Zene

A The Gathering 1989-ben alakult, s bár két nagylemezt is összehozott (Always; Almost A Dance), csak 1994-től vált érdekessé: ekkor társult a dzsesszes Bad Breath duó ragyogó tehetségű énekesnője, az akkor huszonegy éves Anneke van Giersbergen. Első közös lemezük, a gótikus-doomos Mandylion mindjárt robbant az undergroundban, s az éppen tetőző új gót-rock hullám egyik csúcslemeze lett. Hasonló stíl, ám halványabb nóták hallhatók a ´96-os Nighttime Birdsön, hibátlan viszont a Kevin´s Telescope-maxi, kiváló Dead Can Dance-feldolgozással. A How to measure a planet? aztán ízig-vérig más világ: törékenység, szívszorítás, elektronika és pszichedélia jellemezte ezt a különös, százperces utazást. Két éve az If Then Else-en mindez poposabb dalokba csomagolódott, s újfent előkerült az elektromos gitár. Kiadója közben majdnem kicsinálta a zenekart, mostanra sikerült csak elválni: az új minialbum (Black Light District) ősszel már a tagok által igazgatott lemezcégnél jött ki. Szigetes fellépése után Giersbergen kisasszony és a gitáros René Rutten először a kora délutáni bulit értékelte.

Rendhagyó mű ez az 1940-ben írott önéletrajz, méghozzá azért, mert szerzője egyenesen filozófiai alkotásnak tekinti. Abból a megfontolásból, hogy az egzisztencializmus - amelynek vallásos vonulatába őt is sorolni szokás - a filozófiát az ember és a világ szubjektív emberi létezésen keresztül történő megismeréseként határozza meg. Ami pedig a szerző szerint leginkább egzisztenciális, nem más, mint önnön létezésünk. Ez esetben az övé, Nyikolaj Bergyajevé, akiben amúgy "objektíve" általában a huszadik század legnagyobb hatású orosz filozófusát tisztelik.

Bevallom, mostanában szinte naponta forgatom Platón dialógusait. Belenézek reggel, belenézek elalvás előtt. Néha csak egy mondat, néha tíz oldal. Köszönhető ez legkivált az Atlantisz bámulatos összkiadásának. Részben új fordításokban, ragyogó jegyzetekkel látták el e kecses, ágyban, hajótörésben egyaránt jól forgatható köteteket; eddig öt jelent meg belőlük. És most kiadtak egy fontos bevezetőt a platóni életműbe.

A frankfurti Suhrkamp kiadó egy hónapja végre piacra dobta Martin Walser Tod eines Kritikers című, már megjelenés előtt hatalmas vihart kavart regényét. A skandalumról korábban Kritikus botrány címmel közöltünk beszámolót (Magyar Narancs, 2002. június 13.). Most magát a kötetet ismertetjük.

Köztudott Ligeti György (1923) és Karlheinz Stockhausen (1928) hajdani baráti kapcsolata. Hiteles és kevésbé hihető anekdoták szólnak a Magyarországon élő Ligeti rajongásáról Stockhausen iránt, melyben a Stockhausennel akkor már levelező magyar zeneszerző odáig ment, hogy 1956 novemberében, mit sem törődve a szovjet ágyúzással, felszökött a pincéből, hogy meghallgassa a német mester Gesang der Jünglinge című új művét a kölni rádióban. Mi sem természetesebb tehát, hogy 1957-ben egy bécsi kitérő után a Kölnben élő Stockhausenhez vezetett az ifjú disszidens útja. A vonatról leszállva az éhhalál szélén álló Ligeti állítólag minden ételt elutasított, aztán elájult, és huszonnégy órát aludt a kényelmes kölni lakásban, hogy fölébredve - továbbra is étlen-szomjan - azonnal többórás előadást tartson új zenei elképzeléseiről az elképedt németnek. Mindezek után visszaájult, és aludt újabb huszonnégy órán át. Ligeti egy 1979-es, Várnai Péterrel folytatott beszélgetésben már némi iróniával emlékszik minderre: "Stockhausen végtelenül kedves volt hozzám, nála laktam hat hétig, de ő már akkor is a fellegek közt lebegett, a világ legnagyobb zeneszerzőjének tartotta magát." E félbe-szerbe maradt barátság persze akkor ért tökéletes véget, amikor Stockhausen emlékezetes, az életet és a művészetet romantikusan összezagyváló kijelentésére, miszerint a szeptember 11-i terrorakció a világ legnagyobb műalkotása, Ligeti azt válaszolta, hogy egykori mentora végleg megérett az elmeosztályra.

Acím lefordíthatatlan (ki is akarná és mire) szójáték, egy világszerte ismert közmondás (az idő pénz) kicsavarása, ugyancsak ismert jelentéstartalommal: hol a kassza. Idáig rendben van, a kaszsza egyenes, a matéria nemes. Ismertem egy embert, aki szerint H. G. Wells irodalom, mindig nagyot köszöntem neki, előre, mert följelentette a szomszédját, engem meg nehogy.

