Zene

Pierre-Laurent Aimard; az Emerson String Quartet Mindenki tudja, hogy az 1770-ben Bonnban született és 1827-ben Bécsben elhunyt férfiú a világ egyik leggyakrabban játszott szerzője. A lemezkiadóknál valóságos túltermelés mutatkozik a Beethoven-bejátszásokból, ennek ellenére nincs nagy cég, mely le merne mondani újabb és újabb felvételek közreadásától, és persze nincs valamirevaló művész, aki ne szeretné eljátszani a mester remekeinek egyikét. Pierre-Laurent Aimard nem tartozott ezek közé. Az 1957-ben Lyonban született zongorista az Ensemble Intercontemporain egyik alapítójaként a kortárs zene előadására esküdött fel, Boulez-, Messiaen-felvételei alapvetőek, nálunk Ligeti összes etűdjének előadásával bizonyította, hogy megfelelő hit és tudás mozgósításával egy mégoly nehéz zene is a közönség kedvence lehet. Aimard okos művész, és a kísérőfüzetben pontosan leírja, hogy miért gondolta fölöslegesnek még egy Beethoven-lemez elkészítését. Ám ekkor jött Nikolaus Harnoncourt. A sokak által mágusként (mások által mélymívű sarlatánként) számon tartott karmester egy koncerten hallotta Aimard Beethoven-játékát, és felajánlotta, csinálják meg együtt az összes zongoraversenyt.

Úgy alakult, s talán nem is véletlenül, hogy amikor a klezmer kerül szóba, jobbára amerikai zenekarokról beszélünk. Európa, sajnos, túl eredményesen munkálkodott a jiddis kultúra felszámolásán, ezen az égtájon nem nagyon maradtak olyan mesterek, akik generátorai lehettek volna a műfaj reneszánszának. Ám az, hogy a revival az Újvilághoz kötődött, korántsem egyenlő azzal, hogy errefelé ne találhatnánk izgalmas társaságokat. Sőt. Ha a nemzetközi világzenei rádióslista júniusi állására tekintünk, az tűnik ki, hogy a lengyel Kroke kedvezőbb helyen áll, mint a világsztár Klezmatics. A második történetesen.

ARima fantázianevű zenész-kollektíva zaklatott korunk tipikus terméke: két fickó, akik nem is olyan régen még drum & basst termeltek szakmányban, majd fordult a kocka: rákattantak a fúziós zenékre, s végül megcsinálták az idei év egyik legmegkapóbb lemezét. Egyiküket mostanság Domu néven illetik a szakmában, ezen néven nagylemezt, számos maxit és remixet publikált - néhány évvel ezelőtt viszont (akkor Sonar Circle néven) még darenbézben utazott, ezen a néven készült dolgait főleg a legendás Reinforced kiadó katalógusában találhatják meg a lelkes érdeklődők. A jungle mint műfaji kalicka hamarosan szűknek bizonyult számára, ennek megfelelően új nevet választott, s lett belőle Domu, továbbá az egyik legkeresettebb remixőr és producer e tájon (eddig a 4 Hero, a Jazzanova, King Britt és a Cinematic Orchestra számait alkotta újra). A keresztségben Dominic nevet nyert fiatalember elvetemültségét jelzi, hogy az eddig felsoroltakon kívül Kudu, Realside, Zoltar (!) és Yotoko néven is él és alkot. A Rima-duó másik tagja, bizonyos Volcov Veronában született vagy harminc éve, és tizenöt éves korától pörgeti a lemezeket: a hip-hopon, house-on és a Detroit-technón keresztül jutott el a sújtós tört ütemekig, majd jött a törvényszerű lassulás: megcsinálja saját Archive nevű kiadóját - micsoda véletlen, éppen itt jelenik meg bűntársa, az említett Domu legutóbbi nagylemeze is. A Rima számtalan közös dj-munka és zenehallgatás nyomán formálódott: hamar kiderült, hogy mindketten bolondulnak a brazil fúziós zenékért, a detroiti technóért meg a klasszikus souldarabokért - a kollaboráció sikerét jelezte számos elkészült remix: a Koopnak készített két átdolgozás (nyersanyag: Bright Nights) például egészen elképesztő. Egy számuk (a dzsesszből nu skool breakbe hajló Forward) megjelent a Jazzanova saját kiadójánál (JCR), s most ugyanott az első album is.

