Maga a sztori kissé kezdetleges, noha működőképes, a lélektani megalapozottság viszont bántóan fölületes. És az éltető humort is mindhiába keressük. Úgy tűnik, Block elavult szerző.
A kiadó igényes kiállításban, pontos, bár vértelen fordításban hozta a kötetet. Mindamellett reméljük, nem kell végigszenvednünk a hátralevő 14 Scudder-regényt.
- banza -
Agave könyvek, 2004, 201 oldal, 1580 Ft
HHH és fél
web
n www.hajtaspajtas.hu A Hajtás Pajtás futárszolgálat tíz éve velünk élő történelem, a budapesti kerékpáros kultúra hőstörténete. 1993-ban, egy zürichi minta alapján, Spenót und Lackó, egyébként zenész (Csókolom együttes) testvérpár alapította két kölcsönbiciklivel és szórólapos módszerrel. A néhány, azóta legendává vált, esetleg levált (pl. Cyber Banditos Illegal) futárszemélyiséggel indult vállalkozás mára több száz főt foglalkoztat. Nem lett gagyi, talán mert nem megélhetési bűnözésként fogták fel a dolgot, hanem hosszú távú befektetésként és mozgalomként, amely azóta is különleges hatással van a városi kerékpárosok pszichéjére, a kerékpárutak építésére, a helyi zöldmozgalmakra, a kocsmakultúrára (a Szóda pultjánál mindig található minimum egy futár) és nem utolsósorban a népszaporulatra. Nem arról van szó, hogy minden futár, amerre jár..., hanem az igen gondosan elkészített és folyamatosan fejlesztett weboldalukon (webmester: Spenót) családi, szülési és meselinkek is találhatók, amelyek kifejezetten a pánfamiliarizmust hirdetik, ha van ilyen. A nagyon hasznos információk mellett (honnan, hová, mennyiért?) dokumentálva vannak még a nemzetközi futárbajnokságok, az általuk szervezett sport- és kulturális rendezvények, a róluk megjelent újságcikkek plusz egy tanulságos kerékpáros történet 1935-ből, és minden, amit a bicajos boltjukról meg a kerékpárápolás művészetéről tudni kell.
- sisso -
HHHHH
film
n Dalok a konyhából Jól áll a skandináv filmeknek ez a minimálban tartott, édesbús irány, itt meg ráadásul a (svéd-norvég) sztori közege is már-már eszement, de mindenképpen szellemes választás. Adott egy végletesen természetellenes élethelyzet, a szereplői a történet koordinátái szerint a lehető legkínosabban erőltetett módon kénytelenek kerülgetni egymást. Ráadásul mindezt - további távolításképpen - a közeli múlt esetlen tárgyi és társadalmi rendje veszi körül. Precízen, de erőlködés, teátrális túlhangsúlyozások nélkül, mintegy mellékesen. Ezt hívják úgy, hogy mese: van egy világ, ezt vesszük tudomásul, kész, passz, minden további ezen belül mozog. Ami azután ténylegesen történik, az viszont egy belsőbb, rejtettebb dimenzióban zajlik, épp csak megrezzenő mozdulatok, még inkább mozdulatlanságok áttetsző takarásában.
Oldtimerek vontatta ódon, tojásdadlakókocsik a nordikus téli tájban, teniszbírókéhoz hasonlatos magas szék mint tudományos megfigyelőhely a magányos öreglegény konyhájában, közben meg a mindennapi élet rajzolatának pár szavas, de felismerhető vázlatai - és az igazi történeten még mindig kívül vagyunk. Vagyis - és ez a trükk - föl sem tűnik, de egyre beljebb kerülünk, a kívülről érkező egyik hőssel együtt. Annyi történik, hogy a két öregedő férfi lassan, aztán némi gyorsító dramaturgiai segítséggel egyre látványosabban megnyílik érzelmileg, összebarátkoznak, na, a maguk restellkedő módján. Néhány elementáris poén, aztán halál, bánat, ennyi. Finom, szerény, tökéletes darab.
- kyt -
Forgalmazza a Mokép
HHHHH
lemez
n Mísia: Canto Mostanában nem panaszkodhatnak nálunk a fadorajongók. Nyáron megkapták a Madredeust, március 25-én pedig Mísiához lehet szerencséjük a Millenárison. (Már csak Mariza hiányzik a "háromkirálynők" közül, de ő épp hogy csak befutott, úgyhogy türelem.)
