A Budapesti Tavaszi Fesztivál első szakaszában két, egymással szinte égbekiáltó ellentétben álló koncertet hallhattam. Két világ ütődött itt egymáshoz, és összetalálkozásuk valami furcsa hangot adott, mely aligha nevezhető zeneinek. Szombaton a Budapesti Fesztiválzenekart a japán Michiyoshi Inoue dirigálta, akiről az internet feltárja, hogy 10 éves korában balettezni tanult. Nos, ez igaz lehet, hiszen ritkán látni ily attraktív, epésebbek szemében handabandázó dirigálást. De tagadhatatlan, hogy Inoue gyönyörűen mozog, teste rugalmas,
mozdulatai párducosak,
ökle oda csap, ahova kell. Mert pálca nélkül vezényelt e jó táncos, és erősen használta izmos tenyerét, vállait. Hogy jó muzsikus, az aligha kérdés, ám arcában, izzó szemében van valami féktelen megszállottság, de ez mintha nem a művészet iránti alázat tüze, sokkal inkább a művészettől való eksztatikus elragadtatottság sárga lángja lenne.
Mi sem idegenebb Helmuth Rillingtől, aki J. S. Bach Máté passióját dirigálta másnap. Rilling, ha jól hallottam és láttam, valamiféle szolgának érzi magát, Bach művészete alázatos közvetítőjének. Az 1933-ban született nagyszerű német nem csapkod, nem liheg, pálcája gyönyörű ívekben rajzolja meg a világ legnagyobb zeneszerzőjének dallamíveit. Míg Inoue harcművészetként prezentálja a vezénylést, Rilling békét sugároz: hogy van Isten vagy nincs, ezt nem dönti el, mindamellett azt nem vitatja, hogy a Bach-zene conditio sine qua nonja Isten létezése. Inoue legkivált egy világháború vezénylésében remekelhetne (jellemző: a Sosztakovics-szimfónia első tétele után szalutált!), de erről már lemaradt, remélhetőleg. Megmaradt viszont neki honfitársa, Akira Miyoshi műve, aki a Kyomon nagyzenekarra és gyermekkórusra című darabjával mutatkozott be Budapesten. A szórólap szerint egy kedves japán népdalocska (szövege: Ki jön utánam?) ütközik itt össze a háború rémségével. Annyi szent, hogy a karmester mindent megtett utóbbi érzékeltetésére, az ütősök nyomtak, a vonósok idegeimet fűrészelték. Csak azon imádkoztam, ne szakadjon a fejemre a kissé imbolyogni látszó csillár. Van valami roppant ellenszenves ebben a pianót nem ismerő, folyvást retorikusan üvöltöző, úgynevezett pacifista zenében. Miyoshi szájba vág, aztán békét papol.
Némi megnyugvást hozott Schumann gordonkaversenye, melyet virtuózan, nem túl szép hangon, kissé ritmustalanul, de ihletetten játszott a híres norvég Truls Msrk. Szünet után aztán Inoue megint bevágott, Sosztakovics utolsó, 15. szimfóniájában ismét remegtek a falak, olyan fortékat hallottam az egyébként félelmetesen jó formában lévő, nagyszerű szólókat mutató zenekartól, hogy még most is cseng a fülem, a vesémben pedig cintányérütések. Ez a Mahlert, Brucknert, Stravinskyt (no meg két idézet erejéig Rossinit és Wagnert) elegyítő, pokolian hosszú mű talán csak az utolsó negyven ütemben elviselhető, ott a fanyar ütőhangszeres zárlat egy bámulatosan, két zseniális operával induló, de aztán Sztálin és Brezsnyev által a földbe tiport életművet fejez be keserű melankóliával.
A Máté passió persze megbékített sorsommal és a világgal. Rilling (és természetesen Bach) nem gyomorra megy, nekik a szívvel és az aggyal akad pótolhatatlan dolguk. Rilling nemrég az Európa Könyvkiadónál megjelent Zeneművészeti kisszótár című remek kötetben a Johann Sebastian Bach szócikket írta. Ajánlott olvasmány minden vértolulásoseszelősnek. Nem lelkendezik, nem édeleg, nem pufogtatja a nagy és még nagyobb jelzőket, egyszerűen csak megállapítja: Bach
a zenetörténet gerince,
a muzsika jó lelkiismerete. Ha írónak száraz is, mindamellett nem szenvedély nélküli a Rilling-féle muzsikálás. A passió már az első ütemektől, a minden képzeletet felülmúló bevezető kórustól a mértéktartó elragadtatottság állapotában leledzett. Fantasztikus, üvegtiszta kórus (Gächinger Kantorei), a három óra alatt egyetlen percre sem dekoncentrálódó zenekar (Bach-Collegium Stuttgart), hihetetlen szólistákkal, minden hangot átélve, minden zenei gesztust pontosan megjelenítve. Rilling és énekes szólistái kissé operaszerűen fogták fel a Megváltó szenvedéstörténetét, a Jézust éneklő Christina Gerhaher olyan embert mutatott, aki nem akar meghalni, aki lázadva kérdi: Miért hagytál el engem? Az Evangélista szerepében Marcus Ullmann ugyancsak felháborodottan közvetítette a történetet, ő sem akarta elfogadni az európai kultúra egyik legnagyobb botrányát. Már csak a többi nagyszerű szólista felsorolására marad hely: Sibylla Ruberns (szoprán), Ingeborg Danz (alt), James Taylor (tenor), Rudolf Rosen (basszus).
Rillingék kissé fáradt, ugyanakkor toleráns mosollyal fogadták a brávókat és tapsokat: jobb a békesség!
- csont -
Zeneakadémia, március 20.; Kongresszusi Központ, március 21.
