Zene

Angliában a 19. század közepén jöttek divatba a "What did the butler see" elnevezésű voyeurautomaták. Néhány penny bedobása ellenében egy kulcslyukon át vetített vetkőző és szexjeleneteket lehetett látni, a peep show egyik első változata volt ez. Némileg hasonló elv szerint működik Altman új filmjének dramaturgiája.

Vágjunk a közepibe: amit látunk, az az utolsó kecsketúró az idei nyári szünetben az aprónépnek, hogy ne legyenek szomorúak a vakáció múltán, ha nagyon szigorú vagyok: hogy kicsit jobban várják már a feleltetést (ennél még az is csak jobb lehet, mondanám, de elhamarkodottan, hiszen úgy tapasztaltam, hogy az érintett korosztály, némi kezdeti bizonytalanság után, szénné röhögte az amúgy is hangoskodásra használt buráját).

Magyar Narancs: A hastánc igencsak divatossá vált az utóbbi tíz évben Magyarországon, nagyjából az ön rendszeressé váló fellépéseivel egyidejűleg. Mindebből arra következtethetünk, hogy komoly szerepe volt a közel-keleti női önkifejezés kultuszának térhódításában. Mekkora jelentőséget tulajdonít a nemének a művészetében?

Kissé félek: olvasóink közül nem ismeri mindenki a 16 Horsepower zenekart. Elmondom a történetét röviden. 1990-ben Los Angelesben találkoztak a tagjai: a gitáros-bendzsós-bandoneónos-énekes David Eugene Edwards, a dobos Jean-Yves Tola és a bőgős Pascal Humbert. Ugyanabban a hollywoodi stúdióban dolgoztak díszletmunkásként, és ugyanúgy nem tette őket boldoggá a munkájuk, mint szabadidős zenekaruk, a Denver Gentlemen. A két francia, Tola és Pascal azelőtt a Passion Folderben játszott, David - denveri - előéletéből azonban messze maradandóbb nyomot hagytak prédikátor nagyapjának templomi muzsikái, mint azok a punkzenekarok, amelyekben tizennégy éves korától megfordult. Lényegében a nagyapja nevelte: együtt járták a Coloradót, terjesztve az igét. Édesapját korán elvitte a leukémia, s mint David egy interjúban mondta: (apja) végül hálát adott Istennek a betegségéért, mert annak hatására tért meg, különben alkohol- és drogfüggő bikerként (nem mindig szelíd motoros) még szerencsétlenebbül végezhette volna.

A Wilheim András által összeállított kötet a 19. század utolsó negyedében alkotó esszéista-kritikus zenei publicisztikáinak eddigi legteljesebb gyűjteménye. Itt jelennek meg először kötetbe foglalva a Pester Lloydban napvilágot látott német nyelvű kritikák, Grossmann-Vendrey Zsuzsa fordításában; a magyar nyelvű írásokat legutóbb 1931-ben jelentették meg gyűjteményes formában.

Nadar, az egyetemes fotótörténet egyik legjelentősebb figurája az 1850-es évek közepén önarcképet készített: trükkösen-arányosan bemontírozta magát egy léghajó kosarába, hogy integethessen virtuális távoztában híveinek és ellenfeleinek, ám váratlanul lefelé indult, s végigfényképezte Párizs kanálisait alulról és belülről.

Van egy busafejű, nagy természetű építészünk, aki Ady Endré-s vehemenciájával, bajszos ábrázatjával és ösztönös tehetségével történetesen a világ ma élő legismertebb magyar építésze, ha tetszik, ha nem. Persze Makovecz Imre építészete ettől még nem éppen mindenki kedvence. Továbbá nem feltétlenül osztható a mester híveinek hol burkoltan, hol nyíltan kimondott azon véleménye sem, miszerint a kétségbevonhatatlan külhoni ismertségből és elismertségből szükségszerűen következik, hogy Makovecz a legnagyobb magyar építész korunkban. Két okból sem szerencsés ugyanis e megítélés. Egyrészt, mert nincs csupán egy legnagyobb kortárs magyar építész, legfeljebb több, ha egyáltalán. Másrészt, mert a gyakran igen kétes külhoni elismerések nemritkán csupán a szenzációnak, a botránynak vagy épp a vélt vagy valós helyi egzotikumnak szólnak (értsd: műdal, csikósromantika, Gulasch, virágzó pornóipar és társaik), és nem feltétlenül a valóban világraszóló kulturális értékeknek. Amikor mégsem pusztán az ungarische Wirtschaftról van szó, mint emigráns íróink, Molnár Ferenc vagy Márai Sándor esetében, akkor meg - e szerzők kvalitásait messzemenően elismerve - felmerülhet bennünk a kérdés: az imént említettek valóban jobbak, mint mondjuk József Attila vagy Petőfi? Csupán mert külföldön nagyobb becsben tartják őket? Esterházy minden további nélkül jobb, mint a Sinistra körzet írója? Csak mert németországi ismertsége nagyobb? Makovecz művészetében mellékesen külföldön is csak egy rajongó kisebbség fedezi fel a mester vélekedésével összhangban a Kárpát-medencebéli népek művészetének motívumkincsét, a régió építészettörténete kínálta formavilágot is kiaknázó, módszeresen megvalósított szerves építészet honi változatát. A többség számára másutt is "csupán" a - nyugati világban kevéssé ismert - kelet-közép-európai hagyományokkal meglehetősen szabadon játszó posztmodern historizálás a kíváncsiság forrása. Megítélésem szerint az új Nemzeti Színház kálváriájához sokban hasonló sevillai világkiállítás-balhé főszereplőjében, a tervezésének és megépülésének körülményei miatt morálisan és politikailag is joggal támadott, ámde

