Jól van, a kályhát elszúrtam, nem ment nem egyből a közepibe vágni. Próbáljuk meg még egyszer. Kezdjük a kályhánál, mint Lenin.
Mi a film?
Ja, a szokásos körök, nyersanyag, kivitelezés, előadás, ilyen-olyan kondíciók, kit ez, kit az szokott zavarni ezekből, biztos sokat számít mindegyik. Hogy celluloidra vagy kutyafülére, hogy tizenhat milliméter vagy harmincöt, nekem nyolc, de még mennyire.
A film az, amit meg tudok nézni este nyolckor egy körúti moziban.
Világos tehát, vizsgált dolgozatunk maradéktalanul felel meg ebbéli kívánalmaimnak. S mint ilyen, voltaképpen egy elsőfilmnek is tekinthető különösebb fenntartások nélkül. Nem volt ez mindig így, ezért még hátrébb kell lépnünk. Mi van a kályha mögött? Mi lenne, szemét, csak ott takarítunk, ahol a papok táncolnak, ami azon túl van, a legendák világa. A mi legendáink is azok. Pár éve, a frissességek iránt mindig is felette fogékony szakíró, Vágvölgyi B. András számolt be oldalakon át lapunkban egy dunaújvárosi illetőségű vad bandáról, akik háziipari módszerekkel eszkábálnak gyönyörűségeket, békebeli trash-movie-t, vériszamos horrort, a családjuk hentesszármazású tagjaitól kölcsönzött, zsigerelésre alkalmas eszközök mindgyakori felhasználásával. Még egy címre is emlékszem a repertoárjukból, majdem elkértem a kazettát, mert annyira jól hangzott: Hasfalmetsző. Aztán teltek-múltak az évek, a kemény filmregények legendája Pesten is combosodott. Azon sem lepődnék meg, ha egykor volt dunaújvárosi kirendeltségünk dolgozói, Boda és Nyulasi is visszatértek volna néhány keresetlen mondat céljából a tettek helyszínére.
És most ez a vad brancs itt van minden este nyolckor egy körúti moziban, ezt nevezem. Különben is, az idei filmszemle termésében ha lehetett valaminek örülni, mondjuk Tarr Werckmeistere mellett, hát az az, hogy Dunát lehet rekeszteni titánokkal. Mondjuk ki: észrevétlenül ugyan, de úgy a szép, csinos kis generációváltás zajlik a felszín hivatali háborúi mögött. És ennek nem lehet eléggé örülni. Havonta kettesével jönnek az új fiúk a régi mozikba, és mi csak lesünk. Megint van miért beszélni a filmekről ott, ahol egy ideje csak a pénzről szokás.
Tehát ebből a szempontból elsőfilm a Sohasevolt Glória. Alkotóinak, meglehet, a sokadik, mér´ ne, hisz ezt is alighanem VHS-re barkácsolták, de szemben az eddigiekkel, ez ott szalad a "nagyok" közt, mondtam, a körúton. Ezzel a tündérmesével csak az a gáz, hogy innentől kezdve a szegény ember legkisebb fiának járó kedvezményeket a befogadói szintről ejtjük. A romantikus készítési körülmények immár nem konvertibilisek, a nézhetőség csókoltatja a lelkesedést. Aki megveszi a mozijegyet, annak meglehet, nem sokat számít, hogy amit elé raknak, az épp annyiból készült, mint amennyit ő szurkolt le a pénztárosnak, de beszéljünk másról. Önök is utálják Quentin Tarantinót?
Mit kell csinálnia annak, aki írni akar? Sima ügy: olvasni. Aztán még olvasni.
Mit kell csinálnia annak, aki filmet akar csinálni? Tudja fene, én nem akarok filmet csinálni, de azt hiszem, pontosabban egyre inkább meggyőződésemmé válik, hogy feszt moziba járni nem elég. Talán ehhez is olvasni kellene. A mozimesterektől tanult, ellesett, levett fogások számos esetben jól jöhetnek, de majdnem biztos vagyok benne, hogy az se szar, ha valaki gondol valamit.