Tehát Mísia. Hogy Mísia Sert - Mallarme múzsája, Picasso és Proust barátnője - nyomán választotta művésznevét, az nem kevésbé fontos életrajzi momentum, mint az, hogy a nagymamája és az édesanyja is ünnepelt előadóművész volt. A portói születésű Mísia pályáját ugyanis kezdettől fogva a sűrű artisztikum levegője járta át - ez tűnik ki akár a kortárs portugál költészethez való kötődéséből (Garras Dos Sentidos album, 1998), akár a tradicionális fado és a klasszikus komolyzene hangszerelésének a kombinálásából (vesd össze a Canto vonósaival). Így aztán szinte magától értetődő, hogy Mísia énekmódjára is a kimondott emelkedettség jellemző, nem pedig a fadoéneklés jóval puritánabb-nyersebb, úgynevezett lisszaboni stílusa. Ami annyit tesz, hogy Mísia kortárs fadójában a portugál blues melankóliája a nagy Amália Rodrigues modorában, vagyis kissé túláradó szenvedéllyel óvja meg a hallgatóit attól, hogy felelőtlenül derűs napjuk legyen. Ezt pedig bizonyára egyaránt díjazni lehet - a tengerrel, széllel, fájdalommal telített hangú - Mísia nyolcadik albuma és első magyarországi koncertje után.
m. l. t.
Warner, 2003
HHHH
könyv
n Ficsku Pál Szakbarbárok című legutóbbi könyvének hátsó fülén nézzük meg jól a szerzőről készült portréfotót! Ráismerünk a sovány, kopaszra nyírt, fehérre festett arcú, feketével kihúzott szemű, vastagon vörösre mázolt szájú, szomorú férfiban, ebben az eltévedt, bánatos tekintetű clownban a piknikus természetűnek gondolt, anekdotázó kedvűnek tartott íróra?
Ha akarjuk, ez a könyv egy újabb novelláskötet, a szerzőtől megszokott kocsma-falu-videó(disznó) tematikával, jó humorral, életszerű, de mégis valószerűtlenül komikus figurákkal.
De ne elégedjünk meg ennyivel, mert ennél jóval többről van szó. "Ez a könyv nem regény, de nem is novelláskötet" - állítja a fülszöveg, holott a regényként olvashatóság magától adódik: a tematikus viszonyok mindvégig ugyanazon a síkon tartják az elbeszélés(ek) vonalát, függetlenül az aktuális tértől vagy időtől. Így lehet a bevezetés egy 1849-es életkép (fenyegető háttérrel) a százötven évvel későbbi eseményekhez, mivel - ha eléggé figyelünk - kitűnik, hogy minden elbeszélt dolog csak mint másodlagosan elmondott történik meg: Bíder András (korábbi szereplő) novelláinak eseményeként. De működik a "belső terror", akár "életre is tudnak kelni" hősei, miközben a fő cselekményszál mégis mindvégig egyetlen szerelem története, leginkább annak szomorú vége.
A könyvet lezáró szöveg Lázár Vilmos aradi vértanú feleségéhez írt utolsó leveleiből összeállított montázs: szerelmi vallomás és búcsúzás, sorsába beletörődő, mégis fájdalmas monológ, a végére hagyva egy kínzóan gyakorlatias megjegyzést: "A papnak adtam egy aranyat misére!"
Ilyen az egész regény: inkább fájós, csak kicsit nevetős.
- kabai -
Pufi Pressz, 2002, 128 oldal, ármegjelölés nélkül
HHHHH
dvd/film
n A királyösszes embere A műalkotás (Robert Penn Warren regénye alapján rendezte Robert Rossen), mely 1949-ben Oscar-díjat kapott (s most ezért reciklálta otthonmozi céllal a forgalmazó, az itt korábban már tárgyalt Elia Kazan-filmmel, A rakpartonnal együtt), megtörtént eseten alapul: egy bizonyos Huey Long nevű louisianai kormányzót a filmbélihez hasonló körülmények között puffantotta le egy vehemens rokona (kérdés, a világosítók akkor miért nem léptek közbe, de ez csak vicc volt). A film negatív fejlődéstörténet. Az amerikai középnyugat (esetleg: dél) egyik isten háta mögötti - fiktív - megyéjében bizonyos Willie Stark nevű autszájder addig próbálkozik a politikai karrierrel, míg végül bejön neki. Willie (Broderick Crawford, ő kapta az Oscart) jó szándékú illetőként kezdi pályafutását, harcot hirdet a korrupció meg a helyi politikai arisztokrácia ellen. Bár bunkó, kitanul jogásznak, s az elnyomottak ügyvédje lesz. Pályáján egy kiugrott újságíró segíti (a mi rezonőrünk). Ám Willie, mire odaér, megromlik, olyan, sőt olyanabb lesz, mint akik ellen addig küzdött. Agyára megy a hatalom meg a népszeretet, mindenféle piszkos ügyekbe keveredik, sőt a végén fáklyás tömeggyűlést szervez saját maga támogatására. Ahhoz képest, hogy Hollywoodban ebben az időben tonnaszám állították elő a szart, ezt a filmet különösebb erőlködés nélkül lehet végignézni (és nem azért, mert a szarnak is van kultúrtörténeti érdekessége). Ám akkor se jó: lehetne politikai krimi, de ahhoz gyáva, és lehetne a hatalom lélekrajza is, de ahhoz meg platfuszos. És különben is: nekünk zenélnek, odaátról, megannyi béthófnnek? Az urambátyámvilág ál-Kansasban? Hitler Amerikában? Ezen röhögnünk kell. Inkább a Rokonok vagy a Dollár-papa száztizenötödször, pedig betéve tudom a forgatókönyvet. Én hárítok.
