Taraf de Haidouks: Band of Gypsies. Az európai országok közül alighanem Romániában a legváltozatosabb a cigányzene: egészen más Erdélyben, aztán a Kárpátoktól északra és délre. A Taraf de Haidouks a Bukarest környéki Clejani falu büszkesége, ám az a legkevesebb, hogy a vonós hangszerekkel (annak rendjén) összefér a cimbalom, a pikula és a harmonika, a valódi ízét annak köszönheti, hogy minimum három nemzedék vonja-üti-fújja, egyidejűleg minimum három zenei befolyással. A korosabbak a középkori eredetű balladákhoz és a helyi táncokhoz (sirba, hora estébé) kötődnek inkább, míg az ifjabbak a török, szerb és bolgár ritmusokat kaserolják, nem beszélve az innen-onnan beszűrődő rádióslágerekről. Eddig kábé ezekből állt össze (és nagyon összeállt) a Hajdúk muzsikája; hanem hogy még messzebb rugaszkodjék, most egy-két bukaresti koncertre vendégül látták a macedón Kocsani Orkesztar rezeseit és a török Tarik Tuysuzoglu ütőst. A Band of Gypsies részben ezekre a közös elképesztésekre épül, de "szimpla" stúdiófelvételei is annyi friss erővel és színnel tűnnek ki, hogy revelációban nem maradnak el a Hajdúk legendás, tíz évvel ezelőtti debütáló albumától. (Crammed Discs, 2001) HHHHH
Madredeus: Movimento. Kevés olyan zenekar van, amelyik megengedheti magának, hogy a legtöbb száma egyforma legyen - s ráadásul hogy épp ez legyen benne a legjobb. A Movimentóba is belelapozhatunk (szinte) bárhol, minden további nélkül összeszorul a szív, aztán annyi, azt a napot már kár feszegetni tovább. Hogy Lisszabon és fado; hogy páratlanul mennybéli hang Teresa nővéré, azt nem említeném ez alkalommal - volt erről szó elégszer épp -, s azt is csak csendben jegyzem meg, mennyire örvendetes, hogy a billentyűs Carlos Maria Trindade ilyen szépen beledolgozta magát a harmonikás Gabriel Gomes hiányába. Sőt. Ezúttal kevésbé "atmoszferikus", már-már egészen földhözragadt szintihangokat hallat, aminek rossz vége is lehetne, de nincsen: a Madredeus "együgyű" szomorúsága továbbra is elragadó és kikezdhetetlen. (EMI, 2001) HHHHH
Afro Celt Sound System: Volume 3: Further In Time. A Baaba Maallal foglalatoskodó Simon Emmerson producernek ´95-ben kattant be, hogy a kelta zenék afrikai eredetűek, ennek jegyében hozta össze a következő évben az Afro Celt Sound System első "leletét". Meglehet, inkább a koncepció volt igazán izgalmas, és nem annyira az abból születő produktum, mindazonáltal a Volume 1: Sound Magic korántsem méltatlanul robbant: a kelta és az afrikai tradicionális zenék hívei éppúgy kiszippanthatták belőle a magukét, mint a kurrens transzisták, technósok. Az azóta eltelt években színpadon is bizonyított a projekt, s a napokban már a harmadik felvonása látott napvilágot Peter Gabriel és Robert Plant közreműködésével. Hogy a Further In Time átlagos színvonala laposabb volna a korábbiaknál, aligha állítható, mégis elképzelhető, hogy csalódást kelt, hiszen maga a koncepció már nem igazán üt, ugyanakkor kevés a címadóhoz hasonlóképp emlékezetes szám. Így azoknak, akik már jártasak e világban, sajnos úgy tűnhet, hogy sokkal hamarabb merül ki az anyag, mint ahogy véget ér. (Real World/Virgin/EMI, 2001) HHHH
3 Mustaphas 3: Play Musty For Me. A world music legvonzóbb mítosza volt a 3 Mustaphas 3-é: Uncle Patrel Mustapha a Balkán szívéhez közeli Szegerelyből csempészte unokafivéreit egy frizsiderben Londonba. Az 1982-ben bemutatkozó - és innen-onnan előkerülő rokonokkal bővülő - família hamarjában kijelölte pályáját: "Előre mindenfelé!", és ehhez tartotta magát macedón, török, jiddis, indonéziai, indiai, kenyai (továbbá mindenhonnan származó) feldolgozásaival. Melyek egyfelől különösen humoros tálalást kaptak, ugyanakkor véresen komolyan voltak véve: szigorúan betartva