A Sohasevolt Glória egy több szálon futó darab. A szálak többsége a vége felé összeér, és marad a stáblista, ami olyan, mintha Jackie Chan csinálta volna, megmutatja a bakikat, már azokat, amiket a megelőző másfél órában még nem láttunk. Arról van szó, hogy nagy buli volt a nagy Valdo Peppernél, minek következménye, az elmondottak szerint valami penetráns másnaposság lett. A továbbiak is a bevezetőnkben földobott kályha körüli motozás szisztémája szerint működnek. Agyon van dumálva ez a film. Az összes szereplőnek, márpedig annyian vannak, mint az oroszok, van nyolc szellemes története látható és láthatatlan szereplőtársairól, és egyikük sem kegyelmez, mindegyik elmeséli mind a nyolcat. Van köztük valóban szellemes is, ha ez neked dicséret, még olyan is, ami simán lenyomja Tarantino ez irányú törekvéseinek legjavát, de a film valami láthatatlan önerő hatására ezek ellenére szerveződik, alakul, s a saját sztoriját próbálná vinni, nem azt, pontosabban azok közül egyet sem, amelyekkel a lézengő lúzerek folyton előhozakodnak benne. Persze aztán rámegy az egész erre az állandó kontracsatára. Bernáth Zsolt és tettestársai úgy csináltak egy egész rossz filmet, hogy csináltak közben három egész jót, egy nézhetőt és néhány felejthetőt.
Fogadjuk el, hogy Dunaújvárosban vagyunk, de lehetnénk akárhol, ahol Tarantino eddig megfordult, vagy akár éppenséggel Berlin ege alatt. Mégis az nagyon jó a Sohasevolt Glóriában, amikor kibukik Dunaújváros. Mert van legalább három olyan szituáció ebben a moziban, amikor az überjófej duma valamiért elkezd harmonizálni a környezetével, és akkor az a sok kispályás Vincent Vega is, aki idezsúfolódott, hirtelen élni kezd. Magyarán, amikor az alkotó saját magával van elfoglalva, remek kis csodákat csinál. Mit gondolnak, miért van tele a magyar filmtörténet taxisofőrökkel? Mert az óvatos rendező azt hiszi, hogy, akit napjában legalább kétszer lát, azt ismeri is. De nem. És azt sem hiheti komolyan senki, hogy ha huszonhétszer látta a Ponyvaregényt (esetleg egy nap kétszer is), otthon van Tarantinóéknál, ha tálalják a vasárnapi pasztát, most persze a szellemére gondolok, ha van neki. Belátom, még Dunaújvárosból is lehet bírni a Ponyvaregényt, de a csodák ott vannak, amikor a fiúk nem néznek ki saját kutyaszorítójukból.
Amikor a helyszín olyan, mint ahol a felvételek készültek, akkor a kamera is máshogy, otthonosabban, ügyesebben mozog. Az biztosan nyilvánvalóság, hogy egy "igazi" filmes számára a sok kicsi film smafu az egy nagyhoz képest, de mégis. Ha Bernáth Zsolt azt a három jó rövidfilmet csinálta volna meg, ami a Sohasevolt Glóriában benne van, most itt, ezen a papíron csókolnám kezit, lábát. De az is jobb lett volna, ha az egyik kicsiből csinál nagyot. No, majd legközelebb. Gondolom, ilyen büdzsére minden hó elején futja.
Turcsányi Sándor
Sohasevolt Glória, színes, magyar, 2000, 105 perc; rendezte: Bernáth Zsolt; szereplők: Szaksz Gabriella, Csanálosi Gábor, Nagy Gábor, Budai Gábor, Hirth Gábor; látható a Hunnia moziban, most már csak 6-tól (24-25-én)