, líraian megilletődött nőalak, amint, mondjuk, kivetkezik az ismeretlen háttérből: eddig folyóiratok hasábjain barátkoztunk Falcsik Mária verseivel, aki most Falcsik Mari néven sodorja tovább a történet szálait. Ez a dívaszerű fellépés, a próbaköltő átöltöztetése, hízelgő marketinggel gyorsított ráillesztése a versolvasói tudat peremére: hatékony piaci hadmozdulat, s nyilván a kései-korai népszerűség egyik fürge emeltyűje lehet. Falcsik - a borító tájékoztatása szerint - "1956-ban született Budapesten". A kurta fülszöveg nyomban felrebbent néhány kérdést: Kiről is van szó? Mit csinált eddig? Merre van hazája? Ki rejtőzik a borítóra fényképezett női arc mögött?
A kötet versei ugyanis fukaron adagolják az életanyagot. Annyit első pillantásra is érzékel az ismerkedő, hogy itt egy iskolázott kéz közli csiszolt mutatványait. A versek - pusztán formai szempontból - érett megoldóképleteket mutatnak, s noha egy idő múlva szembeötlik a jambikus kattogás, a kifulladásig járatott ritmika ponyvahangulata, annyi tagadhatatlan, hogy így együtt, fürtben, kiadnak egyfajta gyümölcsös ízt. Falcsik kedveli a nyugatos stílromantizálást: jelzői, képei, költészetének egész lélegzése
a korai Nyugat
anyanyelvére hasonlít, s ezt az ó- és újarchaikus oldatot itt-ott fűszerezi egy-egy József Attilát idéző fordulattal. Az alaphang azonban mégis, mondjuk, Parti Nagy Lajos húrkészletét és helyenként Kovács András Ferenc öltözékváltogató gesztusrendjét visszhangozza. A könyv élére emelt hitvalló szonett pontosan jellemzi e költészet kölcsönre kamatoztatott, sokszoros tükrözésekkel mozgatott, elmélyedéstől tartózkodó szemléletét (Arspoetica Laconica): "csak posta én is semmi kétség / s még meg fogom szeretni végül / a pakkban néha ritka érték / máskor csak minta érték nélkül(...) / nem mutatja ingrédientjét". Igen, erről van szó: valaki átvesz valakitől valamit, továbbítja, nem firtatja, mi rejlik a "pakkban", s közben vele magával nem történt több, mint hogy tett néhány közömbös mozdulatot.
Ez a valaki, nevezzük F. M.-nek, a versekben nem saját életét göngyöli elénk: többnyire olyan gőgösen meghunyászkodó, mintha "cselédje" volna tulajdon belátásainak. Egyik költeményét így zárja: "bár mint az öngyilkos cseléd a gangról / hozzád ki mernék lépni önmagamból". Persze, emlegeti a magányt, az öregedő, mondjuk, női test "fölösleges" megindulásait, pedzegeti a nagy témákat, mégis ritkán támad olyan benyomásunk, hogy itt egy hús-vér halandó, tapasztalatának bukkanóin, költői érvényességgel megragad, kibont vagy összefoglal egy-egy élethelyzetet. Falcsik gyakorta színpadias, nőies szerénységgel tompított, rikító színkezelése, néha modorossá merevedő, meglepetést alig-alig kínáló hangütése, személyes megrendülést nélkülöző "stiláris sietése" mintegy elfojtja, szemünk láttára fojtja el a verset. A költő mintha csupán a mondandó embrionális állapotát ábrázolná: nem hordja ki a verset, hanem - amolyan spontán, gátlásos mozdulattal - megritkítja a közepén, derékba töri, kivérezteti. A költemények zöme az első szövegharmadban, a bevezető fázisban, a "minden-lehet" fokozaton még érdeklődést ébreszt. Idézek néhány szép sort, képzetcsoportot: "útmenti tóba hullt pénz a sok kis szürke hullám / nem tartom lásd a törvénytha százszor is tanulván / barázdás földbe száradt a künn hagyott lucerna / a nem-vagyok-seholsem játékot játszom el ma (Egy utazás képei); "hol a vénülő kerti székek / hátát reccsentve feszítő vendégek / emlék könnyű füstjét fújják a tiszta égre" (Mi lesz a szexszel?); "most még cirókás csiklandós az élet / mint lábad közt a gerjedt napsütés / tested fogékony kéjre bűzre-ízre / míg hasra fekve bámulsz rá a vízre" (Vándor nyárvégi dala). A kötet emlékezetes darabja a Dalocska az elszökő időről című vers: "fonák bölcsesség az emberé / mikorra kissé már pedzené / úgy kapja meg mint fölöslegest / próbáját nem bírja már a test // gyűlnek az évek apad a lét / tanuld a létidő tételét / minő Isten-vetette csel: / ahogy gyarapszik úgy fogy el". E pontokon pillanthatnánk, e kémlelőnyílásokon kukucskálhatnánk át a személyiségre, ha nem fednék el őt az érzelmi tilalomfák, az önmegvonás mozdulatai, a díszesnek észlelt töltőanyagok és a hibátlan verzifikálás nem sokrétű, hanem
az órainga egyhangúságával
szólaló jambikus fagottjai. Falcsik technikája fejlett, mégsem kezeskedik a költészetről. Az egyedi látás hiánya, a saját életanyaggal túlzottan takarékoskodó alkat, az erős költői hatásokat tükröző beszédmód, a mondandó vézna alakzatai csak felületes költészetet gerjesztenek, s hamar lepergetik az olvasó szemét a szövegről. És - úgy sejtem - éppen ez a szomszéd kertekbe át-átfuttatott tolvaj tekintet akadályozza meg a szerzőt abban, hogy érvényes költői világot teremtsen. Falcsik nem beleváj az anyagba, hanem szép szavakkal, kész formákban erjeszti azt. Nem magáról beszél, hanem akárkiről, akit azonban gátlásai, tárgytalan "dalolhatnékja" vagy hamis szerepálmai megfosztanak attól, hogy összetéveszthetetlen érzelmi vagy szellemi életét markáns formákba vésse. Ez a költő mintha folyton lemaradna önmagáról. Pedig van egy-egy érzelmi sáv, amelyről hitelesen szólhatna. Mondjuk a pusztulásban is erősödő, szűzies büszkeségről. Vagy arról, miként teszi némely apró vágy teljesülése elviselhetővé nagy, kielégületlen sóvárgásainkat. Vagy arról, hogy és mint válik egyre olvashatóbb betűegyüttessé az öregedő test. A szavak útban vannak a tapasztalatok felé, de szelíd pillantásuk még nem bizonyítja az éles látást. Ott, ahol a stílus másolattá, a vers pastichesé vagy alany nélküli szerepverssé vékonyodik, lefulladnak az energiák.
Falcsik Mari, akit továbbra sem ismerünk, negyvennyolc éves. Kérdés, mesterségbeli tudása kipattint-e a szövegmozgatás közben olyan költői mondandókat, amelyek túlmutatnak a színesen hangszerelt közhelyeken. Kettős reflexiókkal tesszük le a könyvet: érett, bár egysíkú formavilág, de csak bimbózó állítások. Valaki lelocsolta a versbokrok levélzetét, s most hallgatja, hogyan csorognak a cseppek. Valaki megszökött a szövegekből, mielőtt otthont lelhetett volna bennük.
Báthori Csaba
Magvető, 2004, 88 oldal, 149o Ft
