Egyfajta rokonszenvező szorongással lép a látogató a hűvösen üzemcsarnokszerű kiállítási térbe - én legalábbis így voltam ezzel. Vajon mi az a hatalmas anyag, amely indokolja, hogy ekkora területen állítsák ki, elég izgalmas-e, emészthető-e azoknak is, akiknek hiába közeli, mégis csak letűnt korszak, legendák zavarosa mindaz, amit a szamizdat szó sugall. Nyilván meg lehet találni a rendezők által javasolt tematikus logika alapján kínálkozó útvonalat is, az anyag elrendezése mégis a csapongóbb szemlélődés felé tereli az embert. A félhomályban fénylő szigetek - a tárlók - véletlenszerűen, de ha úgy tetszik, mégis mintha valami hatalmas, egynemű és legyűrhetetlen tektonikus erő hatására bukkantak volna fel és kövesedtek volna meg mozdíthatatlanul. Egyúttal szelíd felhők visszatükröződéseiként is tekinthetjük őket, átélve azt a sugallatot, hogy mindaz, amit az üveg takar, a leglégiesebb, legtisztább és reménytelenségében is - vagy éppen azért - nemes szabadságvágy csillanása.
H
Miután a szorosan vett szamizdat (a cenzúra megkerülésével, a rendszer preferenciái ellenében) papírra írott, sokszorosított és terjesztett betű, történetét kiállítás keretében, szélesebb közönségnek, élvezhetően bemutatni vagy a konkrét történelmi közeg látványszinten is megjeleníthető kontextusában, vagy a kifejezés jelentésének kiterjesztése útján lehetséges. Esetünkben az utóbbi történik, a jelentés pedig az alternatív kultúrák egésze felé tágult ki. Ez persze kézenfekvő, ugyanakkor nem csupán a kiállítás fogyaszthatósága szempontjából lényeges. A szorosan vett szamizdat, az illegális közlés korszaka a rendszerváltással véget ért. A szélesebb értelemben vett alternatív kultúra viszont, amely a maga elmosódó peremeivel - nálunk legalábbis - a még megtűrt kultúraréteg határvidékén billegett, épp annak a kontinuitásnak a tere és kifejeződése volt, amit a szovjet blokk diktatúrái kezdetben tűzzel-vassal, később egyre bágyadtabb lendülettel, de felszámolni igyekeztek. Aligha sejthették, hogy barakkvidító engedékenységük a kulturális folyamatosságot nem visszafelé, hanem az immár nélkülük történő jövő irányába erősíti majd elsősorban. Az alternatív kultúra - és ennek részeként a szamizdat - volt tehát az, ami kitárta, láthatóvá tette az onnan nézve jövő, innen nézve jelen horizontját.
H
A kiállítás leglátványosabb része szükségképpen a közép- és kelet-európai ellenkultúra képző- és test-művészeti produkcióinak és eredményeinek a bemutatása - már amennyiben a képzőművészet kifejezés lefedi mindazokat a happeningeket, performanszokat és egyéb akciókat, amelyek a nyugati előképekkel legalább azonos színvonalon, hatásukban mindenképpen több radikalizmussal verték szét az egész addigi művészetfelfogást, de a korábbi, rigorózus műfaji határokat is. A magyar anyagot a kortárs számára a ráismerés, az egykori hevület és a tény felidézése teszi izgalmassá, hogy milyen nagyszerűen szabad és vad volt mindez, a fiatal látogatók számára nemtudom, mi, de azt láttam, hogy nem tömegesen ugyan, de elmélyülten hajolnak a dokumentumok, fényképek fölé, az arcukon meg mintha otthagyta volna a nyomát a nemes felindultság.
Az európai fővárosokat járó kiállításnak Budapest már a negyedik állomása, és a Brémában felhalmozott anyagot értelemszerűen itt, helyben őrzött dokumentumokkal is kiegészítették, amiben Szőnyei Tamás kollégánknak vannak jeles érdemei. ' gyűjtötte össze a nyolcvanas években az alternatív zenei szcéna plakátjait, szórólapjait, amelyek között nagyszerű, szellemes műalkotások is vannak bőségesen. A látható anyagot képernyőkön futó koncertképsorok, fejhallgatón át hallgatható, menükből választható eredeti felvételek egészítik ki. Az utóbbiakból aztán megállapítható, hogy az a bizonyos underground zene bizony Magyarországon virágzott a legszínesebben, és az is biztos, hogy a nyolcvanas években legalább annyi ember euforikus kitörési vágyait gerjesztette, mint az írott szamizdat.
H
Természetesen fölösleges, a tárgyhoz is méltatlan az efféle méricskélés. Maga a szorosan vett szamizdat ugyanis - főleg így, hogy a Szovjetunióban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, az NDK-ban készült ter-mékei egyszerre, együtt lát-hatók a magyarországi ki-adványokkal - színességé-ben, sokrétűségében, a belé fektetett energia érezhető nagysága által egész egyszerűen lenyűgöző. Ez a gazdagság látványosan söpri el a korszak hivatalosságának és a későbbi keletű, rossz lelkiismeretű fanyalgásoknak azt az együtt motyorászó vélekedését, hogy mindez egy szűk, belterjes kör ügye volt. A legfelemelőbb a törekvéseknek a kiadványok jellegéből, tartalmából érezhető, országhatárokat semmibe vevő páthuzamossága, de ugyanilyen nagyszerű, közös vonás elkötelezett bátorságuk is, meg az a végtelen, aprólékos türelem, amelyet a kezdetleges technikák kényszerítettek a mozgalom résztvevőire. Különösen megható az egykori Szovjetunióban élt aktivisták igyekezete, akik vaskos kötetek egyenként, házilag lefényképezett és előhívott oldalait állították össze kötetekké, vagy éppen kézzel másolták le ezeket. És nagy tévedés azt gondolni, hogy csak az aktuális, a konkrét politikai kontextusban értelmezhető információk terjesztése érdekében gépeltek, másoltak és másoltak újra lelkes alázattal egészen az olvashatóság legvégső határáig száz és száz oldalakat. Regények, versek kéziratai forogtak, nagy keletje volt írógépszalagnak, indigónak és átütőpapírnak.
Merítkezésre szolgál ez a kiállítás elsősorban. Újraélni, felfedezni - kinek hogy - az időket, amikor a jövőről való gondolkodás, a politizálás, az erkölcsi állásfoglalás és mindaz, ami ebből mint tennivaló következik, a mindennapi élet örömmel vállalt kényszere volt. És érezni, hogy mindez már múlt ugyan, de elvehetetlenül a miénk.
Kovácsy Tibor
Millenáris Park, május 2-ig
