Legyűrhetetlennek látszó, robbanni kész indulatokat és megingathatatlanul monumentálisnak tetsző akaratokat sikerült a két, nemzedéke legszorgalmasabbjai közé tartozó kurátornak, Hegyi Dórának és Tímár Katalinnak domesztikálni, majd kanalizálni, midőn a Ludwig Múzeumban közös erővel keretbe feszítették az ismeretlen kilencvenes évek Budapestjének odújából fogcsikorgatva kiacsargó, ám eddig előbújni semmi áron sem akaró művészetét.

Legyűrhetetlennek látszó, robbanni kész indulatokat és megingathatatlanul monumentálisnak tetsző akaratokat sikerült a két, nemzedéke legszorgalmasabbjai közé tartozó kurátornak, Hegyi Dórának és Tímár Katalinnak domesztikálni, majd kanalizálni, midőn a Ludwig Múzeumban közös erővel keretbe feszítették az ismeretlen kilencvenes évek Budapestjének odújából fogcsikorgatva kiacsargó, ám eddig előbújni semmi áron sem akaró művészetét.

Felteszem, szándékukat csak azért övezte siker, mert bennük még nagyobb elszánás munkált: leereszkedni az ismeretlen világ mélyére, s felszínre hozni az értékeket; megszelídíteni, s hasznosítani a kontrollálatlan, magával mit kezdeni nem tudó energiát, hogy - végül - mindez a mi javunkat (meg utódainkét) szolgálhassa.

Köszönet érte, hiszen újabb mérföldkő emelődött a művészet demokratizálódásának útján. A kiállítás eszmei mondanivalója ugyanis nem más, mint hogy a művészek a hagyományos szereposztást, szerepformákat, dramaturgiát és könyvelést

durcásan elunták

a nyolcvanas évek legvégén, konokul hátat fordítottak az úgynevezett hivatalos intézményrendszernek (je m´en fous! - vetették oda foghegyről), s a kilencveneseket már azzal a magányos, dühödt, de nem eléggé állhatatos matatással folytatták le, melynek értelme a pénz körüli mogorva szaglászásban merült ki. Így lett és maradt volna a mostani évtizedre is, ha néhány elhivatott kurátor nem nyúl utánuk szívesen, s nem igyekszik nekik - ha mást nem is - legalább szolidaritást mutatni: önzetlenül melléjük állni, artikulációjukat olajozottabbá és számlaképesebbé tenni, és viszszavezetni őket a helyes útra. Vagyis elmondani mindenkinek, kifelé és persze befelé, hogy nincs mit szégyelleni a dühön, a művésznek a kilencvenes évek óta éppannyi joga van az élethez, mint egy bankjinglinek, sőt! Ezt akkor most már mindenki tudja, a rejtély nem rejtély többé. Még akkor sem, ha a rendezők - a csipkeverés természetes és szemérmes nőies finomságával - a pénz és az érvényesülés iránti vágy cementezőereje mellett a barátság mély érzését is megemlítik a csoporttá szerveződés indokai, iniciatívái között, és megosztják velünk a felismerést, hogy mindez évtized-specifikus, korábbról szinte ismeretlen jelenség. (Máshonnan is tudjuk: 1990 előtt nem volt élet a Kárpát-medencében.)

Ami az imént említett helyes utat illeti, az természetesen az úgynevezett hivatalos és pénzes intézményrendszer. Mi más új, eddig nem ismert pálya is nyílhatna a kétezres években, mi más újdonságot is hozhatna a jelen?! Hegyi Dóra és Tímár Katalin ennek érvényében érzékenyen és szellemesen állított fel egy opálos, kérdve kifejtő dichotómiát a részvevők és a nézők számára: vajon a nagy hal eszi-e meg a kicsiket, vagy a kicsik emésztik fel a nagyot? Így tételeződik a kérdés a Ludwig Múzeumban, melynek láttán, ha rosszindulatú akarnék lenni - de miért tenném -, arra gondolnék, hogy a szervezők azzal, miszerint a város egyik legfontosabb múzeumába invitálták barátaikat, egyrészt archaikus anarchizmusuk báj-hímporától fosztják meg őket (gondoljunk StAuby még néhány évvel korábban is engesztelhetetlennek rémlő autonómiájára), másrészt professzionális térbe helyezve az ürességet (például várnagy TIBBI efemeriádáját), rámutatnak: minden ugyanaz, semmi sem változik. De nem hiszem, hogy ez lett volna a szándékuk, sokkal inkább tartom valószínűnek, hogy

a kis halak pártján pillangózva

a nagy felemésztésén munkálkodnak. Ha ez igaz, akkor a belülről bomlasztás ismert, hasznos és rapid eszközével dolgoznak, mert tudják: beleintézményesülve az intézménybe, intézménnyé válik előbb-utóbb az, ami még nem az, s ha majd az lesz, akkor már jó, mert intézményes (és gazdag).

Hogy ez mennyire így lehet, azt egy gondolatkísérlet is igazolhatja: tegyük fel, hogy 1917-18-ban a Szépművészeti Múzeumból valaki átszól a Visegrádi utcába Kassáknak, hogy hozza már át az anyagot a reneszánsz terembe, mert az antant nem engedi az új angolokat kiállítani... Nem, nem folytatom, mert ilyen marhaság biztosan nem jutott Hegyi Dóra és Tímár Katalin eszébe, s a kiállított művészekről sem bírom elképzelni, hogy a Várba jutva nagyoskodva okoskodni akartak volna. Már csak azért sem, mert hiszen nem először járnak ott. (És csak egy riadt közbevetés: évek, évtizedek óta tudjuk, hogy fogalmunk sincs már arról, mi a művészet, mostanában meg már arról sem, ki a művész.)

Inkább azt tartom nagyon is valószínűnek, hogy a rendezők vagy fizikai, vagy spirituális kapcsolatba kerülve Tom Wolffal, beteljesítették annak 1975-ös jövendölését. Ez a hamis ember, ez a rosszcsont annak idején a Festett malaszt című pamflet végén azt jósolta, hogy 2000-ben nem művészeket, hanem ideológusokat fognak kiállítani a MOMA-ban, s nem sokat tévedett. A Ludwig, ha nem is csereszabatosan, de legalábbis arányosan követi az eseményeket.

Hajdu István

Rejtett szcéna az 1990-es években; megtekinthető szeptember 29-ig