- d. h. aranka -
Warner Home Video
HH
folyóirat
n Nagyvilág 2004/2 Nézem az eddigi két idei szám tartalomjegyzéke fölött az adatot (ami tavaly még nem állt ott, miért vajon?): "Alapítva: 1956 október." Jövőre már az ötvenedik évfolyam, utána meg a fennállás ötvenedik éve következik. A világra való kitekintés, az egykori szabályozott szabadság fél évszázada, portugál, izlandi, flamand és kanadai, litván, cseh, ki tudja, mi minden náció íróinak végeláthatatlan sora.
Havonta ha csak egy írás is megmarad, már micsoda nyereség! Tavaly ilyenkorról Andrej Platonov Technikai regénye például, meg a hozzá kapcsolódó rémes történet a KGB irodalmi archívumait kutató Vitalij Sentalinszkijtól: három részeg orosz író egyike (nem Platonov, ő csak jelen van) 1939-ben Sztálin pusztulására emeli poharát - a rettenetes folytatást nem nehéz elképzelni. Vagy novemberben García Márquez két 1957-1958-as, magyar tárgyú írása, egyfelől súlyos pontatlanságaival, másfelől nagyszerű megfigyeléseivel, szeptemberben meg Zbigniew Herbert klasszikusan szép, elmélkedő, finoman adomázó esszéje az etruszkokról.
Most pedig, a legutóbbi számban egy hosszú beszélgetés Herbert özvegyével, amiből földerengenek az ottani értelmiségi belharcok szövevényei, párhuzamosan pedig egy riasztóan áldozatos női lélek körvonalai. Most, hogy a lengyel költő így, pár hónapon belül visszaköszön, elolvastam az interjú mellé közölt verseit is. Ráadásul itt egy lengyel regényrészlet is, Andrzej Bart: Rien ne va plus. Igazából ez lelkesített föl, a fordító (Pálfalvi Lajos). A főhős egy festmény, amely ördögi szerződés folyományaképpen életben tartja modellje tudatát, ez pedig az arckép évszázados hányattatásai során változatos történelmi helyzeteket él át, anélkül, hogy a külső összefüggésekkel tisztában volna. Szeretem ezeket a lazán, részlegesen nemzet-tematikus számokat, túl nagy a világ ahhoz - ezt sugallják -, hogy egy hónapban csak egyetlen nemzet irodalma kaphasson szót. Viszont mégis adnak valami fogódzót a helyi kapcsolatok, összefüggések vagy éppen sokféleségek felfedezéséhez.
- kyt -
HHHHH
dvd
n ALBAN BERG: LULUChristine Schäfer énekli a címszerepet az 1996-os Glyndebourne-i Fesztiválon készült felvételen. Vokálisan bravúros teljesítményéhez kétség sem fér, fizikai adottságait - magyarán a külsejét - tekintve is az operai illúzión belül marad. Ami a szokásosnál lényegesebb, hiszen mégis a Wedekind-dráma végzetes nőjének zenés színpadi megfelelőjéről van szó. Van rajta némi súlyfelesleg, és nem tartozik a mozgékony énekesnők közé. A jelmeztervező Paul Brown többször erősen befűzi, és magas sarkú cipőt ad rá. Viszont a javára szól, hogy nem vetkőzteti le. Ennek a Lulunak a szexualitása meglehetősen szenvedélytelen, sőt jeges; az elején gyermekien flegma, a végén éles és kíméletlen. A gyakran közel hozott arc (a videováltozatot rendező Humphrey Burton érdeme) kietlen magányról árulkodik, és - ahogy kell - áldozatként tünteti föl a pusztítás démonát.
A partnerek elsőrangúak, különösen az Alwát éneklő David Kuebler és a Geschwitz grófnő pokláról magas szinten tudósító Kathryn Harries. Andrew Davis és a Londoni Filharmonikusok kiaknázzák a partitúra titkait. Az igazi meglepetés Graham Vick, a rendező. Klinkertégla-utánzat fal és egy előtte fölkunkorodó (a falból ki-be járó) lépcső előtt játszatja a darabot. A padló körkörös, külön-külön mozgó forgórendszer, középen kerek lyuk mint lejárat. Lényegében üres színpad, fantasztikus világítási effektekkel és egy hatalmas lámpával. Minden mozgás-gesztus hajszálpontos. Akár az ének(beszéd) és a játék. Így kell ezt.
- koltai -
NVC ARTS, Warner Music Group, 2004
HHHHH
