Film: Csupaháj és Málészáj (Asterix és Obelix - A Kleopátra küldetés)

  • - ts -
  • 2002. augusztus 29.

Zene

Vágjunk a közepibe: amit látunk, az az utolsó kecsketúró az idei nyári szünetben az aprónépnek, hogy ne legyenek szomorúak a vakáció múltán, ha nagyon szigorú vagyok: hogy kicsit jobban várják már a feleltetést (ennél még az is csak jobb lehet, mondanám, de elhamarkodottan, hiszen úgy tapasztaltam, hogy az érintett korosztály, némi kezdeti bizonytalanság után, szénné röhögte az amúgy is hangoskodásra használt buráját).
Vágjunk a közepibe: amit látunk, az az utolsó kecsketúró az idei nyári szünetben az aprónépnek, hogy ne legyenek szomorúak a vakáció múltán, ha nagyon szigorú vagyok: hogy kicsit jobban várják már a feleltetést (ennél még az is csak jobb lehet, mondanám, de elhamarkodottan, hiszen úgy tapasztaltam, hogy az érintett korosztály, némi kezdeti bizonytalanság után, szénné röhögte az amúgy is hangoskodásra használt buráját).

Ami azt illeti, nekem van is egy elképzelésem erről a kezdeti bizonytalankodásról, mely nemcsak a kistestű ragadozóké, de a sajátom is volt a vetítőben. Bár lehet, hogy tévedek, de meg nem tartóztatnám magamat a kétségtelenül sarkosnak ható summázattól.

Az lehet a helyzet szerintem, hogy a szóvicc- és kínrímfaragásnak befellegzett. Az az érzésem, hogy pont itt és pont ez alkalommal adekvát ezt kijelenteni.

1. Pont itt: hát ami azt illeti, e lap sem mutatott soha kellő rigiditást a tárgyban, ha finoman akarok fogalmazni.

2. Pont most: az érthető okokból szinkronizált filmmű magyar szövege távolról sem hat elhibázottnak, sőt voltaképpen jónak mondható, dicsérhetne akár egy Geszti Pétert (nem ő jegyzi egyébként). Az is nyilvánvalónak tűnik, hogy a francia eredeti készült direkte ebben a tónusban, és ami

az erős hazai hozzáadott érték,

az gond nélkül sorolható a tisztességes fordítás - ízlés dolga: szerintem elég bő - keretei közé.

Akkor mi a baj? Akkor miért csak a huszonötödik szóvicc és az ötvenedik kínrím után mosolyintja el magát az ember, és röhög föl a gyerekhad (a film verbális tempójáról persze árulkodik, hogy ez úgy az ötödik perc tájára tehető), ám akkor is egy képi poénon, helyzetkomikumra játszó gegen? Azért, mert a tömény hülyeség tömegben, tömegesen alig is működik, inkább maga oltja ki magát, de olyannyira, hogy ha most agyonvernének, se jutna eszembe a tegnapi előadásból egyetlenegy szóvicc vagy rím sem. Pedig megesküszöm, pontosan olyan arányban volt köztük jó, mint a legjobb humoristák poénjai közt. Száz vicc közt lehet tíz jó, egy-két nagyon jó, húsz-harminc, ami elmegy, és annyi. A humorra persze mindennél érvényesebb Sztálin tanítása, ami ugyan a filmcsinálásra vonatkozott, hogy tudniillik akkor azt az egy-két nagyon jót kell(ene) megcsinálni. Nos, ez viszont pontosan annyira lehetetlen, mint jóléti demokráciát létrehozni a nevezett mester amúgy széles körben ismert módszereivel. Sajnos kellenek a lapos viccek, hogy tartsák a gyertyát a kirobbanó poénok születéséhez; ha ez lenne a legnagyobb probléma, de messze nem. A baj ennél alapvetőbb.

Az a pálya, hogy a zseniális Romhányi József, ha ma csinálná ugyanazt, ugyanolyan remekül, mint harminc évvel ezelőtt, akkor azzal sem mennénk semmire, kész.