a különféle nyelvek és zenei technikák szabályait. E történetben egyedül a "múlt idő" szomorú, hiszen 1994 óta nem működik a zenekar; azt, hogy nem lett belőle sikersztori, könnyebb feldolgozni, hiszen vagy húsz évvel megelőzte a korát. Öt album került a serpenyőjébe öt év alatt, és aki hallotta ezeket, aligha lepődik meg a The Rough Guide of World Music summázatán: a 3 Mustaphas 3 nagyobb hatást gyakorolt a világzenére, mint a közismertebb népszerűsítői, így Ry Cooder, Paul Simon és David Byrne. De bármiként is, a Play Musty For Me most még édesebbé teszi a múltat, 1984-94 közötti koncertfelvételeivel és (az albumokon nem szereplő) stúdiócsemegéivel. A szerkesztés igen pompás: ez a bő és világlátott óra könnyedén öleli magához a Musztafák tíz évét, visszamenőleg "elkerülhetetlenné" teszi az öt album becserkészését, előremutatólag pedig Sabah Habas Mustapha és az indonéziai Jugala Allstars nyári koncertjei (+ három kiváló lemez) előtt söpri az utat. (Kartini Music, 2001) HHHHH
Boris Kovac & Ladaaba Orchest: The Last Balkan Tango. Tessenek elképzelni, amint a Titanic Novi Sad magasságába ér. Jegyet váltott rá mindenféle népség, szerbek, törökök, magyarok, cigányok, románok - helyben vagyunk. Ez itt a Balkán, a hajóorrban Milosevic kapitány dühöng; ki gépen szállt fölébe, annak pedig NATO a neve, és ott a lebombázott Duna-híd. Ha megvan, kéretik a szalonba fáradni, ahol Boris Kovac és La Danza Apocalypsa Balcanica nevű zenekara muzsikál. Mi mást lehetne hallgatni, mi másra lehetne járni, ha egyszer így alakult. A Balkán utolsó tangói ezek, valóban, Boris patetikus-szenvedélyes modorában, a szalon- és kamarazenék, az etnodzsessz és a kortárs muzsikák színpadán, éppolyan személyes, mint kor- és tájdokumentumként. Tessenek ünnepi viseletet ölteni hozzá, ezek most a mámor pillanatai, a többi meg majd kiderül. És le a kalappal! (Piranha/Zenesegély, 2001) HHHHH
Habib Koité & Bamada: Baro. Habib Koité a kilencvenes évek végére robbant az afrikai csillagok közé, Ma Ya című albumával a második helyen végzett (a szupersztár) Baaba Maal mögött a ´98-as rádiós összesítésben. A párhuzamok frontján azonban inkább Rokia Traoré áll hozzá közel: két dalszerző-gitáros-énekes zseni, aki bátran merít az egymástól "idegen" mali tradíciókból, és különleges harmóniákat teremt a balafon és a pengetős hangszerek összehozásával. Koité muzsikája olyan, akár egy hatalmas, puha, meleg fekete macsek, amely most a Baróval még szelídebbnek tetszik, mint korábban - akit megérint egy ilyen mancs, az különösen kifinomult, bódító dorombolásra számíthat. Ezeknek a daloknak nincs szükségük az európai füleknek célzott engedményekre, hogy gátlástalanul a magunkénak érezhessük őket, s még csak válogatnunk sem kell közülük: az egyiknél legfeljebb a másik jobb. (Contre Jour/Putumayo/IndieGo, 2001) HHHHH
Trans-Global Underground: Yes Boss Food Corner. A CD-hez tartozó füzetben egy fotó látható: a Yes Boss Food Corner egy kajálda neve, pakisztáni, észak-indiai, iráni és arab választékkal. Ugye képben vagyunk már annyira, hogy kapásból üssön e cím, hiszen a hazánkban is felkapott Trans-Globalnak eredendő koncepciója volt, hogy addig adagolja a serpenyőbe a különféle (nemzetiségű) ízeket, amíg valami igazán gusztusos és jó ízű, friss finomság nem keveredik ki belőle. És most valóban jeleskedett a konyha, ettől a kínálattól menten táncra kell perdülni, s bizony nem könnyű betelni vele, repetázni muszáj. Az önfeledt tánczenén túl persze kitűnik, hogy nagyon hiányzik Natacha Atlas e darabokból, hiszen az elegánsan szervírozott belsőségek közül ő volt eddig a szív. S abból bizony baj lehet, ha az tartósan nem ver. (ARK 21/Universal, 2001) HHHH és fél
Marton László Távolodó
