Lemez: Múlt van (Solomon Burke: Don´t Give Up On Me)

publikálva
2002/36. (09. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Jól nézek ki, disznó módon megöregedtem, és ez korántsem csak alanyi jogon kínos nekem. Hiszen míg korábban azok a táncdalénekesek foglalkoztattak, akiket még nem kaptak fel, újabban egyre szívesebben időzöm azokkal, akiken már túllépett a világ. Jó biznisz, tudok élni - most megadom a hangot, aztán dőlhetnek a vevők... Bizony.

Jól nézek ki, disznó módon megöregedtem, és ez korántsem csak alanyi jogon kínos nekem. Hiszen míg korábban azok a táncdalénekesek foglalkoztattak, akiket még nem kaptak fel, újabban egyre szívesebben időzöm azokkal, akiken már túllépett a világ. Jó biznisz, tudok élni - most megadom a hangot, aztán dőlhetnek a vevők... Bizony.

Szóval Otis Redding, Wilson Pickett, Percy Sledge, Ben E. King meg Joe Tex körül agyalok éppen, nem pusztán úri jókedvemben, de ez maradjon az én bajom. Mert úgy esett, hogy kiváló harcostársuk, a lényegében huszonöt éve elfeledett Solomon Burke lemezt készített megint, az pedig túlmutat magán: tetszik, nem tetszik, kikaparja a hatvanas évekből a soul "királyait". (Így nevezték őket, egytől egyig, tessék beletörődni, illetve "királynőnek" az Aretha Franklint.) No de tudom én, mi fán terem az önmegtartóztatás, eszemben sincs a mélyükre nézni - viszont egy közös jegy kiemelendő mindenképp: abban a műfajban egyebek közt azért volt annyi lélek, mert belekéredzkedtek a fekete kórusokban töltött évek emlékei.

Sőt. Solomon Burke (1940, Philadelphia) nem is állt tovább: a mai napig ugyanannak a templomnak a püspökeként szolgál, amelynek kórusából már hétévesen kitűnt, s közben sem okozott gondot a szakrális és profán lépéseket egymáshoz igazítania. S bár nem volt különösebben hírhedt karrier az övé, azért eladott 17 millió lemezt, jegyez pár örökzöldet (a Rolling Stones kettőt is feldolgozott) - bőven kitaposta hát a maga talpalatnyi helyét, mire a Rock & Roll Hall of Fame-ben tavaly beiktatásra került.

Most pedig, mondom, új lemez van. Solomonnak íródott, ha jól tudom, mind a tizenegy dala, komoly emberek: Dan Penn, Van Morrison, Tom Waits, Nick Lowe, Joe Henry, Bob Dylan, Elvis Costello, Brian Wilson művei. Burke hangja persze elképesztően a régi, a templomból magával vitte az orgonista Rudy Copelandet, kórusnak a The Blind Boys of Alabama állt rendelkezésére, egyébként kerülték a felhajtást, lényegében csak egy-két gitár és billentyű, szaxofon meg dob hallható. Mondhatni: régi vágású muzsika, annál azonban sokkal intenzívebb, hogy beérje a nosztalgiázással. Amikor a blues körül sertepertél, könynyebben felejthető, viszont a "lelkizős" tréningje - így a Don´t Give Up On Me, a Flesh And Blood, a The Judgement vagy a The Other Side Of The Coin - annál mélyebb nyomot hagy: egyenesen azt sugallja, hogy alkalmasint megéri hátranézni, mert bizony ott megnyílhat egy új világ.

Marton László Távolodó

Fat Possum/Epitaph/HMK, 2002

publikálva
2002/36. (09. 05.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...