Így tehát amit látunk, az egy kelleténél jóval hosszabb vetélkedő kép és hang között, amiben voltaképpen szerencsére a sztori viszonylag kevés vizet zavar, vagy még annyit se, akár el is mesélhetnénk: a gallok - az első részhez képest már nem egy falu, csak három kiküldött - a legnagyobb királyok. Egyként vernek laposra viking kalóznak látszó statisztát és római legionáriust, járnak túl dörzsölt óegyiptomi főépítészek és mindenféle jött-ment kretén eszén, miközben

csak amúgy fél kézzel

fölhúznak egy csodapalotát a sivatagban három hónap alatt (a film szerencsére nem ilyen hosszú, de majdnem).

Kleopátra egy megmagyarázhatatlan motiváltságtól űzött, ám szemrevaló bige, bár e téren simán nyomja le egyik udvarhölgye, konkrétan az, akit Asterix néz ki magának, de ez nyilván nem véletlen, benne lehet a forgatókönyvben.

Julius Caesar meg egy stronzo, noha a film nem állítja, hogy övé lenne a vécézár, de gondolom, ez véletlen: egyszerűen nem jutott az eszükbe.

Rajtuk kívül fut még Obelix, úgy is mint Gerard Depardieu, kinek alakításáról elmondható, hozzánőtt a szerepéhez, inkább persze széltében, mint hosszában, de sokan vagyunk ezzel így. Elég az hozzá, hogy Obelix, Porthos, Monte Christo gróf, Vidocq, Jean Valjean és a többi originális francia fickó után aligha maradt a nemzetkarakterológiába vágó alapfigura, akit ez a rettenetes fenevad el ne játszott volna, és ez klassz. Úgy vélem, Maigret-nek kell következnie, épülésünkre. Mit mondjak, úgy tűnik, a nagy Gerard meg is tesz minden tőle telhetőt mérsékelten változatos szerepének érdekesebbé tétele érdekében, gyakran egészen a grimaszolásig is elmegy színészi eszközeinek tékozló pazarlásában, és kétségtelen ebbéli igyekezete toronymagasra emeli ki, az amúgy, mi tagadás, lagymatagocska szereposztásból.

Mindazzal kapcsolatban, amit eddig elmondtunk, csak egy probléma jut eszembe tegnapról, ám ez nem kicsi, pedig jó lenne, ha meg bírnának kerülni. Szóval: ha ennyire kínos minden ebben a moziban,

mitől kezd el mégis működni

az egész úgy harmada-fele táján. Erre mindjárt két válasz is adódik:

1. Nem kezd el működni.

2. A nehézkedési erőtől, mint a nemrég ugyanitt tárgyalt dolgozat az egészen hülye Winnetouról. Hogy a baromsági fok folyamatos növelése csak meghozza a maga hatását. Hogy kretenitásfronton lehetséges az, ami az élet egyéb, nota bene: hasonlóan szép területein lehetetlen, jelesül, hogy a mennyiség egy határon túl jutva mégiscsak átcsap minőségbe.

A helyzet így tehát a napnál is világosabb. Ha a fent leírt tétel menynyiségről és minőségről az elmbebaj kategóriájában igaz, akkor a vizsgált mozimű: jó film.

Ha nem igaz, akkor: rossz film.

Hogy az események szálát a nekem megfelelő irányba gombolyítsam, annyit fűznék még az egészhez, hogy filmes természetű paródiák moziba zsúfolása egyfelől az ötletek maximális hiányát jelzi, másfelől akkor lehet valamennyire érdekes mégis, ha mindezek nem konkrét idézgetések formájában jelennek meg, hanem a közforgalomban lévő filmkészítési metódusok kicsúfolásaként. Az Asterixbe jut ilyen is, olyan is, ám sokkal több a teli pacekba való idézet, amikor azon kéne röhögnünk, hogy a centurio pont úgy öltözködik, mint Darth Vader, és ugyanazt a rizsát löki. Persze van, ami az ilyesmiből is állat, amikor a Profi zenéjét beidézik, megáll a kés a mozi levegőjében.

Végső soron mindenkit rábeszélnék, hisz a nézők között az első Asterix és Obelix videokazettáit sorsolják, az meg egy tök jó kis film volt.

- ts -

Forgalmazza a UIP Duna Film

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.