Felteszem, szándékukat csak azért övezte siker, mert bennük még nagyobb elszánás munkált: leereszkedni az ismeretlen világ mélyére, s felszínre hozni az értékeket; megszelídíteni, s hasznosítani a kontrollálatlan, magával mit kezdeni nem tudó energiát, hogy - végül - mindez a mi javunkat (meg utódainkét) szolgálhassa.
Köszönet érte, hiszen újabb mérföldkő emelődött a művészet demokratizálódásának útján. A kiállítás eszmei mondanivalója ugyanis nem más, mint hogy a művészek a hagyományos szereposztást, szerepformákat, dramaturgiát és könyvelést
durcásan elunták
a nyolcvanas évek legvégén, konokul hátat fordítottak az úgynevezett hivatalos intézményrendszernek (je m´en fous! - vetették oda foghegyről), s a kilencveneseket már azzal a magányos, dühödt, de nem eléggé állhatatos matatással folytatták le, melynek értelme a pénz körüli mogorva szaglászásban merült ki. Így lett és maradt volna a mostani évtizedre is, ha néhány elhivatott kurátor nem nyúl utánuk szívesen, s nem igyekszik nekik - ha mást nem is - legalább szolidaritást mutatni: önzetlenül melléjük állni, artikulációjukat olajozottabbá és számlaképesebbé tenni, és viszszavezetni őket a helyes útra. Vagyis elmondani mindenkinek, kifelé és persze befelé, hogy nincs mit szégyelleni a dühön, a művésznek a kilencvenes évek óta éppannyi joga van az élethez, mint egy bankjinglinek, sőt! Ezt akkor most már mindenki tudja, a rejtély nem rejtély többé. Még akkor sem, ha a rendezők - a csipkeverés természetes és szemérmes nőies finomságával - a pénz és az érvényesülés iránti vágy cementezőereje mellett a barátság mély érzését is megemlítik a csoporttá szerveződés indokai, iniciatívái között, és megosztják velünk a felismerést, hogy mindez évtized-specifikus, korábbról szinte ismeretlen jelenség. (Máshonnan is tudjuk: 1990 előtt nem volt élet a Kárpát-medencében.)
Ami az imént említett helyes utat illeti, az természetesen az úgynevezett hivatalos és pénzes intézményrendszer. Mi más új, eddig nem ismert pálya is nyílhatna a kétezres években, mi más újdonságot is hozhatna a jelen?! Hegyi Dóra és Tímár Katalin ennek érvényében érzékenyen és szellemesen állított fel egy opálos, kérdve kifejtő dichotómiát a részvevők és a nézők számára: vajon a nagy hal eszi-e meg a kicsiket, vagy a kicsik emésztik fel a nagyot? Így tételeződik a kérdés a Ludwig Múzeumban, melynek láttán, ha rosszindulatú akarnék lenni - de miért tenném -, arra gondolnék, hogy a szervezők azzal, miszerint a város egyik legfontosabb múzeumába invitálták barátaikat, egyrészt archaikus anarchizmusuk báj-hímporától fosztják meg őket (gondoljunk StAuby még néhány évvel korábban is engesztelhetetlennek rémlő autonómiájára), másrészt professzionális térbe helyezve az ürességet (például várnagy TIBBI efemeriádáját), rámutatnak: minden ugyanaz, semmi sem változik. De nem hiszem, hogy ez lett volna a szándékuk, sokkal inkább tartom valószínűnek, hogy
a kis halak pártján pillangózva
a nagy felemésztésén munkálkodnak. Ha ez igaz, akkor a belülről bomlasztás ismert, hasznos és rapid eszközével dolgoznak, mert tudják: beleintézményesülve az intézménybe, intézménnyé válik előbb-utóbb az, ami még nem az, s ha majd az lesz, akkor már jó, mert intézményes (és gazdag).
Hogy ez mennyire így lehet, azt egy gondolatkísérlet is igazolhatja: tegyük fel, hogy 1917-18-ban a Szépművészeti Múzeumból valaki átszól a Visegrádi utcába Kassáknak, hogy hozza már át az anyagot a reneszánsz terembe, mert az antant nem engedi az új angolokat kiállítani... Nem, nem folytatom, mert ilyen marhaság biztosan nem jutott Hegyi Dóra és Tímár Katalin eszébe, s a kiállított művészekről sem bírom elképzelni, hogy a Várba jutva nagyoskodva okoskodni akartak volna. Már csak azért sem, mert hiszen nem először járnak ott. (És csak egy riadt közbevetés: évek, évtizedek óta tudjuk, hogy fogalmunk sincs már arról, mi a művészet, mostanában meg már arról sem, ki a művész.)
Inkább azt tartom nagyon is valószínűnek, hogy a rendezők vagy fizikai, vagy spirituális kapcsolatba kerülve Tom Wolffal, beteljesítették annak 1975-ös jövendölését. Ez a hamis ember, ez a rosszcsont annak idején a Festett malaszt című pamflet végén azt jósolta, hogy 2000-ben nem művészeket, hanem ideológusokat fognak kiállítani a MOMA-ban, s nem sokat tévedett. A Ludwig, ha nem is csereszabatosan, de legalábbis arányosan követi az eseményeket.
Hajdu István
Rejtett szcéna az 1990-es években; megtekinthető szeptember 29-ig
