Dave Grohlt mindig is szimpatikus figurának tartottam, úgyhogy disznó helyzet, hogy még egyetlen lemezével sem sikerült úgy igazából elcsavarnia a fejemet. Én a Nirvanától is csak a Bleachet viselem el, azon viszont még nem ő dobolt, az évek óta főállásának számító Foo Fightersnek pedig hiába bírom az infantilis videoklipjeit, ha a lemezein hallható óvatos gitárpopba belealszom úgy a tizedik perc táján.
Mindegy, ez a Grohl azért egy igazán klassz pali, például ebből az új projektjéből csak úgy sugárzik a hibátlan attitűd. Miről van szó? Amikor a jó Dave a '99-es Fighters-turnén már maga is beleunt a tinglitangliba, nekiállt metálnótákat írni, s ezekhez az ő régi kedvenc énekeseit hívta el vendégeskedni. A négy év után végül egy független underground cégnél kihozott lemezen szereplő jeles trubadúrok javarészt a nyolcvanas évek fősodrától távolabb tevékenykedő metállegendák: itt van Lemmy a Motörheadből, Cronos a Venomból meg még maga King Diamond is, az ő függönyhasító sikolyaival. Csupa randa gazember, semmi trendi pacsirta. A Voivod-dobos Away kezétől származó remek borító a húsz évvel ezelőtti thrash-korszakot idézi, maguk az alapok pedig (oda-vissza Grohl művei) bravúros tökéletességgel illeszkednek ahhoz a zenei világhoz, amelyet az adott énekes képvisel. Ilyeténképpen a Probottal nem Grohl személyiségének egy újabb oldalára láthatunk rá, hanem csupán azt élvezhetjük, ahogyan csillogó szemmel végigmutogatja nekünk a fémesebb kedvenceit - a Shake Your Blood egy az egyben Motörhead, a Mike Deannel elzúzott Access Babylon rövid punkos vadulása meg tisztára korai COC és így tovább: ha lenne az egészben némi karikatúraszerűségre való törekvés, azt mondhatnánk, hogy ez itten a metálzenei Így írtok ti.
Jóllehet a lemez egészéről nem állítható, hogy különösebben revelatív élmény volna, afféle húzós old-school válogatásnak bőven megteszi. A Max Cavalerás (ex-Sepultura, ma Soulfly) Red War meg a Tom G. Warriorös (volt Celtic Frost, ma Apollyon Sun) nóta elég lapos ugyan, de a többivel nincs nagy gáz - tömörek, húzósak, a hangzás jó nyers és mocskos, az pedig külön öröm a szívemnek, hogy az én, többnyire mélyen alulértékelt, doom-rocker hőseim is helyet kaptak a lemezen, sőt, számomra a két csúcspont is éppen az ő nevükhöz fűződik. A Trouble énekesével, Eric Wagnerrel készített My Tortured Soulban éppoly hátborzongatóan olvad egybe a Black Sabbath a Beatlesszel, akár az énekes anyazenekarának '92-es csúcslemezén, a Manic Frustrationön, a The Emerald Law pedig Winóval, a doom-metal Lemmy Kilmisterével (volt St. Vitus, Obsessed, Spirit Caravan, jelenleg The Hidden Hand és Place Of Skulls) görög előre sötéten és megállíthatatlanul az egészen pszichedelikus mélységekig. Grohl közvetítésével most végre egy jóval szélesebb közönségréteg is megismerkedhet ezekkel a kiváló zenészekkel, és ez szerintem nagyszerű dolog. Mondom, ez a Dave Grohl egy végtelenül szimpatikus figura, és most még ahhoz a bizonyos fejcsavaráshoz is egészen közel került.
Greff András
Southern Lord, 2004
