fele sem tréfa
Várady Szabolcs azt ajánlja az olvasónak, hogy csak néhány limeriket olvasson el egyhuzamban, ugyanis ez a szellemi termék nagy mennyiségben fogyasztva beláthatatlan agyi katasztrófákhoz vezethet. Ehhez én azt tenném hozzá, hogy semmiképpen sem este, elalvás előtt fogjunk hozzá a Magyar badar tanulmányozásához.
Hanem mikor? Például reggelizés közben, maximum hármas dózisokban fogyasztva. Ez ellát minket az ökörködés egész napra elégséges muníciójával, ami alkalmasint életmentő lehet. Ha ugyanis valamilyen munkahelyi vagy családi frusztráció ér bennünket, azonnal átválthatunk a limerikhullámhosszra. Egyrészt ismételgethetjük magunkban a reggel olvasottakat, másrészt dühödten törhetjük a fejünket a saját magunk fabrikálta "badarokon". Mivelhogy a limeriket nem lehet csak olvasni; az ember azonnal ellenállhatatlan késztetést érez, hogy maga is gyártson egyet-kettőt. Nos, ilyenkor jön a kínos meglepetés: ennek a játékos kis izének a létrehozása marha nehéz feladat.
Legalábbis akkor, ha valamilyen minőségi darabot szeretnénk előállítani - ami még mindig fényévnyi távolságban van a virtuozitástól, amelyre a kötetben jó néhány példát találunk.
Ez a versforma tudniillik olyan, mint egy csapda. Ott van ugyebár az első két sor, amelynek rímelnie kell, mint például Várady Szabolcs remeklésében: "Volt egy nő, úgy hívták, Emese. / Nem tudni, pór volt vagy nemes-e." Ha nem is ilyen jót, azért valamilyen rímelő, 8-10 szótagos, ha lehet, anapesztikus (ti-ti-tá) lejtésű sorpárt gyakorlatilag bárki elő tud varázsolni. Ráadásul a kezdő formula is adott - bár el is lehet térni tőle. Volt egy nő- avagy hímnemű egyed, lakott vagy élt itt vagy ott, szerette/nem szerette, csinálta/nem csinálta ezt vagy azt. Ezt követően már neccesebb a dolog, ugyanis a következő két 5-6 szótagos sor már nem lehet akármilyen rím szülte agyalmány, hanem kapcsolódnia kell az első kettőhöz, lehetőleg szellemesen. "Egyszerre két úr jól / elölről-hátulról..." No igen; csakhogy itt ugrik (vagy nem ugrik) a majom a vízbe: mi legyen a sorsdöntő, utolsó sor? Az amatőr ezen a ponton szokta feladni, ami rettenetes élmény, olyan, mint a szeretkezésben az interruptus. Vagy még fájdalmasabb, hiszen ott állunk a beteljesülés kapujában, és még egy félmegoldásra sem futja. Nem úgy a profi, Várady Szabolcs: "Mit mondjak? Nem rebbent szeme se." Azért vigasztalódjunk: néha a profik is évekig törik a fejüket egy jó zárósoron.
A Magyar badar című kötet nem kevesebb, mint negyven magyar poéta limerikmutatványát tartalmazza. Ez a tény szerintem cáfolhatatlan bizonyítékául szolgál annak az angolszász kultúrkörben nyilván abszurdnak látszó jelenségnek, hogy a limerik prímán szól magyarul. A háromszáz darab elrendezése tematikus: a szerkesztő kilenc részre osztotta az anyagot. Mármost egyáltalán nem ért meglepetésként, hogy az utolsó, legterjedelmesebb szakasz a "Piroska pedig - hamm! bekapta" címet viseli. Merthogy a malackodás vagy egyenesen a disznólkodás már a műfaj gyökereinél jelen volt, szinte "szervesen" tartozik hozzá. Ez valószínűleg összefügg folklorisztikus jellegével; abban pedig nincs semmi különös, hogy a magyar poéta éppen úgy
szeret malackodni,
mint az angol. (Mindenekelőtt persze akkor, ha férfi; bár az egyik legbravúrosabb rímet ebben a szekcióban egy hölgynek, Tóth Krisztinának köszönhetjük: "Nemecsek / néma csók".)
A limerik több szempontból is a demokrácia iskolája. Valóban olvashatjuk úgy ezt a kötetet, hogy ügyet sem vetünk a szerzők kilétére. Ám, ha mégis fellapozzuk a tartalomjegyzéket (a magamfajta sznob természetesen rögtön ezt teszi), számos meglepetés érhet. Legelsőbben is az, hogy nem feltétlenül és főleg nem mindig "a legnagyobb nevek" teljesítménye a legjobb ebben a versenyszámban. Általam alig, vagy költőként egyáltalán nem ismert szerzők elképesztően mulatságos leleményeivel ismerkedhetünk itt meg, miközben régóta tisztelt alkotók produktuma helyenként csupán a "humor helye" kategóriába fér be. Hiába, aki limerikezésre adja a fejét, az védtelenül mutatkozik az olvasó előtt: nem elegendő egyetlen ötlet, azt ki kell bontani és egy rakétaszerű slusszpoénnal magasra lőni. Különben csak egy kaján vigyort vált ki az olvasóból: no, ecsém, ez nem jött össze.
