Zene

Azzal kezdem, amin a legtöb-ben fognak fönnakadni, s a legkevesebben beszélni róla: a Schilling Árpád rendezte Mizantróp egy melegközösségben játszódik, a szerelmi szál ilyenformán két férfi kapcsolatának viharait taglalja. És ennek a világon semmi jelentősége nincs - ez a legnagyobb jelentősége.

Színház az egész világ - szólt Shakespeare, noha a mozira éppenséggel aligha gondolhatott, de ez minket mit is zavarjon: a mozi alkalmasint gondol rá eleget, sőt. A középkorban, a lidérces gótikában ténfergünk, csak friss hó és mély sár, amerre a szem ellát. Gémberedett ujjak hideg vasakra és kenyérhajakra hajlanak, a vándor menten útszéli árokba kushad, ha paták zaja veri fel az erdőt: hol lészen szállása. A helyszín, Anglia, Oroszlánszívű Richárd korában, a normannok hatalma alatt, minden szerfelett reménytelen, Robin Hood nem ér rá, vagy vidéken van eltemetve. Csepűrágók kezében az igazság, csak még nem tudnak róla.

A vőlegény volt barátnője pozitív terhességi tesztjét lobogtatva felnyomja az esküvő előtt a menyasszonynál a továbbra is vele hűtlenkedő jövendőbelit, a menyasszony bekeményít, ellentámad, bosszút áll. Aztán hagyja az egészet a francba, ennyi. Nem ez az első eset, amikor kiderül, hogy egy kellemes, könnyed filmhez nem kell káprázatos sztori. Sokkal inkább meggyőző színészek, egyetlen ügyes, esetleg több kisebb ötlet, meg talán nem árt, de nélkülözhető is a szokatlan, sajátos miliő

A Budapesti Tavaszi Fesztivál első szakaszában két, egymással szinte égbekiáltó ellentétben álló koncertet hallhattam. Két világ ütődött itt egymáshoz, és összetalálkozásuk valami furcsa hangot adott, mely aligha nevezhető zeneinek. Szombaton a Budapesti Fesztiválzenekart a japán Michiyoshi Inoue dirigálta, akiről az internet feltárja, hogy 10 éves korában balettezni tanult. Nos, ez igaz lehet, hiszen ritkán látni ily attraktív, epésebbek szemében handabandázó dirigálást. De tagadhatatlan, hogy Inoue gyönyörűen mozog, teste rugalmas,

Dave Grohlt mindig is szimpatikus figurának tartottam, úgyhogy disznó helyzet, hogy még egyetlen lemezével sem sikerült úgy igazából elcsavarnia a fejemet. Én a Nirvanától is csak a Bleachet viselem el, azon viszont még nem ő dobolt, az évek óta főállásának számító Foo Fightersnek pedig hiába bírom az infantilis videoklipjeit, ha a lemezein hallható óvatos gitárpopba belealszom úgy a tizedik perc táján.

Tommy Yamaha és Martin Kaiser (alias The Strike Boys) az utóbbi bő fél évtized legtermékenyebb és legszórakoztatóbb zenekészítői közé tartoznak: első nagylemezük még a brit Wall Of Soundnál jött ki, majd jött a második (a lapunk által is méltatott Grapefruit Flavoured Green Tea Time), immár hazai (német) kiadónál, a Stereo Deluxe-nál, s most már a harmadiknál tartanak, a színvonal pedig lépésről lépésre egyre csak javul. S akkor még nem is említettük a Strike Boys zseniális remixeit (pl. Malente: I Sell Marihuana) és a tagok más zenésztársakkal közös kollaborációit (lásd Yamaha vs. Eletrico: Phoenix City).

n Thomas Bernhard - Ritter, Dene, Voss Ritka eset, hogy egy színész saját magát alakíthatja a színpadon, hát még hogy egyszerre három. Ilse Ritter, Kirsten Dene és Gert Voss nevét Bernhard tette halhatatlanná egyik legjobb színpadi művével, amelynek címe úgy hangzik, akár egy rendezői utasítás: íme a színészeim! Most, az író halálának tizenötödik évfordulóján Ritternek, Denének és Vossnak még egy további értelemben is önmagát kell alakítania, hiszen a nevükkel fémjelzett darab tizennyolc évvel ezelőtti, nagy sikerű előadását játsszák újra.