Jean Reno megjárta Pados doktor ispotályát, és most úgy néz ki, mint Éles István, de közel sem olyan szellemes, konkrétan azon kéne nevetnünk, hogy laposra ver mindenkit, aki szembejön és napszemüveget visel. Ilyenkor azt kellene mondani, hogy: hej, pedig milyen jó színész volt valaha, haj, de nem volt, vagy nem emlékszem. A nagy kékségben? Miért? A Nikitában, Victor, a takarító? Az már ugyanez a tészta: jön, oszt lő. A többit hagyhatjuk is: Léon, a műkedvelő.

Mint arról múlt heti számunkban hírt adtunk, van még egy magyar résztvevője az 59. Velencei Filmfesztiválnak. Buvári Tamás Posztkatona című kisjátékfilmje mellett, tehát az animációs filmek szekciójában is érdekeltek vagyunk, Péterffy Zsófia alig nyolcperces festménymozijával. Ez annál is nagyobb szó, hiszen a műfajban nekünk igen magasan van a léc. Az utolsó magyar résztvevő, Csermák Tibor Piros pöttyös labda című munkája Ezüst Oroszlánt nyert. Mikor is? 1964-ben. Azóta magyar animáció nem járt ezen a filmfesztiválon. Az idei kecskeméti Animációs Filmszemle nagydíját is elhódító alkotástól tehát igazi kalózcsíny, hogy harmincnyolc év hánykódás után behajózott Marco Polo (bocs, érte sem tenném tűzbe a kezem) városába.

Az EMI egyre-másra adja ki a szó minden értelmében elbűvölő argentin Martha Argerichnek az amszterdami Concertgebouwban rögzített zongorakoncertjeit, a mostani CD a harmadik a sorban. Az 1978 májusában, illetve 1979 áprilisában előadott műsoron a romantikus zongorazene egyik csúcsa (Schumann: Fantasiestücke) mellett két Ravel-darab szerepel (Szonatina; Gaspard de la nuit) - érdekes párosítás, mely mindkét komponistának jót tesz, csökkenti Schuman szentimentalizmusát, erősíti Ravel formaérzékét. Romantika és posztromantika áll itt szemben egymással, összeköti őket a különféle zenei karakterek odaadó megrajzolása. Sem a Schumann- mű, sem a Gaspard de la nuit nem nevezhető tisztán programzenének, de némi irodalmi ihletés tagadhatatlan mindkettőjüknél.

Magyar Narancs: A magyar bőgősökre nem nagyon jellemző, hogy önhöz hasonlóan éppúgy játsszanak klasszikus zenét, mint népzenét és dzsesszt. Kubában ez természetes?

Magyar Narancs: Nápolyból már a hetvenes években kitűnt két társaság, a Nuova Compagnia és az E´ Zezi - talán velük kéne kezdenünk.

Magyar Narancs: A zenekarnak három spanyol tagja van, akikhez lemezről lemezre a legkülönfélébb népek csatlakoznak.

Ha jön az ihlet, megszülethet a mű. Aki ezt az érzést nem ismeri, azt hiheti, ilyenje csak művészembernek lehet, pedig a "hű, de megjött a kedvem"-hangulat könnyen összevethető állapot az ihlet titokzatos fogalmával. Mint a legtöbb vizsgálandó rejtélynek, úgy ennek az áldott pillanatnak is több oka, változata létezik (külső, belső). Néha az is elég az ihlethez, ha a családtagok elmennek otthonról (iskolába, vásárolni, sétálni). Vagy egy jelentéktelennek tűnő vizuális benyomás, ami az egymásra nagyon hasonló képek közötti apró, de fontos eltérések megszületését segítheti elő. Nyitott (személyes mániáikban kevéssé elkötelezett) művészeket az imitt-amott (Velencei Biennálén, mások műtermeiben, folyóiratokban) látott produkciók sarkallnak alkotásra. Ahány benyomás, annyiféle változás, korszak (áhítatosan: stáció) jellemezheti a művészt - pláne ha megéri a nyolcvanat, mint Corneille.