A legutóbbi alkalommal (Ízig-vérig Annie-Mary: Manchester, England, England), három hete a jelenség vagy uram bocsá´ a műfaj szintjén igyekeztünk fülöncsípni a szigeti proletárprogressziót, így mára már csupán aktuális prepotenciájának vizsgálata marad, bár ez után sem inthetünk búcsút nekik, hiszen a jelenlegi felhozatalból mégiscsak velük a legkönnyebb másfél órát kibírni. Hát, nem? Gondoljanak bele!
Kivel sétálnának szívesebben a szigeten: egy bakfissal, aki úgy focizik, mint Beckham, vagy a Los Angeles-i rendőrség gyilkossági csoportjának momentán brutális módszerei miatt rendfokozatában viszszavetett őrmesterével? Én persze unom az angolokat. Viszont a rendőröket utálom, s ugyanannyit kell fizetni mindkettőjükért.
Hogy ebben az angol "istenem, nincs is annál csudálatosabb, mint alulkulturált, külvárosi kreténnek lenni" szcénában olyan fene sok nóvum már nem vár a leganglománabb mozifüggőkre sem, arra meglehetősen konkrét bizonyítékokkal szolgál itt tárgyalt filmünk. Leginkább azzal, hogy szemrebbenés nélkül söpri le a padlást: magáévá tesz mindent, ami az előzményének tekinthető iparágban valaha is konvertálható volt, a klinkertéglától a Filatorigátig.
Jess (második generációs indiai bevándorló bakfis) éli az életét (e tekintetben a tulajdonviszony persze egy komoly diagnózisban minimum véleményes lenne, hogy most az az övé-e vagy a fizetésükért zsebkendő négy sarkában ezt-azt elhordani semmiképp nem hajlandó filmeseké, spongyát rá), s az szigorú szabályokra épül:
1. Csak indiai ételt szabad készíteni és fogyasztani. Ez nagyon fontos, mert ha megszegnék, a Spectrum Tv kénytelen lenne Olaszországból beszerezni a főzőcskés műsorait.
2. Csak indiai férfihez szabad feleségül menni. Miért, különben megkövezik a nőt? Oh, azt azért nem, de az előfordulhat, hogy levonják a honoráriumából az egzotikus esküvői jelenet költségvonzatait.
Ám nemcsak indiai, de lány is, mi lehetne vele, ami számot tarthat a mozinéző együttérzésére? Ha bekapná a legyet? Hányadszorra, istenem? Focizzon, az valami. A biztos siker záloga! Szovjet cirkuszok tömegei arattak babérmezőket hokizó mackók mutogatásával. A politikai korrektség, pláne ez a naponta használatos, eldobható fajta, ami mindeme dolgozatok eszmei alapvetéséül szolgál, bármire és annak az ellenkezőjére is fölhasználható: fene praktikus célszerszám, jobb, mint a svájci bicska.
Ha akarom, az indiaiak, a fekák, a focizó csajok, a melegek, akik megfordulnak ebben a (mondom: olyan helyes) filmben, azok csuda tüneményes fickók, mind legény talpig a gáton és a többi.
Ha akarom, a focizó csaj = hokizó mackó. Lehet mutogatni, mert olyan különleges, olyan szokatlan, és mégis jóval illedelmesebb, mintha tízpercenként nyeletnénk vele kardot.
A kisebbségek díszszemléje mellől a nagyságok sem hiányozhatnak. A múlt és a jelen labdarúgó héroszai a szigetországból, egyfelől akarat és képzet formájában, másfelől testi valójukban: Linecker és Beckham!
Mit gondolnak, melyik a melyik? Ennyi hótbiztos nyerőpatron mellől mi hiányzik még a tisztes sikerhez? Némi decens ibusz: ismerjünk meg szépen fotografálható vidékeket egy mozijegy áráért! E heti úti célunk: Hamburg, a mondén kikötőváros, ami a Beatles együttes (múlt századi hasonló angol sikerágazat) óta számos ködös legenda kedvelt fészke. Ide érkezik a lábügyes Jess futballcsapata, ám a színes bőrű lány tizenegyest hibáz, amivel teret nyit egy nemes gondolatnak.
Nos, mit tart számon a magas tudomány? Beckham vagy Linecker axiómáját? A válasz egyben a problémánk megoldását is jelenti.
Mindazonáltal ennyi patronból (a kötelező érzelgősségről nem is szóltunk) meglehetős tűzijátékot lehet fabrikálni. Nincs is ebben hiba: a majd´ kétórás játékidő jóval pergőbb, szórakoztatóbb, mint általában egy-egy Beckham-fellépés.
- t -