Egy, mondjuk, líraian megilletődött nőalak, amint, mondjuk, kivetkezik az ismeretlen háttérből: eddig folyóiratok hasábjain barátkoztunk Falcsik Mária verseivel, aki most Falcsik Mari néven sodorja tovább a történet szálait. Ez a dívaszerű fellépés, a próbaköltő átöltöztetése, hízelgő marketinggel gyorsított ráillesztése a versolvasói tudat peremére: hatékony piaci hadmozdulat, s nyilván a kései-korai népszerűség egyik fürge emeltyűje lehet. Falcsik - a borító tájékoztatása szerint - "1956-ban született Budapesten". A kurta fülszöveg nyomban felrebbent néhány kérdést: Kiről is van szó? Mit csinált eddig? Merre van hazája? Ki rejtőzik a borítóra fényképezett női arc mögött?

"A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve." E némileg avétosnak tűnő közmondás különös értelmet nyer, ha a filmművészet felől közelítjük, pláne, ha a magyar felől. A kiállás az alsó kutyákért legalább annyira ambivalens, mint nemes hagyománya a hazai filmkészítésnek, nincs is okunk panaszra, ha csupán a szépre akarunk emlékezni. Arra hát, mi másra. Ezért aztán mondhatjuk nyugodtan, az esetek döntő hányadában ez a pokol nem a zsöllyében élhető át, de a vásznon mutatja magát. Ott járunk néha, ahová semmi pénzért be nem tennénk a lábunkat, s tényleg csak ritkán vannak ezzel így az alkotók is.

Név szerint két Éva: a világ vezető operaházainak állandó díszvendége, Marton és az itthon eddig méltánytalanul háttérbe szorult Bátori. De kezdjük az elején. A 150 éve született morva zeneszerző negyedik színpadi művét Az ő nevelt lánya címmel 1904-ben mutatták be Brnóban. Ám a nemzetközi áttörésre még sokáig várnia kellett. Mai címét csak jó 15 évvel később, a német fordítást készítő, Franz Kafka barátjaként elhíresült prágai osztrák író/költő, Max Brod kérésére nyerte el, s így tűzték műsorra Bécsben, Kölnben, Berlinben, New Yorkban és persze - 1974-ben - Budapesten is. A különböző zenei változatok kálváriáját nem részletezem, de tény, hogy az eredetivel közel megegyező variánst csak 1981-ben Párizsban, Sir Charles Mackerras vezényletével ismerhette meg az addigra már lelkes Janácek-rajongóvá lett közönség.

n Lawrence Block Az apák bűnei című krimije eredetileg 1976-ban jelent meg angolul. Megkésett hát a kiadás, és érzi ezt a szerző is, mert a magyar változathoz írt előszavában megjegyzi: "New York és az én otthonom ez idő alatt gyökeresen megváltozott.

Két és fél éve tudományos konferencia elevenítette fel a Hatvany család kulturális és közéleti szerepét. Az előadásokból összeállított kötet bemutatja az irodalmár Lajos és az orientalista Ber-talan világát, a még Deutsch néven alapított s majdan több ezer embernek kenyeret biztosító családi vállalkozást, sőt a hatvani kastélykertet is. A központi szerep Hatvany Ferencé, akit festőként is jegyeztek, de műgyűjtőként alkotott világszínvonalút. Kollekciójának rekonstrukciójával Mravik László - gyűjtéstörténetünk avatott ismerője - példát mutat más elkallódott gyűjtemények feldolgozására is.

Afrancia szerzőpáros a tömegtájékoztatási eszközök kialakulásának és elterjedésének újkori históriáját kísérli meg felvázolni. Mindvégig társadalmi kontextusba ágyazva teszi ezt, főként a jogi szabályozásra és a gazdasági sajátosságokra koncentrálva, a problémaorientált "mélyfúrások" mellett, felett azonban egy nagyobb társadalomfilozófiai gondolati ív is kirajzolódik: a közügyekbe való beleszólás emancipálódásának, demokratizálódásának tendenciája.

Párban járnak a Nemzeti Színház bemutatói - sok egyéb szempont mellett az egyeztetésé is ezt diktálja. Rajzolódik a profil: sok komoly, tehetséges, nagy színész mellett és mögött társulat még nincsen, és rendezőből jelentős hiány mutatkozik. De már vannak remek pillanatok, olykor alakítások is.