Bármiként is, a zenekarvezető Hanitra Rasoanaivo most nagyot lépett. Összeállt volna vele bárhol bárki, de nem a divat-globál hangzásért indult útnak, hanem olyan gyökerekért és mítoszokért, amelyek eddig feldolgozatlanok voltak Madagaszkáron. Négy évvel ezelőtt Szenegál felé fordult, s a Son Egal albummal azt a máig tabuként kezelt 1947-es függetlenségi harcot idézte meg, amelyet szenegáli katonákkal verettek le a franciák, ezúttal pedig Indonéziába látogatott, elvégre a Madagaszkárra elsőként települők nem a közeli Afrikából, hanem a messzi-messzi Indonéziából érkeztek.
Erről az útról szól ez az album. A rizsről és a halakról, a tengerről, a naplementéről és a Makassar népről, a zenei tradíciók pusztulásáról, és hát persze azokról a muzsikusokról is, akikkel együtt dolgozott Bandungban és Jakartában. Ezek a népzenészek nem ismeretlenek számunkra, legutóbb Jugala Allstarsként az Indonéziában jártas Sabah Habas Mustapha So La Li albumán hallhattuk őket (Sabah különben producerként és basszerosként ezen a korongon is nyomot hagyott).
Jó nekik, már Hanitrával, van mire büszkének lenniük, még jó sokáig. A Soul Makassar nem attól különösen jó lemez, hogy végig, hanem attól, hogy némelyik száma elképesztően erős: a lírai Sulawesi, a már-már rockosan feszülő Set Me Free vagy az elborult Madindo éppúgy magaslata a Tarika-életműnek, mint az elmúlt hónapok generál világzenei termésének. S miközben két látszólag távoli-idegen zenei világ találkozott, korántsem oldódott, hanem bizony masszívabbá vált az önazonosságuk.
m. l. t.
Sakay/Rogue, 2001
