Azzal kezdem, amin a legtöb-ben fognak fönnakadni, s a legkevesebben beszélni róla: a Schilling Árpád rendezte Mizantróp egy melegközösségben játszódik, a szerelmi szál ilyenformán két férfi kapcsolatának viharait taglalja. És ennek a világon semmi jelentősége nincs - ez a legnagyobb jelentősége.
Amúgy ez a melegközösség természetesen az a világ (annak a része), amelyről az előadás első félórájában Alceste a még leeresztett függöny előtt mond rémeseket és igazakat egyszerre. A világ ugyanis rohad (nemcsak a melegszubkultúrában) - ezt már Schilling is állítja, nemcsak én -, csak olykor, boldogabb nézőpontokból ezt látjuk fejlődésnek. Hát most éppen a boldogtalanabb nézőpont aktuális.
A szöveggel hatalmasat dolgoztak a krétakörösök - Ari-Nagy Barbarán és Schilling Árpádon kívül biztos a többiek is -, minek eredményeképpen tovább modernizálódott Petri György szövege; megtört benne jó néhány verssor, csikorgós lett jó néhány rím, de legfőképpen kimaradt sok minden, ami cizellál, árnyal, részletez, tehát az alig kétórás előadás döngő léptekkel masírozik végig azon a viszonylag keskeny úton, amely
a vehemens és moralizálós dührohamtól
a világból való kivonulásig vezet. Elsősorban Alceste léptei döngnek - az előadás őt kíséri.
Piros cipősarkak képeznek idézőjelet a figurákon, rengeteg a zsabó és a fodor, kész költemény Clitandre és Acaste ruhája - Nagy Fruzsina jelmezei a részletekkel ellenpontoznak, és igen jól passzolnak Ágh Márton barbie-színekben (pinkben és égkékben) tartott díszletéhez. Kissé identitásvesztett világot mutat mindkettő, melyben az egyetlen fix pont Alceste embergyűlölete.
Mucsi Zoltán fortissimóból indítja Alceste-et - teljes nézőtéri fényben, a leeresztett függöny előtt -, és Gyabronka József Philinte-je a maga csitító, ismerősen emberszabású modorával azonnal erőteljes nézői kommentárt biggyeszt a "csinált kirohanás" mellé. Kettejük párbeszéde kevésbé Alceste erkölcsi kérlelhetetlenségéről, inkább végletes nonkonformizmusáról, mindközönségesen elviselhetetlenségéről szól. Miközben - értjük, hogyne - Alceste-nek minden szava igaz, az életstratégiája tűrhetetlen. Ennek a kettőnek egyszerre, együtt kellene mindvégig hitelesnek lennie.
A dilettáns költőt, Oronte-ot Scherer Péter játssza. Beletelik legalább öt percbe, mire a közönség leküzdi a színészhez kötődő unos-untalan kacarászhatnékot, amire Scherer ugyan nem játszik direkt rá, de a "manager-like" figurára csak később fog rátalálni. Pedig a rémes vers kiváló - nekem különösen a posztglobalizációs tálon felejtett pilótakeksz fordulata tetszett.
Ezután tárul föl Céliméne budoárhatású nappalija - hátul függöny takarja a zenekari dobogót, melyről a Clitandre-Acaste-Éliante-Céliméne kvartett a dramaturgiailag ígéretes pontokon slágerekkel segíti át magát és a közönséget, mintegy a "gőzt" leeresztendő. Alceste csak egyszer pattan a dobhoz, de hiába püföli tiszta erővel, a gőz marad.
Rába Roland - csillámporos csípőnadrág, ez jó! - első ránézésre afféle bulvárdendi, némileg infantilis, zavaros belvilágú kamasz, a másodikra viszont a maga módján szerelmes, csalásokkal, gyarlóságokkal, életörömmel, szóval olyan átlagos-ismerősen komplex Céliméne. Csak - mint a végére kiderül - van benne "kemény mag" legbelül: tartás és elszántság. Rába az előadás egyik legjobbja, alakítása színes és pontos - rágógumi, mackó: hatásos kellékhasználat van -, s mivel csöppet sem illenek egymáshoz Alceste-tel, konfliktusos kapcsolatuk remek illusztrációja minden szerelem második (a szexuális vágy utáni) legigazibb indítékának, az irracionalizmusnak. Rába Roland Céliméne-jét csöppet sem ingatja meg Alcestemegannyi heves moralizálása (érzelmileg persze mélyen érinti) - neki ugyanis sokkal több kapcsolódási pontja van az Arsinoé-féle, pletykákba csomagolt társasági intrikákhoz: ezekben otthon van, riposztjai elevenek, lényegbe és húsba vágnak.
Arsinoét Csákányi Eszter játssza - parádés-parádés-parádés alakítás, tessék a részletekre figyelni: amikor a kosztümjét igazgatja, amikor a parányi táskát pakolja ki és be, amikor fejét fölvetve zavartan mosolyog, amikor homofób indulatot (megannyi lehetséges nézői reakciót!) csomagol moralizálós tirádába. Arsinoéból sok szaladgál a valóvilágban, de Csákányiba mind bele van sűrülve.
Bánky Gergely Éliante-ja és Gyabronka József Philinte-je között a szerelmi útvesztőben valami kapcsolatféle dereng. Mindenesetre szép jelenet, amikor a vége felé Gyabronka fájó szívvel, eleinte tétova, majd egyre határozottabb léptekkel Éliante után indul: hátha...
Schillinget legjobban Alceste, s belőle is az igaza érdekli. Az, hogy ez az igazság többé-kevésbé (inkább többé) elviselhetetlen, ezért érvényesíthetetlen, pedig jó lenne érvényesíteni. És ez az igazi csőd, mert nyomában burjánzik a vacak, a hazug, a korrupt szövevény. Mucsi Zoltán sajátos artikulációja - amely komikus szerepekben megannyi humort fakaszt - most merevséget kölcsönöz Alceste-nek, amelyet ráadásul szögletes mozgás, feszes és feszült tartás kísér: elefánt a porcelánboltban, nem szoktuk szeretni. De az tán a színész saját korlátja, hogy a figura regisztere olyannyira szűkös, hogy
a szidalmazáson, leckéztetésen kívül semmi
nem fér bele; sajnálatos módon a Céliméne-hez fűződő, kiszolgáltatott és fájdalmas szerelem sem, nem lévén hiteles gesztusai ennek érzékeltetésére. Ezért aztán ez a kapcsolat Mucsi Alceste-jének nem az irracionális, gyenge pontját, hanem a következetlenségét jelzi, és ez nincsen rendben.
Viszont ismét sok súlyos és kevésbé súlyos ötlet van a helyén. A súlyosak közül való, amikor a legvégén Alceste kibújik a cipőjéből - mintegy az utolsó közös nevezőt hagyja hátra a piros sarokkal -, úgy indul a semmibe; kevésbé súlyos, de épp ily remek, hogy a csengő az Only Yout zenéli.
A legvégén Céliméne azt énekli - és fantasztikus finálé alakul belőle, meg kell szakadni a röhögéstől kínunkban -, hogy nem tud élni, ha Alceste nélkül kell élnie. Ezt nem kell elhinni. Meg azt is énekli, hogy "nem tudja elfelejteni ezt az estét", mármint a szakítást. Ezt el lehet hinni. Amiként azt is, hogy a világ tényleg rohad, de Alceste nem tud rá megoldást.
Csáki Judit
