A világzenében szerencsére jóval kisebb hiszti van a "nagy nevek" körül, mint a popbizniszben, de azért cseppet sem bánjuk, hogy szigetes interjúsorozatunk három vitán felüli csillaggal rögzített találkozásunkkal zárul.
Orlando ´Cachaito´ López
Noha a bőgős Orlando ´Cachaito´ López nevét is a Buena Vista-lemezsorozat tette ismertté Európában, az ő története eltér a "nyugdíjasklub" többi veteránjáétól. Jó ötven éve folyamatos a jelenléte Havanna zenei világában, és első szólólemezén sem nosztalgiamuzsika, hanem ízig-vérig kortárs dzsessz hallható. Ehhez tartotta magát a Szigeten.
Orlando ´Cachaito´ López: A kubai zenétől elválaszthatatlan a zenészek nyitottsága és képessége arra, hogy közösen improvizáljanak. A nagybátyám, Israel López volt az egyik kezdeményezője az efféle jam sessionöknek, melyekbe mindenféle műfajból beszálltak a muzsikusok.
MN: Ez azt jelenti, hogy egy klasszikus zenész lenyomta a koncertjét egy szimfonikus zenekarral, majd betoppant valamelyik dzsesszklubba imprózni?
OCL: Így van. Az ötvenes években magam is játszottam klasszikus zenét a Nemzeti Szimfonikusokkal, miközben a Riverside zenekar tagja voltam.
MN: Az ön édesapját, Orestes Lópezt és a nagybátyját a kubai zene forradalmasítóiként tartják számon. Miben rejlett ez a forradalom?
OCL: A harmincas években az európai gyökerű danzón volt az egyik legnépszerűbb stílus Kubában, de ennek ők úgy felgyorsították a ritmusát, mintha afrikai zene lenne. Harminchétben pedig írtak egy danzón számot, melynek a Mambo címet adták, és ezzel lényegében új stílust teremtettek.
MN: A Buena Vista Social Club többi zenészéhez hasonlóan az ön munkásságát sem ismertük e lemez megjelenése előtt. Mit emelne ki a korábbi évtizedekből?
OCL: Az ötvenes évektől mindenféle műfajban játszottam. Örömmel gondolok vissza a zongorista Pedro ´Perruchín´ Juztizzal való együttműködésemre, de sokat játszottam Rubén Gonzálezzel is, félszavakból megértettük egymást, mintha gondolatátvitel lett volna köztünk. Ibrahim Ferrerrel is folyamatos kontaktusban voltam, rengetegen voltak rá féltékenyek, amikor a Buena Vista Social Club még táncklubként működött. Most újra létre akarják hozni, az eredeti formájában.
MN: Azokban az években könynyű volt hangszerekhez jutni? Meg lehetett élni a muzsikából?
OCL: Egy kicsit el voltunk zárva a világtól, de a szimfonikus zenekarok mindenféle hangszerrel rendelkeztek, onnan könnyen szerezhettünk.
MN: Ön nem nosztalgiazenét, hanem kimondottan friss dzsesszt játszik a lemezén. Így volt ez mindig?
OCL: Amikor Nick Golddal (a BVSC-lemezek producere) és Angá Díazzal (ő pedig Cachaito kongása - a szerk.) tervezni kezdtük ezt a lemezt, az volt a célunk, hogy kísérletezzünk, és olyan modern dolgokat vigyünk bele, amellyel megfoghatók a fiatalok.
MN: Ez azt jelenti, hogy önnek is új volt a lemez hangvétele?
OCL: Igen. Lényegében úgy áll fel a zenekarunk, mint az ötvenes években, de most figyelnünk kell arra, hogy egy nagy színpadon is működjön, ne csak egy kis intim klubban.
MN: Szkreccselésre, elektronikára, dubeffektekre számíthatunk a következő lemezén is, vagy nagyobb teret kap a kubai tradíció?