Volt egyszer egy fiatalember, John Zorn nevű. Zenésznek tudta magát, és leginkább szaxofonon nyomasztotta radikális ügyeivel a New York-i művészvilágot. Aztán bejött a posztmodern, s annak az élharcosa lett. Számtalan maszkot vett magára, készített hagyományos dzsesszalbumot Sonny Clark emlékére, színtiszta improvizációkat Derek Bailyvel, elmerült a japán kultúrában, hardpornó filmekhez rögzített hanganyagot, valamint megmártózott a metál világában. Bármilyen irányba fordult, a legjobb dolgokat művelte, és könynyű szívvel lépett tovább rajtuk. Közben pedig kultfigurává vált.

Sok jó és jópofa ötlet van ebben az előadásban, amelyet a kijevi illetőségű Szergej Maszlobojscsikov rendezett az Új Színházban. Nem lehet lemaradni egyikről sem, még ha olykor kihagy is a figyelem: mindet ismétlik, olyikat többször is.

Prózai műveit a diktatúrák mindenkori ellenzéki olvasói vegyes érzelmekkel fogadták: a népi írók arszlánjának rétegesen takart élet- és életműrendje ugyan részben megfelelt a népi olvasók várakozásainak, hiszen Illyés a "magyarság" érdekeit vélte képviselni, de unos-untalan "forradalmat" emlegető, rabiátusan baloldali hanghordozása, a mozgalom őskorát idézgető témaválasztásai, a közmarxista rabulisztikát aggálytalanul tükröző, laikus megszólalásai a hatalom rokonszenvét is biztosították számára. A hitelgörbe magaspontján ragyogó Puszták népe óta (1936) keletkezett alkotásokban, úgy rémlett, egyre erősödik az ernyedetlenül a "nép"-re hivatkozó, szemlátomást vezéri szerepre áhítozó, ingerült plebejus hangja, aki aztán a zsarnokság évtizedeiben mértéken felüli hallgatással, mosolygó betagozódással, kitüntetett öntudattal hagyta említetlen - amolyan "dölyfös egyetértéssel" - a hatalom több évtizedes vetemedéseit. A puszták szavahihető hírnöke fokonként merevedett abba az áldatlan szerepbe, amely őt előbb paraszti néptribunná, később a "nemzet" szószólójává, "fejedelemmé", majd a "legmesszebb látó magyar"-rá mesterkedte. Több helyütt is említi: Babits Mihály, századunk egyik legfényesebb elméje élete végéig képtelen volt felfogni, hogy a társadalom osztályokra tagozódik. Nos, Illyés pedig mindhalálig képtelen volt túllépni saját osztályszemléletén, s utókorából úgy látjuk, hogy a babitsi egyetemességeszmény igazságából egy árnyalatot sem áldoznánk fel számtalan illyési belátásért. Életművének háború utáni része egyetlen terjedelmes

Ha Gellér B. István műveit gyorsan és takarékosan akarnánk elhelyezni a huszadik század negyedik negyede óta oly élénken jelentkező történetfilozófiai gyökerű alkotások sorában, vagy ellenkezőleg: megpróbálnánk kiemelni sajátosságukat a többi historikoanalitikai munkával szemben, úgy azt mondhatnánk, hogy Gellér a talpáról a fejére állítja Thomas Mann közhellyé szomorodott mondatát, miszerint mélységes mély a múltnak kútja. Gellér B. tárgyait, grafikáit és szövegeit vizsgálva ugyanis az az ember benyomása, hogy a mester felfogása szerint magasra nyúló víztornya van a múltnak, melyből le-lecsöppen miránk egy-egy adag passzé, amit aztán önkezűleg mér ki nekünk a jelen söntéspultjánál, szelíd komolysággal, de engedékenyen.

