Bár sokáig építészként dolgozott, Faín Duenas több mint húsz éve kutatja és játssza a középkor, valamint a spanyol és arab régiók tradicionális zenéjét; 1993 óta pedig a Radio Tarifa zenekar alapítójaként ismerheti a nagyközönség. Arról, hogy vajon Madridban milyen házakat tervezett, nincs tudomásom, viszont együttesének három albumával (Rumba Argelina, Temporal, Cruzando El Río) egy különleges mediterrán "építményt" tár elénk.
Faín Duenas: Valójában hármunk között van egy francia: a fuvolás Vincent Molinóval már a Radio Tarifa létrejötte előtt is együtt zenéltem, a szövegíró-énekes Benjamín Escoriza később csatlakozott hozzánk. A jelenlegi felállásban van egy angol basszusgitárosunk, egy palesztin és kolumbiai szülőktől származó német gitárosunk, és még egy német muzsikus, akinek viszont már spanyol az útlevele.
MN: Egy korábbi nyilatkozatában mégis tiltakozott a "soknemzetiségű" jelző ellen, mindvégig azt hangsúlyozta, a zenekar háromfős.
FD: Az a kiszólás a popkultúra ellen irányult, melynek nem kívánunk a részévé válni. Nem akarjuk, hogy a kiadónk vagy bárki más reklámfogásként használja, hogy a zenészeink más-más helyekről verbuválódtak. Visszautasítjuk az üzleti szemlélet önkényuralmát, mindössze erről van szó.
MN: A folytonos megújulás céljából toboroz mindig új zenészgárdát, vagy még nem talált rá az állandó partnerekre?
FD: A frissítés csupán a kisebbik ok. Nyomósabb érv, hogy a zenénk lemezről lemezre változik egy kicsit, így minden anyaghoz más és más segítőkre van szükségünk. Emellett a turnézó életforma elég fárasztó, sokan nem bírják a stresszt, így emiatt is új társ után kell néznünk.
MN: Hogyan írná le a Radio Tarifa zenéjét?
FD: Alapvetően az andalúziai zenei kultúra fennmaradt formáit próbáljuk továbbvinni egy saját verzióban. Dél-Spanyolország folklórjában rengeteg az "otthagyott" elem, nálunk az arabok nyolcszáz évet töltöttek, jóval többet, mint a törökök Magyarországon. A zenében jól követhetőek a változatos hatások, például szülőhelyem, Kasztília vidékének egyes hagyományos ritmusai ugyanúgy megtalálhatók a marokkói népzenében. A környező országok, Portugália, Algéria folkjában ugyanazt a dallamközpontú, túlnyomórészt akkordok nélküli zenét találod, ugyanazt a modális skálát használják. A mi munkánk, hogy felismerjük a közös elemeket, hogy újra eggyé gyúrjuk azt, amit az iskolai oktatás szétválasztott. "Mi vagyunk az európaiak, azok meg odaát mórok, ellenségek, semmi közünk hozzájuk" - hallgattuk a történelemórán, és talán bennetek is hasonló, hamis kép él a törökről. El kell fogadni a közös történelmet, ha meg akarjuk ismerni saját kultúránkat.
MN: Milyen fogadtatásra talál a tevékenységük a mai időkben?
FD: Szeptember 11-e után sok minden megváltozott, a mostani éra nem a legalkalmasabb a szándékunk demonstrálására. Angliában azt kérdezte egy újságíró, hogy akkor ugye mi az iszlám kultúrát népszerűsítjük. Nem, semmiféle vallási ügyet, s főleg militáns politikai vonalat nem támogatunk, de zenéjüket, hangszereiket tekintve az arabok az egyiptomi, bizánci, római és görög kultúrákból is merítkeztek, és a közös dolgaink még messze nem felderítettek. A mediterrán kultúrákban úgy a 16. századig a tenger kommunikációs szerepet töltött be, akár a Duna errefelé. Mindenki tanult a másiktól, a görögök Alexandriában, a rómaiak a görögöktől, az arabok a rómaiaktól, ezáltal találsz akkora kulturális gazdagságra Dél-Európában. Egy ókori görög vázán láttam egy kettős furulyát (avlos), amit mifelénk aulosnak hívnak; ennek a hangszernek a változatait más-más neveken egészen Indiáig megtalálod: Egyiptomban arghul, a baszkoknál alboka, Tunéziában kornamusa, Pakisztánban egy kígyótáncoltató hangszer. Mi például játszunk egy nay nevű furulyán, aminek a képét magam fotóztam le a British Múzeum egyiptomi részlegében egy fáraó sírján, továbbá az általunk használt faoboának is megvan az egyiptomi őse. Történelmünk újraértékelése nem saját nemzetünk előretolását, hanem az egyetemességet kell szolgálja.
MN: Azt mondta valahol, hogy a zenéjük részben tradíció, részben invenció. Eddig inkább csak az előzőről esett szó.
FD: Nem követjük sem az akadémista, sem a purista felfogást, az ősi hangszerek mellett ugyanúgy használunk elektromos hangszereket, és ami a lényeg: a tradicionális dalokat a mi koncepciónk szerint formáljuk át. Nálunk a harmónia nem akkordok révén jön létre, hanem azáltal, hogy egyszerre több hangszer különbözőképpen játssza ugyanazt a dallamot. Eltérő díszítésekkel, ritmikus frazeálásokkal kísérletezünk, amit a Balkán és a ti modális zenétek is jól ismer.
MN: A flamenco szó hallatán nekem kapásból Spanyolország ugrik be, ön viszont arab gyökerekre hivatkozik.
FD: Dél-Spanyolország mezőin a mai napig énekelnek olyan közvetlenül arab eredetű dalokat, amelyek a flamenco stílusjegyeit mutatják. A flamenco mai alakja a 19. század előtt nem létezett, a jelenlegi formát tekintve tehát egy tradicionális arab énekmód és a mi gitár-harmóniáink fúziójáról kell beszélnünk, ami persze folyamatosan továbbfejlődik. Egy illusztris zenei találkozópont, ahol a határok már összemosódtak. Ezt a fúziós törekvést szimbolizálja az együttes neve is. (Tarifa a Gibraltári-szoros legdélibb városa - a szerk.)
MN: De ugye nincs rádióállomás Tarifán?
FD: De van, egy egészen kicsi. Remélem, adásukkal ők is az Európa-Afrika, keresztény-arab választóvonalat radírozzák.
Bognár Tamás