OCL: Szeretnék továbbra is együtt dolgozni a dj-mel, és ezen az úton haladni tovább, kombinálva az afrikai zenével. Angá is benne van, írtunk is már öt-hat számot, most analizáljuk őket. Hogy milyen mértékben lesz jelen a tradíció, még nem tudható pontosan. Én arra törekszem, hogy éppoly nyitott legyen, mint a rockzene.
Marton László Távolodó
(Köszönet és hála Kuster Katalinnak a tolmácsolásért.)
Cesaria Evora
A zöld-foki Cesaria Evora nálunk nem tartozott a világzene "felkapott" előadói közé - eddig legfeljebb pár száz darab kelt el egy-egy lemezéből. Mégis, a világzenei nagyszínpadon az ő koncertje volt a leglátogatottabb - s talán visszhangjában is a legkimagaslóbb -, noha Evora dalai távol esnek a bulizós zenéktől, jobban boldogulnak egy zártabb, intimebb terepen. S amilyen természetes számára, hogy gyermekkora óta énekel, éppoly idegen tőle, hogy egy interjúban hosszú lére eressze a mondandóját - az ő világában a zene sokkal inkább a hétköznapi élet, mint a szórakoztatóipar része. Érjük be ennyivel.
Magyar Narancs: Meglepett, hogy az Anthology című válogatására most újra rávette a Sodade című dalát, ezúttal Bongával. Beszélne az együttműködésük hátteréről?
Cesaria Evora: Ezt a dalt Bonga vette fel először, huszonnyolc évvel ezelőtt, később következtem én. úgyhogy most jó ötletnek tűnt, hogy elénekeljük együtt is.
MN: Mikor találkoztak először?
CE: Az már nagyon rég volt, a Zöld-foki-szigeteken, de utána többször is összefutottunk.
MN: Azt olvasni, a Zöld-foki-szigetvilág volt Portugália legszegényebb, legárvább gyarmata. Változott valamit az élet, miután függetlenné vált?
CE: Változott sok minden, jókora különbségek vannak, sokan elvándoroltak a szigetekről - én is akkoriban utaztam külföldre először.
MN: Az továbbra is fennáll, hogy a zenészek többsége elvándorol?
CE: Igen, a többségük odébbáll. Arrafelé nagyon nehéz megélni csupán a zenélésből.
MN: Ön miért maradt?
CE: Nagyon szeretem a hazámat.
MN: A többi zenész nem?
CE: Dehogynem, biztos szerették, csak hát az élet közbeszólt. Megházasodtak, rákényszerültek, hogy a hazájuktól távol éljenek. Én odahaza rendezkedtem be.
MN: Annak mi az oka, hogy az utóbbi lemezein egyre erősebb a kubai befolyás?
CE: A kubai zenészeket mindig is közelinek éreztük magunkhoz, velük jól megértettük egymást. Gondoltuk, miért ne működhetnénk egy kicsit együtt.
MN: A Zöld-foki-szigetek zenéjét többféle stílus képezi, de ön alapvetően mornaénekes. Mi a legfontosabb, amit erről a szomorú muzsikáról tudni kell?
CE: Ez egy lassú tempójú muzsika, és azokról a komolyabb dolgokról szól, amelyek, mint például a kivándorlás, fontosak az életünkben. Ezért tűnnek ezek a dalok szomorúnak, ami persze nem azt jelenti, hogy nálunk mindenki ilyen szomorú.
Marton László Távolodó
Mory Kante
Kevesen tettek annyit az afrikai zene globál rangja érdekében, mint Mory Kante, a nyolcvanas évek közepe óta. Mekkora szerepe volt ebben a nyugat-afrikai kasztrendszernek, s mit tehet manapság egy FAO-nagykövet az éhínség csökkentéséért - erről beszélgettünk.
Magyar Narancs: Mennyiben determinálja valakinek a sorsát, ha griot-családba születik?
Mory Kante: Amennyiben arra kíváncsi, hogy egy griot-gyermekből automatikusan zenész válik-e, akkor a válasz egyértelmű nem. Harmincnyolc testvéremből ugyan sokan lettek énekesek, neves hangszeresek, de találhat közöttük mérnököt vagy agronómust is. Egy griot-család szerepének nem az ifjak hivatásának megválasztásában, hanem a tradíció ápolásában kell érvényre jutnia.
