Kiállítás: Minden ugyanaz, és semmi sem fáj (Budapest Boksz - Ludwig Múzeum)

  • Bodoky Tamás, Sipos Anett
  • 2002. szeptember 5.

Zene

Legyűrhetetlennek látszó, robbanni kész indulatokat és megingathatatlanul monumentálisnak tetsző akaratokat sikerült a két, nemzedéke legszorgalmasabbjai közé tartozó kurátornak, Hegyi Dórának és Tímár Katalinnak domesztikálni, majd kanalizálni, midőn a Ludwig Múzeumban közös erővel keretbe feszítették az ismeretlen kilencvenes évek Budapestjének odújából fogcsikorgatva kiacsargó, ám eddig előbújni semmi áron sem akaró művészetét.
Legyűrhetetlennek látszó, robbanni kész indulatokat és megingathatatlanul monumentálisnak tetsző akaratokat sikerült a két, nemzedéke legszorgalmasabbjai közé tartozó kurátornak, Hegyi Dórának és Tímár Katalinnak domesztikálni, majd kanalizálni, midőn a Ludwig Múzeumban közös erővel keretbe feszítették az ismeretlen kilencvenes évek Budapestjének odújából fogcsikorgatva kiacsargó, ám eddig előbújni semmi áron sem akaró művészetét.

Felteszem, szándékukat csak azért övezte siker, mert bennük még nagyobb elszánás munkált: leereszkedni az ismeretlen világ mélyére, s felszínre hozni az értékeket; megszelídíteni, s hasznosítani a kontrollálatlan, magával mit kezdeni nem tudó energiát, hogy - végül - mindez a mi javunkat (meg utódainkét) szolgálhassa.

Köszönet érte, hiszen újabb mérföldkő emelődött a művészet demokratizálódásának útján. A kiállítás eszmei mondanivalója ugyanis nem más, mint hogy a művészek a hagyományos szereposztást, szerepformákat, dramaturgiát és könyvelést

durcásan elunták

a nyolcvanas évek legvégén, konokul hátat fordítottak az úgynevezett hivatalos intézményrendszernek (je m´en fous! - vetették oda foghegyről), s a kilencveneseket már azzal a magányos, dühödt, de nem eléggé állhatatos matatással folytatták le, melynek értelme a pénz körüli mogorva szaglászásban merült ki. Így lett és maradt volna a mostani évtizedre is, ha néhány elhivatott kurátor nem nyúl utánuk szívesen, s nem igyekszik nekik - ha mást nem is - legalább szolidaritást mutatni: önzetlenül melléjük állni, artikulációjukat olajozottabbá és számlaképesebbé tenni, és viszszavezetni őket a helyes útra. Vagyis elmondani mindenkinek, kifelé és persze befelé, hogy nincs mit szégyelleni a dühön, a művésznek a kilencvenes évek óta éppannyi joga van az élethez, mint egy bankjinglinek, sőt! Ezt akkor most már mindenki tudja, a rejtély nem rejtély többé. Még akkor sem, ha a rendezők - a csipkeverés természetes és szemérmes nőies finomságával - a pénz és az érvényesülés iránti vágy cementezőereje mellett a barátság mély érzését is megemlítik a csoporttá szerveződés indokai, iniciatívái között, és megosztják velünk a felismerést, hogy mindez évtized-specifikus, korábbról szinte ismeretlen jelenség. (Máshonnan is tudjuk: 1990 előtt nem volt élet a Kárpát-medencében.)

Ami az imént említett helyes utat illeti, az természetesen az úgynevezett hivatalos és pénzes intézményrendszer. Mi más új, eddig nem ismert pálya is nyílhatna a kétezres években, mi más újdonságot is hozhatna a jelen?! Hegyi Dóra és Tímár Katalin ennek érvényében érzékenyen és szellemesen állított fel egy opálos, kérdve kifejtő dichotómiát a részvevők és a nézők számára: vajon a nagy hal eszi-e meg a kicsiket, vagy a kicsik emésztik fel a nagyot? Így tételeződik a kérdés a Ludwig Múzeumban, melynek láttán, ha rosszindulatú akarnék lenni - de miért tenném -, arra gondolnék, hogy a szervezők azzal, miszerint a város egyik legfontosabb múzeumába invitálták barátaikat, egyrészt archaikus anarchizmusuk báj-hímporától fosztják meg őket (gondoljunk StAuby még néhány évvel korábban is engesztelhetetlennek rémlő autonómiájára), másrészt professzionális térbe helyezve az ürességet (például várnagy TIBBI efemeriádáját), rámutatnak: minden ugyanaz, semmi sem változik. De nem hiszem, hogy ez lett volna a szándékuk, sokkal inkább tartom valószínűnek, hogy

a kis halak pártján pillangózva

a nagy felemésztésén munkálkodnak. Ha ez igaz, akkor a belülről bomlasztás ismert, hasznos és rapid eszközével dolgoznak, mert tudják: beleintézményesülve az intézménybe, intézménnyé válik előbb-utóbb az, ami még nem az, s ha majd az lesz, akkor már jó, mert intézményes (és gazdag).

Hogy ez mennyire így lehet, azt egy gondolatkísérlet is igazolhatja: tegyük fel, hogy 1917-18-ban a Szépművészeti Múzeumból valaki átszól a Visegrádi utcába Kassáknak, hogy hozza már át az anyagot a reneszánsz terembe, mert az antant nem engedi az új angolokat kiállítani... Nem, nem folytatom, mert ilyen marhaság biztosan nem jutott Hegyi Dóra és Tímár Katalin eszébe, s a kiállított művészekről sem bírom elképzelni, hogy a Várba jutva nagyoskodva okoskodni akartak volna. Már csak azért sem, mert hiszen nem először járnak ott. (És csak egy riadt közbevetés: évek, évtizedek óta tudjuk, hogy fogalmunk sincs már arról, mi a művészet, mostanában meg már arról sem, ki a művész.)

Inkább azt tartom nagyon is valószínűnek, hogy a rendezők vagy fizikai, vagy spirituális kapcsolatba kerülve Tom Wolffal, beteljesítették annak 1975-ös jövendölését. Ez a hamis ember, ez a rosszcsont annak idején a Festett malaszt című pamflet végén azt jósolta, hogy 2000-ben nem művészeket, hanem ideológusokat fognak kiállítani a MOMA-ban, s nem sokat tévedett. A Ludwig, ha nem is csereszabatosan, de legalábbis arányosan követi az eseményeket.

Hajdu István

Rejtett szcéna az 1990-es években; megtekinthető szeptember 29-ig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.