Színház: "Boldog vagyok!" (Három nővér a Bárkában)

szerző
Csáki Judit
publikálva
2003/22. (05. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Régóta furdalt a kíváncsiság, mit felelne a lányok anyukája, ha élne, Másának arra a kérdésére, hogy vajon ő is szerette-e Csebutikint, amiként a férfi őt. A C-t-lina Buzoianu által rendezett előadásban kaptam egy választ - "nagyon" -, de nem hiszem el, viszont már nem is vagyok kíváncsi.

Régóta furdalt a kíváncsiság, mit felelne a lányok anyukája, ha élne, Másának arra a kérdésére, hogy vajon ő is szerette-e Csebutikint, amiként a férfi őt. A C-t-lina Buzoianu által rendezett előadásban kaptam egy választ - "nagyon" -, de nem hiszem el, viszont már nem is vagyok kíváncsi.AProzorov-ház nem a szokásosan dekadáló-hanyatló tér: Anfisza, a dada kis csengettyűvel egész szobalányhadsereget vezényel a terítésnél, s még virágköltemény is kerül a névnapi asztalra. Katonából is akad jó néhány; amikor Irina táncra perdül, kézről kézre adják-kapkodják-rángatják. A háttérben temetési menet - az apa egy évvel korábbi szertartását idézi, de idézetből, utalásból sok lesz még itt, olykor túl sok is.

Buzoianu végtelenül expresszív előadást rendezett a szokásosan pasztellra hangolt Csehov-remekből; itt nemhogy elfojtva és elhallgatva nincsen semmi, de még az is megjelenik, amiről a lányok nem is álmodhattak. És nem csak ők: az álmodozásban merészebb Tuzenbach és Versinyin sem láthatta lelki szemei előtt például a Gulagot, a lágerek népét, a háborút, a fegyver diktatúráját. Mi látjuk. Amiként látjuk a jelenetek-felvonások átkötésében a táncoló-tántorgó fura bábokat - nekem Jeles András réges-régi kaposvári előadása,

a Valahol Oroszországban

című sajátos Három nővér-átirat jutott eszembe róluk. És bizonyos értelemben a két rendezés is összeér.

A díszlet hangsúlyos része egy óriási lepel: bekeríti a nézőteret és a játékteret is. Én speciel rondának találtam. Van egy ketrec is - nem játszik. Egy jókora asztal, összecsukható kerti székek, olykor középen hátul egy emelvény, ami sokfunkciós. Az általam látott előadáson a színészek még el voltak foglalva a díszlet birtokbavételével - de idővel ez nyilván megtörténik, az egész pedig veszít vagy fél órát a négy és félből. Egy szünet van, bár hosszú.

S mert egy szünet van, sejteni lehet, hogy a rendező másként vélekedik a csehovi időről, mint az szokásos. Nem érdekli, mikor mennyi múlik a felvonások közt; Natasa például egyfolytában előrehaladott terhes, ilyenformán a negyedik felvonásban a negyedik gyereket várja. Ennél frappánsabban színpadra fogalmazni Natasa élősködő-elburjánzó személyiségét még nem láttam. Kovács Vanda alakításának lényege a nagy has.

Életről és halálról is mást gondol Buzoianu: a lányok anyja természetesen rég halott, de fiatal kísértetként mindvégig jelen van; némán, de csöppet sem részvétlenül és nagyon mozgékonyan figyeli a történteket. Olykor átöleli a lányokat, olykor almát eszik - olykor látják őt, olykor átnéznek rajta. Nem mondom, időbe telt, míg a sejtelmes nőalakot elfogadtam létező szereplőnek, de akkor nagyon. Kiegészíti és ellenpontozza az ő figyelését egy másik figyelés: Anfisza folyamatos, tágra nyílt szemű jelenléte, a félelem, aggodalom és értetlenség elegyes kommentárjaival, Lázár Kati szabatos alakításában.

Buzoianu a Csehov-kliséknek is ellene feszül: Versinyin például - a papírformát már külsejével is ta-gadó Lucskay Róbert megszemélyesítésében - energikus és jelentéktelen egyszerre, a fene sem érti, miért szeret bele Mása - aki viszont Szabó Márta egymásra egyre jobban hasonlító alakításai közé simuló fogalmazásában erősen neurotikus, sőt hisztérikus, hát tán ezért -, amikor pedig Gazsó György Kuliginje a maga együgyű egyszerűségében is izgalmasabb, mélyebb embernek látszik; ordítva sírja: "boldog vagyok!" Csebutikint pedig Sinkó László (egy hajdani remek Versinyin!) sokkal kevesebb ellágyulással és sokkal több szkepszissel játssza.

Irina lenne itt a főszereplő; nagyon ki van találva, miért reménytelen minden. Nemcsak a hagyományos sugallás okán - miszerint senki semmikor nem megy itt Moszkvába, sőt -, hanem mert ez az áttetszően fiatal lány, akiben Varga Gabriella éppen ezt, az áttetsző fiatalságot, egy később kiküzdendő tartalom szép formáját hangsúlyozza, szóval ez az Irina is csak úgy szaval bele a levegőbe mindenféle kompromisszumokról, ő maga hiszi a legkevésbé, hogy van jövő vagy van Moszkva; kiveti kártyán: persze hogy nem jön ki.

Eltelt éppen egy évszázad: hát

Csehov legvaskosabb reménytelenségei

jöttek be. C-t-lina Buzoianu áradó expresszivitásában a lehengerlő ötletek-fordulatok mellett beszédes apróságokra is figyelni kell: a negyedik felvonásban fél lábon álldogáló Tuzenbachra (Balázs Zoltán játékában ez az alak pillanatig sem hiszi sem a boldog egybekelést Irinával, sem a dolgos jövőt); arra, hogy milyen passzé Andrej (és nem Szikszai Rémusz hibája ez, nem is hiba: gondolat); arra, hogy Szoljonij (Kardos Róbert az előadás egyik legjobbja) mindjárt az elején lelő egy madarat (nem sirályt!), és különben is: a pisztoly szinte el nem hagyja a színpadot; arra, hogy Spolarics Andrea (az előadás másik legjobbja) Olgája nemhogy nem pótanya itt, de maga a megkövesült magány; aztán Mása fekete (fél) szárnyára, Tuzenbach festett bohócarcára, a sok katonazubbonyra. Mását Kuligin jól megkötözi, hadd higgadjon le a búcsú után, és a végén süket csönd van, nem szól a katonazene. Én eddig is úgy gondoltam, hogy a lányok nagyjából belehalnak a maradásba: most a képembe is dörgölik.

És az emblematikus időképet, a pörgő búgócsigát úgy otthagyja az egész díszes kompánia, ahogy mi hagynánk ott ezt a finom huszadik századot, ha tehetnénk. Buzoianu azt mondja: nem tehetjük.

Csáki Judit

szerző
Csáki Judit
publikálva
2003/22. (05. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...