Az a baj, hogy Philippe Harel nem gondolt semmit, pedig mozijában minden egyéb stimmel, helyenként túlságosan is. Köztünk szólva, pont egy ilyen dolgozatnak állna fene jól egy kis fésületlenség, meg, mint mondtuk, az éca. Így ami lett, ügyes retró, semmi több, karcsú, mint a lepkeszárny.

Helyet foglalni a legelső jakartai járatra, a helyszínen merítkezni meg az indonéz zene lágy hullámaiban - Sabah Habas Mustapha és a Jugala All Stars koncertje után nem ez volt az első gondolatunk. Ami a So La Li CD-n elbűvölő ereje teljében szól, annak a Szigeten túlságosan sok minden nem kedvezett: istenadta kifinomultságát a tágas tér tüntette el, stúdióban előállított rafinált hangzását az élő előadás nem tudta reprodukálni, és ellene dolgozott a jótékony színpadi körülmények (a sötétség meg a reflektorok) hiánya is. Ráadásul valahol az európai légtérben nyoma veszett néhány poggyászuknak is, bennük fellépőruhák (anélkül még el lehet boldogulni) és hangszerek (ezek viszont pótolhatatlanok mifelénk).

Szigorúan a zenei oldalt tekintve nem állíthatom, hogy szigetes bemelegítő napjaim frenetikusra sikeredtek volna az idén. A kapunyitás környékén mindjárt szólnak, hogy felejtsem el a JJ Paradise Players Clubbal kapcsolatos ábrándjaimat, mert a jó New York-iak az imént mondták le a fellépést; az első két napon aztán semmi említésre méltó impulzust nem sikerül begyűjtenem a villanygitárok vidékéről, ezek után pedig miért pont az Iggy Poppal való személyes találkozás jönne össze pénteken. Igaz, ez másnak sem sikerül: a mester, akárcsak hat évvel ezelőtt, még egy incifinci sajtótájékoztatóra sem kapható. Remélem azért, morfondírozom a Nagyszínpad felé talpalván, mert minden válaszát a koncertjére tartogatja.

Apolitikai szakértés irodalmi ambíciókkal is rendelkező termékeny generalistája immáron második kötetében írja tovább Shakespeare Hamletjét. Nem elsietett rögtön leszögezni, hogy a Fortinbras- ügy a költői káprázatosság, a lélekábrázolás bámulatos hitelessége és szubtilitása, a tragikus érzület intenzitása tekintetében nem versenytársa a kiindulópontul szolgáló műnek.

Még mielőtt az olvasás elkezdődne, két, igen figyelemre méltó, tartalmát tekintve azonban különnemű nyelvi információn akad meg a fürkésző tekintet, amikor a könyv látható formájával, vizuális valójával barátkozik, nézegeti innen-onnan, gerincet vizsgál, első és hátsó borítón időz. Utóbbin a szerző, a hazatért Odüsszeuszt idéző fényképe alatt mindössze két kötetcím regisztráltatik: az első 1980-as évszámmal, a második pedig 1984-essel. A címlapon pedig két szó, egymás alatt: javítások, rontások. A javítások szó lendületes, piros ecsetvonással áthúzva. A tények megleptek, a címadás elgondolkodtatott.

A szó legszorosabb értelmében hatja meg és át az embert a hatalmas templomtérben rendezett emlékkiállítás, melyet az éppen egy éve meghalt Mulasics Lászlónak szenteltek.

A film rendezője vagy magyarországi forgalmazója (bár azt is gond nélkül elhiszem, hogy a készítők adták ezt a példásan hülye alcímet, a valóban mérsékelten informatív K-PAX mögé). Mert az itt a kérdés, hogy Kevin, mint a neve (Spacey) sugallja, egy konkrét ufó-e, mert akkor akár Földi László is játszhatná a szerepét, az legalább félrevezető lenne, gondolom, ez hivatali ártalom nála, de hátha mégse. Vagy nem marslakó, csak elmebeteg, és akkor belső bolygója van neki.

Van egy ilyen truváj, eszköz, moziban használják, szerintem aki csak fele annyit jár moziba, mint én (miért is szaggatnám az istrángot), annak is a könyökin jön ki. Nos, hogy az ilyesmi Hollywoodban mennyire számíthat innovatívnak, arról talán elegendő adalék, hogy A Hídember című nekirugaszkodás is hasonlóval operált. Most meg ez a valamiért jó nevű amerikai erő, Barbet Schroeder. Bele a képünkbe, különösebb flikk-flakk nélkül, még arra se vette a fáradságot, hogy színezzen rajta egy kicsit.