Aligha juthatunk a végére.
Wajda fél-önéletrajzi könyve kevésbé szól saját filmjeiről, mint inkább a lengyel film tegnapi-mai helyzetéről. És
kevésbé a lengyel filmről,
mint inkább a huszadik századi lengyel történelemről. Sok minden a (naiv) nyugati olvasókhoz szól; mi azért errefelé Katynról, Gdanskról, a Szolidaritásról kicsit többet tudunk: igaz, többlettudásunk sebesen foszlik, maholnap mi is "nyugati olvasók" leszünk. Ennek aligha örülhetünk. Van olyan fejezet, melyben a kommunista állam filmszervezetét magyarázza nagy vonalakban, ekkor ismerősen és kicsit unatkozva bólintunk. A könyv vége felé tisztán politikai fejezetek sorjáznak. Szomorú és csalódott a lengyel baloldali fordulattól, a posztkommunisták 1993-as választási győzelmétől (a Szolidaritás szakszervezet széthullása kapcsán érdekesen szól Walesa hatalmas felelősségéről - ez ügyben meg, ellenkezőleg - túlságosan keveset tudunk ahhoz, hogy követni tudjuk).
Wajda kötete önéletrajz és nem önéletrajzi jegyzetek (olykor esetlegesnek ható) elegye. Az időrend nagyjából a Hamu és gyémántig tart, a Csatornáról és világsikert meg nagy szakmai elismerést hozó remekléséről roppant érdekes, korfestő dolgokat mond. Aztán, más jellegű, kicsit iskolás fejezetek után megint az időrend: Négy film 1972 és 1979 között - áll a fejezet címében (Menyegző, Az ígéret földje, Márványember, A wilkói kisasszonyok). Legnagyobb alkotása (talán) Az ígéret földje. E monumentális és zaklató filmről beszélve persze megint a hatalom, a politika, a cenzúra szentháromságával szembeni kalandjait kíséri végig. Jönnek a nyolcvanas évek: a Márványember, majd a Vasember forgatásáról, elkészültéről hasonlóképpen sokat megtudunk, informatív és átélhető is mindez. A filmekről paradox módon mindig elég keveset, a filmek elkészüléséről sokat tudunk meg. "A körülmények hatalma" - jutna eszünkbe egy filozofikusabb önéletrajzi mű címe. Az 1981-es hadiállapot (melyet a magyar sajtó nyelv- és történelemhamisító módon "szükségállapot" néven emlegetett) a könyvnek talán legnagyobb témája. Ahogy Wajda tekint rá vissza, érdekesebb és nyilván igazabb is, mint sok történelemkönyv, csakhogy egy leleményes gyártásvezető és cenzúraelhárító emlékeit kapjuk, nem a rendezőét. (Persze - mondja kimondatlanul - Kelet-Európában egy filmalkotónak ehhez kellett csak igazán értenie...)
Mégis meglepő, esztétikai, filmművészeti kérdésekről milyen keveset, majdnem semmit sem mond. Valószínűleg nem is érdekli úgy, mint az egyetemistákat meg a kritikusokat. Egyedül
a színészvezetés kérdéseinél időz el
gyakran és kedvvel - de itt is leginkább bőséges színházi tapasztalataiból merít. Dosztojevszkij rendkívül foglalkoztatja, műveiből darabot és filmet is rendezett, itt megint az előbbi válik fontossá: különös és gazdag "színházi napló". Hosszan és érdekesen beszél a Bűn és bűnhődés színpadra vitelének elakadásáról (nem csak a politika szólt közbe, valahogy ő maga nem érezte, vagy nem harcolt az előadásért).
"Az álmok szebbek" alcímen megvalósulatlan filmterveiről olvasunk, ez is érdekes. Az a jellemző a könyvre, hogy végtelen, egybefüggő munkafolyamatnak veszi pályáját, és mindig magát a folyamatot érezteti, az állandó munkát, mint valami hol élvezetes, hol gyötrő akadályversenyt (mondjuk profánul: akadályverseny, ahol a lengyel lovas száguld, vagy megkötözve vár indulásra). Az egyes művek (egyes akadályleküzdő etapok), a gyönyörűen vagy kevéssé látványosan leküzdött állomások (filmek) csak felsorolásként tűnnek elénk a nagy robogásban. Szinte sehol nem tud/ akar megállni, alaposan bele- vagy visszamélyedni.
A könyv vége felé a Pan Tadeusz-megállónak viszont örülhetünk: minálunk roppant értetlenül fogadták (még a legjobb szaklap is, még maga Pályi András is). Csak a pompás képeskönyv jelleget látták benne,
az önironikus történelemszemlélet
bravúrját, sőt e bravúrnál jóval többet jelentő szemléletét nem - mely persze kiváló formával, még kiválóbb színészi játékkal párosult. Egyedül egy itt most nem megnevezhető hetilap foglalkozott vele súlyához, értékéhez méltón. Wajda meg sem említi a pályáján olyan különálló, marginális, mai, rendszerváltásos, "ifjúsági témájú" remeklését, a Senki kisasszonyt (filmhéten kívül csak a Duna Tv adta, teljesen visszhangtalanul). Erről viszont csak Pályi András írt szépen és méltón: ő "fedezte volna fel", de ugyanúgy nem figyeltek rá, mint a furcsa filmre.
Hogy Wajda milyen jelentős és nagy formátumú alkotó, azt csak filmjeinek jó ismerői élhetik át és ismerhetik fel - akik e kötet olvastán is megbizonyosodnak: hogyan válhat erősebbé egy kelet-európai alkotó a körülmények hatalmánál. A könyvet vigyük vissza a könyvtárba, és rohanjunk ismét a Wajda-filmekre.
Bikácsy Gergely
Fordította: Éles Márta, Osiris Kiadó, 2002, 337 oldal, 2180 Ft