MN: Apja és nagyapja is griot-vezető volt. Ez az "örökség" menynyire meghatározó a pályafutásában?
MK: Rendkívül fontos, hiszen a korai zenei képzésemmel párhuzamosan folyt a spirituális tanításom. Az anyai ági nyagyapám igen nagy tiszteletben álló "lelki útmutató" volt, aki a tudás átadásának élt. A gyermekeket nagyon fegyelmezetten, lépcsőről lépcsőre, különböző feladatokon keresztül képezték "hírvivőkké", megtanultunk - mai szóval - kommunikálni.
MN: Az ön barátai közül nem egy akad, aki - Mali szülötteként - annak ellenére lett világhírű muzsikus, hogy nem a zenészek kasztjába született.
MK: A griot-rendszer fennáll még, de az összafrikai kultúrának csupán egy oldalhajtása.
MN: Valójában mekkora jelentősége van ma a kasztrendszernek Nyugat-Afrikában?
MK: Guinea és Mali, valamint az én sorsom esetében még mindig fontos a szerepe. Rengetegen fordulnak hozzám tanácsért, szegényebbek, tehetősebbek, az apró-cseprő ügyektől kezdve egészen az országos kérdésekig.
MN: Fiatalemberként Guineából Maliba költözött, ott folytatta a tanulmányait. Maliban jobban őrizték a zenei kultúrát?
MK: A két ország között egy olyan régióban születtem, ahol a határ fogalmát kevésbé ismerik. Amit a gyarmatosítók területileg szétválasztottak, az lényegében - kultúrájában, erkölcsében, neveiben, griot-rendszerében - mindenben egységes. A tradíciókat éppúgy ápolják mindkét országban, olyan ez, mint ugyanannak a szívnek a két fele.
MN: Miért esett a Longo Village névre hallgató zenei központjának a helyszíne mégis Guineára?
MK: Számomra nem volt a helynek jelentősége, felőlem lehetett volna az Elefántcsontparton is. Az a lényeg, hogy már állnak a falai egy, az afrikai zene megőrzésére létrejött intézménynek.
MN: Mekkora kiterjedésű ez a Longo falu?
MK: Soktömbnyi házból áll, mondhatni, egy kisebb kerület. Helyet adunk minden tevékenységi körnek, amely a zenéhez kapcsolódik, a zeneiskoláktól a lemezkiadókig, a produkciós irodáktól a konferenciarendezésig.
MN: Ön 2001-től a FAO nagyköveteként száll harcba, hogy csökkentse az éhezést és a szegénységet a világban. Valójában miben rejlik a tevékenysége?
MK: Útjaim során államfőkkel, politikusokkal, nemzetközi szervezetek elnökeivel találkozom, vagy például a pápával, akivel már másodszorra cseréltünk eszmét. S a missziós látogatásokkal gyakorta összekapcsolunk egy-egy ingyenes koncertet, amelyen én is fellépek.
MN: A nyolcvanas évek eleje óta főként Párizsban tartózkodik. Húszéves távlatban hogyan látja a francia-afrikaiak mai helyzetét?
MK: Még mindig nehéz. Az alapfelállás mit sem változott: amikor egy európai látogat Afrikába, az "tanácsadó", amikor egy afrikai megy Európába, az emigráns. Az a legnagyobb gond, hogy bár az afrikai országok több-kevesebb ideje politikai függetlenséget élveznek, gazdaságilag még mindig rabszolgák.
MN: Az elmúlt években számos afrikai előadó zenéje a tradicionálisabb irányba mozdult el. Ön meddig tartja fontosnak, hogy az európai közönség megnyerése érdekében divatos nyugati áramlatokat csempésszen a sajátjába?
MK: A tradíció továbbvitele számomra is elsődleges szempont, ugyanakkor az is nagyon fontos, hogy az afrikai zene univerzális zeneként működjön, s így magába tudja szippantani a mai ifjúság tánckultúráját.
Bognár Tamás
(Köszönet Széplaki Ritának a tolmácsolásért.)