Hiába számít már lassan egy évtizede megszokott dolognak, hogy egyre több hardcore-zenekar játszik voltaképpen "színtiszta" metált, mégis meglepő, ha ennek során új metálműfajokat alkottak meg, méghozzá a hardcore-színtéren belül. Pedig így esett ez a nemrég új lemezzel jelentkező Calibannal és a Cataracttal is, a német nyelvterület két legelismertebb metalcore-exportjával.

Drága hölgyeim és uraim, önök egy lagzi vendégei. Most éppen áldást oszt a rabbi, úgyhogy egy kis csendet kérnék szépen, de aztán törhetnek a poharak, nyomulhat a vőfély, s mihelyt a lovak közé csapnak a klezmerek, táncolhatunk a rogyásos elragadtatásig. Az ifjú párnak, nyilván ezzel kellett volna kezdenem, Solomon és Socalled a neve, szintén zenészek, csak az egyik hegedűs, a másik meg dj. Ez egy ilyen lagzi: itt most a klezmer és a hip-hop frigye köttetik meg éppen, szeretettel gratulálunk hozzá, tartsa meg őket egészségben (a szürke hétköznapokon is) az isten.

Hazai nyersanyag + magyar remixerek = ígéretes eredmény!

AZionnak (állítólag) már csak 24 órája van hátra - még öt-hat óra a lapzárta, szerintem ráérek akkor is a megmentésére indulni, nem kell kapkodni. Ha önök ezt olvassák, megnyugodhatnak: nincs semmi baj, megint megúszták. De mi van, ha elszúrom, vagy hagyom az egészet, ott egye meg a fene: egy Zionnal kevesebb. De veszett-e több Mohácsnál?

Pár éve az egész világ megtudhatta, mit is csinált kevéske szabadidejében Clinton elnök az Ovális Irodában. A New York Times tényfeltáró újságírói által jegyzett, tavaly magyarul is megjelent könyvből az is kiderül, hogy az elnök szenvedélyesen falta a baktériumfegyverekről szóló szépirodalmat és krimiket, köztük Tom Clancy Szivárvány kommandóját és Richard Preston A Kobra-ügy című könyvét. Míg Clinton "hobbija" miatt a tradicionális hadsereg vezetői és lobbistái vonakodva ugyan, de számoltak egy esetleges biológiai hadviselés lehetőségével és veszélyeivel, addig Bush elnök hatalma már elég volt arra, hogy a gyanúból tény, majd érv legyen a mostani, Irak elleni háború megindítása mellett.

Miközben olvasgattam a könyvet, úgy éreztem, lassan süppedek. Na nem, nem jár hozzá félgrammos melléklet, mint annak idején a Pifhez haletető csúzli meg viszketőpor, csak éppen elábrándoztam egy kicsit arról, hogy mennyivel több céltalan kiadványt képes felvenni az amerikai könyvpiac, mint a hazai, és ettől a témától rögtön nagyon elálmosodtam. Álmomban egy verőfényes május eleji napon, amikor az anyukáját mindenki nagyon tiszteli, a Vörösmarty tér integető transzparensei között feltűnik Brian Preston. Igaz, elég szerencsétlen irányból közelít, de ő erről mit sem tud: kóstolni jött és örülni, azt hitte, lehet; gőzölgő szívvel lépked a tömegben, úti szótárában keresgél picit, aztán hirtelen felindulva a leglelkesebb nagyi fülébe kiáltja: Engedd a fűt! A hatás azonnali. Miután kiöblítette a pólóját a reptéri klotyóban, Preston nagyon gyorsan húz vissza Kanadába, hogy

Régóta furdalt a kíváncsiság, mit felelne a lányok anyukája, ha élne, Másának arra a kérdésére, hogy vajon ő is szerette-e Csebutikint, amiként a férfi őt. A C-t-lina Buzoianu által rendezett előadásban kaptam egy választ - "nagyon" -, de nem hiszem el, viszont már nem is vagyok kíváncsi.