Színház az egész világ - szólt Shakespeare, noha a mozira éppenséggel aligha gondolhatott, de ez minket mit is zavarjon: a mozi alkalmasint gondol rá eleget, sőt. A középkorban, a lidérces gótikában ténfergünk, csak friss hó és mély sár, amerre a szem ellát. Gémberedett ujjak hideg vasakra és kenyérhajakra hajlanak, a vándor menten útszéli árokba kushad, ha paták zaja veri fel az erdőt: hol lészen szállása. A helyszín, Anglia, Oroszlánszívű Richárd korában, a normannok hatalma alatt, minden szerfelett reménytelen, Robin Hood nem ér rá, vagy vidéken van eltemetve. Csepűrágók kezében az igazság, csak még nem tudnak róla.
Hangulatfestő erőért a film nem megy a szomszédba, az első képek gyorsan az idegeinkre mennek, lassan persze hozzászokhatunk a rövidre nyírt beállításokhoz meg a szélnél is erősebb sugallathoz: "bajok lesznek itt, meglátod." A hős menekülő kispap, futtában tudjuk meg, van miért pucolnia, in flagranti érték nyája egyik kétségtelenül szemrevaló báránykájával, nem is akárki kapta rajta, az érintett (mi az, hogy érintett) fehérnép ura, s torzsalkodássá fajult a dolog. És csak megyen a sárban, a hideg patak partján, míg egy sötét kompániába nem botlik. Vándorszíntársulat tart vendégszerepelni, földesuruk kölcsönbe adta őket távol lakó kuzinjának. Hogy, hogyan nem, egymáshoz csapódnak, hisz - mint már jeleztük - a sűrű erdő csupa veszély.
A középkori mozihistóriák egyik látványos velejárója a szex. Emlékeznek például Arthur király fogantatásának Excalibur-béli ábrázolására? Nincs az a fétisparti, ami állná avval a versenyt. Ám a nagy természetű kispap fölléptetése csak csalfa ígéret, egy moralitásjátékba csöppentünk, a nők elejitől fogva csupán megvilágítandó felületek, erkölcs és igazság a férfi dolga. Tehát ha akarom, a darab valamennyire idejétmúltnak tekinthető. Ám nem az: egy zsánerfilm, korszerű technikai és dramaturgiai eszközökkel, gondosan megválogatott színészekkel. Persze valami attól is korszerűnek számít, ha nem éri be holmi egyszempontúsággal. E tekintetben példamutató szorgalmat tapasztalhatunk, hisz a gótikus zsáner most csak míves keret, színház és krimi van beléfeszítve, mondhatni gyűrődésmentesen, nagyon is pászentosan.
A középkorba ojtott krimiről szinte automatikusan ugrik be A rózsa neve, de kardomra, most sokkal jobban járunk. Hovatovább az ellenkezőjét kapjuk, s ez rendes dolog. Ott egy tipikus zsánermacher (Annaud) kaparintott meg egy keretein messze túlmutató igényű dolgozatot, és csinálta meg belőle bosszantó gonddal mindazt, ami benne a látszat volt, a rámáját, s hellyel-közzel a tónusait. Nyilván nagyobb szerencsénk lett volna, ha akkor A katedrális akad Annaud kezibe, a neves lektűristától. Amit viszont Paul McGuigan filmje elénk vezet, Barry Unsworth regényének ismerete nélkül is kompaktnak hat, nem csak egy szelet valamiből, ami lehetne több is vagy egész más. Gondolom, okkal sejtünk egy tisztes lektűrt az ismeretlen mögött. Ám jelen - tudatlan - helyzetünkben csupán a zsáner kapcsán beszélhetünk hozzáadott értékről, de a helyzet akkor is gyanús.
Az említett színház, ha lehet, a kriminél, a nyomozásnál is intenzívebben van jelen a vásznon, s e ponton a Szerelmes Shakespeare-t jó fölidézni, megint megkapjuk majdnem mindazt az örömöt, mit az adott. Bár e felvetés is fölidéz egy hiányt, a szex után a röhögést.Az Ördögi színjátékon valóban nem lehet röhögni. E hiányok viszont azzal szembesítenek, hogy "korszerű" igényeink - párnacsata és hasra esés - nélkül is lehet a sárt és a rongyokat fényképezni. Hovatovább a Jelenések Könyvének dolgait szórakoztatásra használni. S e ponton - bár szokásunk - nem mehetünk el szó nélkül a színészi játék mellett. Annál is kevésbé, hisz a rendező végig nagyon tudatosan vezeti embereit egyfajta színháziasnak mondható karakterben, hogy mást ne mondjak, mindenki oly kitartóan artikulál, mint utoljára tán az angoltanárom. De attól is különb ez a szokásos deszkák a vásznon tempónál, amit Willem Dafoe produkál. Művészi ars poeticát érthetően megfogalmazni egy kommerszben - még ha az megvalósításában kifejezetten igényesnek, ilyenformán meglepően jó szándékúnak mondható is - nem akármilyen bravúr, ha ehhez még hozzávesszük, hogy ezt jószerivel a testével teszi, nem tudunk hova lenni. Hova is lehetnénk ebben a szájrángatós korban? Persze nyilvánvaló, kivert ripacsot, vándortrupp vezető művészét adni egy komor, bűnökkel terhelt darabban felette hálás szerep, de nincs is annál szebb, mint amikor egy hollywoodi sztárról kiderül, hogy nagy színész. Marlon Brandót láttam még a testével játszani, amikor az nem volt akkora, mint amekkorának egy ideje szeretjük.
Megérkeznek nagy keservesen ünnepi fellépésük, ha tetszik, haknijuk színhelyére a komédiások, s ami ott várja őket, oh, borzalom, összeesküvés, kiszolgáltatottság, szodómia és sorozatgyilok. A bűnök tengerében felszínre sodródnak saját bűneik is, melyek ugyan számosak, de súlyukban meg se közelítik az eléjük tárulót. Mindenesetre együtt kell megküzdeniük önbűnnel és szembejövővel, ez pedig több annál, mit a moziban megszoktunk. Ráadásul kispapunk lelkit is jóval több terheli szimpla házasságtörésnél. A részletek kötelező elhallgatása mellett is felmerül a kérdés: hogyan lesz ennyi bűnből erény? Nicholas, az elbukott papi személy megtisztulásának folyamata nyilvánvalóan nem tartalmaz választási lehetőségeket; ha útját a nagyon is kézzelfogható dramaturgiai szándék jelöli is ki, nem kell mindjárt didaxist kiáltani. Hisz pont erről szól a film, a színházról. A színházi mechanizmusok életerejéről. S ebben a kontextusban az egyetlen adekvát választás, hogy nincsen választás. Mindennek mennie kell a maga medriben.
Ugyanakkor a film legnagyobb érdeme mégis az, hogy percnyi kétséget sem hagy afelől, hogy az efféle "színházi" megoldás mennyire hosszú életű. Nem lehetnek illúzióink: pont addig tart, ameddig végbemegy. Kőharapó ereje nem a sorsok hamari jobbra fordultában realizálódik. Olyan, mint a szél, mint az eső, egyszer úgyis eláll, de akkor sem nyomtalan, ha érzékeink azonnal azt nem is regisztrálják. Jó, ha ezt időnként felidézi valaki.
Turcsányi Sándor
Forgalmazza az FF Film
