Zene

Kezdjük a kályhánál! Milyen kályhánál? Anyád kályhájánál, amiben a használt falvédőkkel fűtött. Egyszer, mer´ ideges volt a szomszéd meg a vízdíj miatt, véletlenül eltüzelte a fater fél könyvtárát is, valami szótárfélét, Hungárizsa A-K vagy mi, azóta folyton a maradékot (L-Zs) falod, ha bekrepál a videó.

Tanár úr, én készültem. (Milyen tanár úr? Hannibál. Ámbár a filmművészet teli van tanarakkal.) Persze nem nagyon kell odalenni ezzel a készültséggel, nem sokba van az egész, csak azért mesélem el, hátha beleszaladnak egy feleltetésbe mozi után. Sziasztok, a Rajongótól vagyok, bejön nektek az emberevés? Az ilyesmire azért illik valami okosságot mondani. A filmekről való beszéd azért jó, mert a nagy kérdésekre adandó helyes válaszok már megvannak rég, még csak válogatni se nagyon kell közülük, csekély hibaszázalék mellett kapkodhatjuk le ezeket a polcról. A készület tehát: tudhattuk, A bárányok hallgatnak nem kerülhette el a sorsát, bizonyos volt, előbb-utóbb kis folytatása lesz neki. Ilyen időket élünk, csak az okozhat némi fejtörést, hogy eztán Ridley a Gladiátort vagy a Radiátort folytatja örömünkre.

Afelszínesek meg a cinikusok ma is úgy tekintenek a Depeche Mode-ra, mint arra a szintipop-szabadcsapatra, amely tengernyi feketébe bújt tinilány szívét törte darabokra a nyolcvanas évek közepén Magyarországon, és amely nélkül nem jöhetett volna létre Kovács Ákos.

Fene tudja, miért, de LTJ Bukemet meg az ő istállóját (Good Looking Records) kifejezetten szeretik mifelénk a népek. Pedig eredetileg jórészt bálnazenéket adtak ki, melyeket finomkodva atmoszferikus drum ´n´ bassnek nevezett a szaksajtó: ezek ama darabok, melyek korai Pink Floyd-os szintiszőnyegen úsznak (Cousteau kapitány és nehézbúvárai lábtengóznak a tengerfenéken), azután beindulnak az ultrafinom tört ütemek, a hallgató pedig öt perc múlva garantáltan belezuhant a semmibe, és/vagy mély álomba szenderült. Ez azonban csak a kiadó egyik arca, s a kezdetektől meglévő másik profil (lásd Bukem: Vocal Tune) idővel csak erősödött - Bukem és bűntársai beengedték a funk-, soul-, jazz- sőt a jazzrockhatásokat zenéjükbe, s ennek egyik legkitűnőbb bizonyítéka (a falkavezér utóbbi időkben megejtett próbálkozásain kívül) Big Bud Late Night Blues című darabja. Bud gyerek (van neki polgári neve is, de azt csak az anyja ismeri) bő egy évtizeddel ezelőtt indult az akkor oly népszerű hardcore-rave szcénában, azután, amint az ifjúság ráunt a tablettás zenére, Bud is másba fogott, s végre nekiláthatott saját zenéi legyártásához és kiadásához, egy percig sem feledve saját jazzfunk-, soul- és reggae-gyökereit. Az első maxi 1994-ben jött ki, melyet még számos item követett - 1998-tól már Bukem kiadójánál, a Good Lookingnál. Az eleddig legfrissebb, mindjárt dupla nagylemez tavaly jelent meg, s a két CD mintegy reprezentálja a kiadóban dúló radikális dualizmust. Az első s messze jobb korongot Bud a souljazzlegenda Weldon Irvine segedelmével és szíves közreműködésével vette föl, igyekezvén azt a hatást kelteni, mintha egy élő koncert felvételét hallgatnánk (a közönség két szám között kötelezően üdvrivall, majd jön Weldon, és felkonferálja a következő darabot). A míves zenét hallgatva szinte el sem hisszük, hogy egy neves darenbéz producer és alkotó szerzeményei ezek: a számok közt van jazzhop, garage, vokális house, afroőrület, latin funk és mutatóba egyetlen darab jazzes D&B. Az összeállítás több mint csábító: a mindent gondosan megkomponáló Bud gyerek egy percig sem hagyja, hogy unatkozzunk, emellett persze kiválóan szól az anyag, s nemcsak a fület simogatja, de a lábat is megmozgatja. Összhatásra olyan, mintha alkotónknak kötelező iskolai feladatként egyfajta zenei stílusgyakorlatot kellett volna összerántania, ám az túl jól sikerült, összegyűl hát a tanári kar, kezébe nyomják a papírt, s Big Budnak eztán aligha kell több vizsgán átmennie.