Persze azért az is jó játék, ha megpróbáljuk felfedezni az egyes szerzőkre jellemző sajátos megoldásokat ebben a műfajban is. Van, aki úgy ír limeriket, mint bármi mást - ezeket a darabokat, bevallom, sekélyebb kéjjel olvastam. Mások ellenben ráéreznek a forma határainak feszegetésében rejlő lehetőségekre. Ilyenkor, ahogy Várady Szabolcs mondja, éppen a "fellazítás" a hecc, mondjuk, "a szabálytalanul hosszú és rímtelen utolsó sor". Az egyik ilyen trükk, amely, gondolom, már a műfaj ősforrásánál megjelent, éppen a zárópoénra irányuló elvárás meghiúsítása, elkanyarodás a blődli vagy a variált ismétlés irányába. Egy példa Fodor Ákostól: "Él egy öregúr Győrött: / arca és nadrágja gyűrött; / egész lénye idestova / már: egy egész ránciskola! / Trehány, trehány öregúr Győrött..." Vagy említhetnénk az utolsó, a háromszázadik darabot, A gaz nőgyógyász címűt Orbán Ottótól. Ebben éppen az a bravúr, hogy a formát jóformán csak "formasejtelemként" tartja meg; képtelenül meghoszszabbítja a sorokat, de oly módon, hogy utóbb éppen ez a sántikáló nehézkesség "dobja meg" az egész verset. Nem állom meg, hogy ne idézzem egészében. "Volt egy gaz nőgyógyász. Gaztette / hogy az ujja helyébe a f-t tette. / >>Betudható-e az asztmámnak, / hogy úgy érzem, mintha b-nának?A magyar költői hagyományban jelentős szerepe van a kínrímek fabrikálásának. Ez is olyan sajátosság, amely alkalmas befogadó talajt biztosít a limerik számára. Az előszó
mandínerrímnek nevezi
az egyik típust, vagyis amikor a nyilvánvaló rímelvárásra egy hasonló, de egyáltalán nem rímelő sor "üt rá": például Belfast - balféket. Megjegyzem, ez az eljárás szintén ismert a pesti vicckultúrából, tehát nem feltétlenül kell nagy költőink kávéházi játékainak magaslataiba emelkednünk. Ilyen volt az összes Papp Jancsi-vicc például. Aki annyira újszülött, hogy nem tudná, annak a kedvéért azt az esetet idézném fel, amikor nevezett Papp János a "Nagy sivatag Dagesztán, sok benne az oroszlán, hát aztán" mondókát próbálja továbbadni. Erre futja neki: "Nagy síkság a Góbi, sok benne a sakál, na és?" - amit egy szakavatott mester játszi könnyűséggel alakíthatna limerikké.
Egyébként érdekes, hogy a limerikben szereplő rímeket önmagukban gyakorlatilag nem érdemes idézni; az öt sor által teremtett szövegkörnyezet nélkül az esetek többségében még csak mókásnak sem mondhatók: ez is arra utal, hogy szemantikailag mennyire gazdaságos formáról van szó. Így Tímár György "Solymáron - sojnálom" ríme csak akkor mulatságos, ha tudjuk, hogy voltaképpen az igazi rím helyett áll itt, s hogy stílustanilag a solymári rabbi fiának csöpögő orrával függ össze. Akad persze kivétel is: a "limerik - rimalik" (Várady Szabolcs) szinte önmagában megáll; de ez a ritkább.
Mindenképpen
büszkék lehetünk
erre a kötetre. Legelsőbben is mint hazafiak: a magyar ezt is tudja, méghozzá nem is akárhogy. Aztán mint könyvszerető emberek: szép a könyv külseje, kellemes a "zsakettes" kivitelezés: a háromszögletű kis tok, amelybe a polcon beleállíthatjuk, kifogástalan a szerkesztés, szellemesek a rajzocskák... Ne gyanúsítsanak elfogultsággal, egyszerűen jó érzés egy rendesen megcsinált könyvet kézbe venni. Amelynek legfőbb adománya az, hogy nem kell olyan rettenetesen komolyan venni, mint manapság szinte már mindent, ami nyomtatásban megjelenik - noha az egész kötet a nyelv tiszteletére és szeretetére int. De hogy ez karót nyelt ünnepélyesség nélkül is megoldható, arra példaként álljon itt a Berekesztés, a limerik minimál variánsa (ha jól sejtem, Szőnyi Ferenc tollából). "Volt egy kis huncut nő Pakson! / Sag schon."
Angyalosi Gergely
Válogatta, szerkesztette, az előszót írta: Várady Szabolcs; Európa Könyvkiadó, 2002, 246 oldal, 2500 Ft
