Film: Csupaháj és Málészáj (Asterix és Obelix - A Kleopátra küldetés)

szerző
- ts -
publikálva
2002/35. (08. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Vágjunk a közepibe: amit látunk, az az utolsó kecsketúró az idei nyári szünetben az aprónépnek, hogy ne legyenek szomorúak a vakáció múltán, ha nagyon szigorú vagyok: hogy kicsit jobban várják már a feleltetést (ennél még az is csak jobb lehet, mondanám, de elhamarkodottan, hiszen úgy tapasztaltam, hogy az érintett korosztály, némi kezdeti bizonytalanság után, szénné röhögte az amúgy is hangoskodásra használt buráját).

Vágjunk a közepibe: amit látunk, az az utolsó kecsketúró az idei nyári szünetben az aprónépnek, hogy ne legyenek szomorúak a vakáció múltán, ha nagyon szigorú vagyok: hogy kicsit jobban várják már a feleltetést (ennél még az is csak jobb lehet, mondanám, de elhamarkodottan, hiszen úgy tapasztaltam, hogy az érintett korosztály, némi kezdeti bizonytalanság után, szénné röhögte az amúgy is hangoskodásra használt buráját).

Ami azt illeti, nekem van is egy elképzelésem erről a kezdeti bizonytalankodásról, mely nemcsak a kistestű ragadozóké, de a sajátom is volt a vetítőben. Bár lehet, hogy tévedek, de meg nem tartóztatnám magamat a kétségtelenül sarkosnak ható summázattól.

Az lehet a helyzet szerintem, hogy a szóvicc- és kínrímfaragásnak befellegzett. Az az érzésem, hogy pont itt és pont ez alkalommal adekvát ezt kijelenteni.

1. Pont itt: hát ami azt illeti, e lap sem mutatott soha kellő rigiditást a tárgyban, ha finoman akarok fogalmazni.

2. Pont most: az érthető okokból szinkronizált filmmű magyar szövege távolról sem hat elhibázottnak, sőt voltaképpen jónak mondható, dicsérhetne akár egy Geszti Pétert (nem ő jegyzi egyébként). Az is nyilvánvalónak tűnik, hogy a francia eredeti készült direkte ebben a tónusban, és ami

az erős hazai hozzáadott érték,

az gond nélkül sorolható a tisztességes fordítás - ízlés dolga: szerintem elég bő - keretei közé.

Akkor mi a baj? Akkor miért csak a huszonötödik szóvicc és az ötvenedik kínrím után mosolyintja el magát az ember, és röhög föl a gyerekhad (a film verbális tempójáról persze árulkodik, hogy ez úgy az ötödik perc tájára tehető), ám akkor is egy képi poénon, helyzetkomikumra játszó gegen? Azért, mert a tömény hülyeség tömegben, tömegesen alig is működik, inkább maga oltja ki magát, de olyannyira, hogy ha most agyonvernének, se jutna eszembe a tegnapi előadásból egyetlenegy szóvicc vagy rím sem. Pedig megesküszöm, pontosan olyan arányban volt köztük jó, mint a legjobb humoristák poénjai közt. Száz vicc közt lehet tíz jó, egy-két nagyon jó, húsz-harminc, ami elmegy, és annyi. A humorra persze mindennél érvényesebb Sztálin tanítása, ami ugyan a filmcsinálásra vonatkozott, hogy tudniillik akkor azt az egy-két nagyon jót kell(ene) megcsinálni. Nos, ez viszont pontosan annyira lehetetlen, mint jóléti demokráciát létrehozni a nevezett mester amúgy széles körben ismert módszereivel. Sajnos kellenek a lapos viccek, hogy tartsák a gyertyát a kirobbanó poénok születéséhez; ha ez lenne a legnagyobb probléma, de messze nem. A baj ennél alapvetőbb.

Az a pálya, hogy a zseniális Romhányi József, ha ma csinálná ugyanazt, ugyanolyan remekül, mint harminc évvel ezelőtt, akkor azzal sem mennénk semmire, kész.

