1. Románia-Magyarország 2-0
Na és.
2. A kölni állatkertben élő fekete kardfogú patkánypár (Karl-Heinz és Kormi) egészséges utódot hozott a világra.
Ez utóbbi azért igényel némi magyarázatot. A kardfogú patkány igen-igen ritka, kihalástól erősen veszélyeztetett faj. Szürke egyedeik még csak-csak elvannak valahogy, példányaik fellelhetők a pekingi, a párizsi és a pozsonyi állatkertben éppúgy, mint özv. Galambosné kisállat-kereskedésében, de leginkább vadon. Mármost rabságban még ők se nagyon szaporodnak, pláne a feketék, akik csak a kölni állatkertben (és Békásmegyer csatornahálózatában) lelhetők föl, nos, ők fogságban, ha lehet, a párzást is kerülik, csak ha muszáj, úgy vannak vele, akkor is megszakítva, hogy föl se merüljön az utódnemzés lehetősége. Csak az nem csoda ebben a hírben, hogy mindösszesen egy kölköt ellett Karl-Heinz (amikor a kölni Zooba kerültek, az egyik gondozó összecserélte a kék és rózsaszín szalagot a nyakukon, ezért hívják így a nőstényt és Korminak a bakot). Az benne van a nagy Brehmben is, hogy bár az általános patkány szül egy fészekalja vaksi, csupasz rémet, a kardfogú rokon egykepárti, ha már: végszükség esetén.
A kérdés ugyebár napnál is világosabb. Hogyan függ össze ez a két hír az én mozimmal. Elválaszthatatlanul (mint 1967-ben a pekingi szürke sziámi kardfogú gyerekek, bár azt sokan a kulturális forradalomnak tulajdonítják).
Ennyi bevezető után ideje leszögezni: Bodó Viktor Citromfej című filmje remek darab, több mint üdítő jelenség. Elmesélem röviden, és nem fogják elhinni. Arról szól, hogy egy csávó ötévnyi általa rangon alulinak érzett televíziós háttérmunka után megkapja a csatorna híradóját. Holnaptól az övé, eljön a szüret ideje. És tényleg itt a másnap, kezdődhet a munka.
Sajnálom, meg kell szakítsam a mese fonalát: ha azt látom, hogy valami friss magyar csinálmány a média világában játszódik, onnan keríti hőseit, menten lázasan keresni kezdem a kijáratot. Biztos ez az én hibám.
Munkába menetel előtt a médiapatkány még gyakorol egy kicsit a fürdőszobatükör előtt, és észre sem veszi, hogy fölragad arcára az utolsó vicsora. Bemegy a stúdióba, kezdené, hogy "jó reggelt, kedves nézőink", de mindenki kiborul tőle, mint megannyi doboz szög, s hamar az utcán találja magát, hisz úgy, hogy hozzá képest a Nevető ember az Év arca, hogyan is lehetne híradózni.
Reklámszatyrot húz a fejére, megpróbál eltűnni a világ szeme elől, összezuhan, csak a reményt nem adja föl, úgy gondolja, hogy ez csak ideiglenes állapot, majd elmúlik, mint valami influenza. A csaja is kilöki. De ami a legjobb, hogy az utcán is pofán vágják, amikor csatlakozni kíván városnéző retardáltak egy kicsiny csoportozatához. Ám a másság világa hol zártabb, hol nyitottabb, találkozik Csőarccal, sorstársával, akiből persze ő nem kér. Elég hülye, mert Csőarc a csőarcával együtt is igen figyelemre méltó fehérnép, el is nevezi Citromfejnek.
Mondhatni a véletlen siet, de szó szerint, Citromfej segítségére. Siet: élvezetesen sodró lendületű kalandok rövid során át eljut a Mágusig, aki visszacsinálja a fejit.
Másnap visszatér a tévébe, örül mindenki, újra a régi, de a rohadt médiának már Citromfej kéne, kit érdekel a híradó, 20 milliót adnának neki egy-egy show-ért. Bizony, a mocskos média az egy kardfogú hiéna, csak az ilyenre bukik. Oh, édesanyám! Tényleg, a sok könnyűbulvár. Akibe szorult még kicsi jóérzés, hátat fordít nekik, hősünk dettó, otthagyja őket a faképnél, amiből ők lázasan, de nem sok sikerrel próbálnak Műcitromfejet faragni az eredeti helyett.
Elmegy világgá, visszavarázsolja magának citromfejét, és rátalál övéire, akik egy nagy-nagy szeretetteljes klubot, külön világot alkotnak, boldogság lakik abban, mi más, még ha kifelé kicsit zárkózottak is, hisz rendes fejivel elhajtják a vérbe, de citromként csak reá várnak, és kezdődhet a boldogság.
No, akkor ez a fekete kardfogú patkány a filmben. A fogságban születettség. Mert, amit elmeséltem, az úgy lenne iszonyú ciki, ahogy csak van. Ebből a médiás, másságos, jóérzésű, politikailag korrekt történeti fogságból, rabságból valami érvényeset kihozni eleve képtelenségnek tűnik. Viszont Bodó Viktornak, esküszöm, sikerült, méghozzá remekül.
Citromfej a boldog mások közt, mint a legfőbb attrakciót, megtalálja Csőarcot, afféle bálkirálynő ott. Csőarc, mikor otthagyta, úgy búcsúztatta, örökké szeretni fogja. Ja, ha örökké, akkor ej, ráérünk arra még, s Citromfej másodszor is tojik a neki rendelt végzet asszonyára. De van a cuccban számos ilyesmi. Például amit már mondtunk: a legnagyobb pofont a retardáltakat terelő toleranciavitéztől kapja a szeppent Citrom, és más hasonlók.
Ha ehhez hozzávesszük a már ugyancsak dicsért lendületet és az alig órányi filmhosszt, örömünk maradéktalan: régen láthattunk ennyire friss szelet hazai vizeken.
Régen?
Itt jön a távolról sem meglepő román-magyar, miután joggal gondolhatja a laikus is, hogy ezt tán abba kéne hagyni. Mindenkit hazazavarni, aztán újrakezdeni az egészet fiatalokkal. Akik kezdetben nyilván nem minden eresztékükben lesznek tökéletesek, de az biztos, hogy egészen másként gondolkodnak majd a fociról, mint akiket Bukarestben (és már vagy húsz-harminc éve mindenütt) láttunk.
Régen?
Dehogy régen. A filmszemlén. Bodó Viktor filmje, minden kiválóságán túl, azt is felidézte, hogy az idei szemlén legalább fél tucat ilyen fiatal, ilyen elsőfilmes, ilyen fene lendületes darab sodródott elénk.
Havaj van, az a helyzet.
Többségüket még csak eztán mutatják be, de például I love Budapest már megvolt.
Szóval a magyar filmcsinálás, csak el ne kajabáljam, már önszervileg megcsinálta azt, amit a fociban kívülről, erőszakszervezetek hadrendbe állításával kéne. Megmutatta ifjúi arcát. Hogy ez most éppen citromot formáz? Na és, a miénk.
Turcsányi Sándor
Citromfej, színes, magyar, 2001, 47 perc; írta: Tasnádi István és Bodó Viktor; rendezte: Bodó Viktor; fényképezte: Herbai Máté; szereplők: Terhes Sándor, Sárosdy Lilla, Tóth Ildikó, Csányi Sándor; forgalmazza az Inforg Stúdió