Natachát annyiszor láthattuk, és annyiszor kaseroltuk már, hogy a felvezető biografikus kört engedelmükkel lerövidítem. Kiindulópontnak így a tavalyi év kínálkozik, mikor is Natacha már nem a Trans-Global Underground, hanem külön bejáratú muzsikusok társaságában lépett fel a Szigeten, no és amikor ideje java részét nem Londonban, hanem Kairóban töltötte, hiszen ez az aprócska fordulat akár azt is jelezhette volna, hogy a következő albumával új fejezet nyílik vonzó karrierjében.

Az egy pillanatig sem vitás, hogy - amiként a Zöld-foki-szigeteknek Cesaria Evora - Madagaszkárnak a Tarika zenekar a szinonimája. Kérdésként legfeljebb csak az merülhet fel, hogy jobbára napsütötte-egzotikus-érzéki dalai mögött elegendő fedezet van-e ahhoz, hogy kétévenként újabb - no és változatlanul hatásos - albumot készítsen.

Michel Houellebecq: Elemi részecskék

Közeledünk ahhoz a legvégső ponthoz, amikor már egyszerűen nem lehet normális kritikát írni, mert bele van pofázva a szakmánkba, de nagyon. Most nem is a (kultúr)politikai gengsztervilágról akarok beszélni - arról majd alább vagy máskor -, hanem arról, hogy micsoda abszurd, amikor egyszerűen képtelenség hozzáférni a bírálat tárgyához. Vagy azért, mert - bár létrejött - nem létezik, vagy azért, mert olyan akadályok tornyosulnak elénk, amelyek lehetetlenné teszik az esztétikai megítélést.

Csak ültem a moziban, és néztem, mikor a világ legnagyobb hírügynökségei két hírt röpítettek úgyszólván egyszerre világgá, látszólag minden tekintet nélkül arra, hogy éppenséggel mással vagyok elfoglalva. Ám, hogy a hírügynökségi tevékenység (SZJ 92.40.10) nem különb dolog annál, mit bölcselmem fölfogni képes, a film és a két hír szentháromsága hamar megvilágosodott előttem. Jönnek a hírek:

Szilágyi Gyula szexuál-szociológus valószínűleg nemcsak a nők szemléletmódját képes átélni, hanem még sok más, a jelenlegi domináns fő-lénytől különböző létezőét is. Legfőbb jellemzője ugyanis a kívülálló számára szinte felfoghatatlan empátiakészség. És nem tagadom, vele szemben ülve a rádióstúdióban már éreztem a partedlit a nyakamban, és kés és villa nélkül álltam volna neki bekebelezni ezt az étvágygerjesztően édes embert, valahányszor úgy kezdett el egy mondatot, hogy "az aprófalvak szexuális élete...".

Orlando Cachaito Lopez: Cachaito.

Ami a világnak a Beatles és a Rolling Stones volt, az nekünk - mert a magyar igazság az három - az Illés, a Metró és az Omega. Persze azzal, hogy beategyüttesek, nem mondok semmit. Előttük is, utánuk is akadtak szebbek és jobbak, tán még az is támadható, hogy ők lettek volna az elsők a sorban. Sikerük kulcsa a magyarul énekelés volt, létezésüké pedig a tűrés, mert hová lettek volna, ha nem szerepelhetnek tévében, rádióban, ha nem jelenik meg lemezük?

1947-ben, egy bizonyára borongós augusztusi napon a vén Churchill széles ívben kipöccentette ujjai közül a körmére égő szivarcsutkát, és ezt találta mondani: "Engedjétek a napfényt a Vasfüggöny mindkét oldalához, s ha mindkettőt egyformán beragyogja, nem is lesz többé Vasfüggöny." Vagy valahogy így. Nagybetűvel mondta. Aztán cirka negyven év is eltelt, míg azt az átkozott függönyt lebontották, hogy a kilencvenes évek közepétől Schengen bársonyos drapériája vesse árnyékát a keleti nézőtérre.

Ki így, ki meg úgy szublimálja a méretprobléma körüli tipikus férfiszorongást. Van, aki nagy terepjárót, van, aki - sok kicsi sokra megy alapon - grandiózus tömegeket mozgat. Ámbár az utóbbinak a kellő mértékű - lehetőleg totális - hatalom is előfeltétele.