Így tehát amit látunk, az egy kelleténél jóval hosszabb vetélkedő kép és hang között, amiben voltaképpen szerencsére a sztori viszonylag kevés vizet zavar, vagy még annyit se, akár el is mesélhetnénk: a gallok - az első részhez képest már nem egy falu, csak három kiküldött - a legnagyobb királyok. Egyként vernek laposra viking kalóznak látszó statisztát és római legionáriust, járnak túl dörzsölt óegyiptomi főépítészek és mindenféle jött-ment kretén eszén, miközben

csak amúgy fél kézzel

fölhúznak egy csodapalotát a sivatagban három hónap alatt (a film szerencsére nem ilyen hosszú, de majdnem).

Kleopátra egy megmagyarázhatatlan motiváltságtól űzött, ám szemrevaló bige, bár e téren simán nyomja le egyik udvarhölgye, konkrétan az, akit Asterix néz ki magának, de ez nyilván nem véletlen, benne lehet a forgatókönyvben.

Julius Caesar meg egy stronzo, noha a film nem állítja, hogy övé lenne a vécézár, de gondolom, ez véletlen: egyszerűen nem jutott az eszükbe.

Rajtuk kívül fut még Obelix, úgy is mint Gerard Depardieu, kinek alakításáról elmondható, hozzánőtt a szerepéhez, inkább persze széltében, mint hosszában, de sokan vagyunk ezzel így. Elég az hozzá, hogy Obelix, Porthos, Monte Christo gróf, Vidocq, Jean Valjean és a többi originális francia fickó után aligha maradt a nemzetkarakterológiába vágó alapfigura, akit ez a rettenetes fenevad el ne játszott volna, és ez klassz. Úgy vélem, Maigret-nek kell következnie, épülésünkre. Mit mondjak, úgy tűnik, a nagy Gerard meg is tesz minden tőle telhetőt mérsékelten változatos szerepének érdekesebbé tétele érdekében, gyakran egészen a grimaszolásig is elmegy színészi eszközeinek tékozló pazarlásában, és kétségtelen ebbéli igyekezete toronymagasra emeli ki, az amúgy, mi tagadás, lagymatagocska szereposztásból.

Mindazzal kapcsolatban, amit eddig elmondtunk, csak egy probléma jut eszembe tegnapról, ám ez nem kicsi, pedig jó lenne, ha meg bírnának kerülni. Szóval: ha ennyire kínos minden ebben a moziban,

mitől kezd el mégis működni

az egész úgy harmada-fele táján. Erre mindjárt két válasz is adódik:

1. Nem kezd el működni.

2. A nehézkedési erőtől, mint a nemrég ugyanitt tárgyalt dolgozat az egészen hülye Winnetouról. Hogy a baromsági fok folyamatos növelése csak meghozza a maga hatását. Hogy kretenitásfronton lehetséges az, ami az élet egyéb, nota bene: hasonlóan szép területein lehetetlen, jelesül, hogy a mennyiség egy határon túl jutva mégiscsak átcsap minőségbe.

A helyzet így tehát a napnál is világosabb. Ha a fent leírt tétel menynyiségről és minőségről az elmbebaj kategóriájában igaz, akkor a vizsgált mozimű: jó film.

Ha nem igaz, akkor: rossz film.

Hogy az események szálát a nekem megfelelő irányba gombolyítsam, annyit fűznék még az egészhez, hogy filmes természetű paródiák moziba zsúfolása egyfelől az ötletek maximális hiányát jelzi, másfelől akkor lehet valamennyire érdekes mégis, ha mindezek nem konkrét idézgetések formájában jelennek meg, hanem a közforgalomban lévő filmkészítési metódusok kicsúfolásaként. Az Asterixbe jut ilyen is, olyan is, ám sokkal több a teli pacekba való idézet, amikor azon kéne röhögnünk, hogy a centurio pont úgy öltözködik, mint Darth Vader, és ugyanazt a rizsát löki. Persze van, ami az ilyesmiből is állat, amikor a Profi zenéjét beidézik, megáll a kés a mozi levegőjében.

Végső soron mindenkit rábeszélnék, hisz a nézők között az első Asterix és Obelix videokazettáit sorsolják, az meg egy tök jó kis film volt.

- ts -

Forgalmazza a UIP Duna Film

szerző
- ts -
publikálva
2002/35. (08. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Terjeszkedik a magántőke
Jó üzlet az egészségügy
Uniós határvédelmi tervek
A kapukulcs őrzői
Interjúk
Somlyódy László, Mathias Énard
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...