Zene

Ha egy regényíró a lélekelemzést választja regényének területéül, és az egészet mint belső monológot vezeti elő, felmerül a kérdés, mennyire hiteles, milyen sűrűségű az a világ, amely elénk tárul. Nem kényszeríti-e hangulatát túlságosan jellemeire, megérti-e az adott kor törvényszerűségeit, alakjait, azok cselekedeteit és motivációit, tud-e olyan légkört teremteni, ami tág teret enged szereplőinek, ami inkább szolgálja, élteti, felemeli, semmint megfojtja őket? Más szóval szimpla projekció, vagy több annál? Boris Vian regénye, a Hullasztó állja a próbát, annak dacára, hogy a regény sötét és reménytelen, hogy a boldogságnak még a szikrája sem lobban föl benne. Ellene vethetjük, amit az egzisztencialisták ellen szokás, hogy az emberi létnek csak az árnyoldalait ábrázolja.

Semmi sem történik azon a tíz napon, 1946. december 22. és 31. között, melyen Gerard Reve holland író regénye játszódik. A főszereplő, a 23 éves Frits van Egters legfőbb tevékenysége, hogy a szüleivel él. Ezt kiegészítendő időnként felkeresi barátait, morbid történeteket mesél, folyamatosan "szemrevételezi" közvetlen környezetét, és újabb és újabb elhatározásokra jut. Minden napját megtervezi, mert nem szeretné, ha az idő "csak úgy" telne el. A tervezéstől azonban sohasem jut el a megvalósításig, mert eltelik a nap. Ember tervez, Isten végez, mondhatná erre az efféle bölcsességeket kedvelő Frits, ha biztos lenne abban, hogy van, aki látja, van, aki hallja az embert, és olyan, akinek tervei vannak vele.

barátaim, elkeserített bár a Sziget világzenéi iránti lanyha bizadalom, de azóta túltettem magam - maradok szíves nyomkeresőtök, hűséges udvari kóstolótok, vagyis:

Szlovákia a rendszerváltáson átesett ká-európai államok legrejtélyesebbike. Sok hasonlóságot mutat a balkáni szoft diktatúrákkal, Horvátországgal meg Szerbiával (amelyek kormányzati módszerei és kishatalmi aspirációi között a különbség, jegyezzük meg annak ellenére, hogy nem tartozik szorosan a tárgyhoz, már jó ideje elmosódóban van), ugyanakkor érezhetően mégsem ugyanarról a politikai jelenségről van szó. Szlovákiában például soha nem volt háború, ami a két, de inkább (Bosznia-Hercegovinával együtt) három posztjugoszláv "köztársaság" belső viszonyait és erőteljes demokráciadeficitjét bizonyos fokig magyarázza (bár a háború előtti demokráciadeficit legalább annyira magyarázza a háborút, mint a háború a háború utáni demokráciadeficitet). Sőt: a föderális Csehszlovákia szétesése példa- és mintaszerűen ment végbe, és ha a cseh és szlovák önálló államok létrejöttét nem is előzte meg népszavazás, a két elit békés megegyezését a két ország polgárai azóta már számos választáson legitimálták. Valamint: Szlovákiában - például Szerbiával szemben - volt rendszerváltás, ami nemcsak az alkotmány meg a választási törvények némi, a látszat kedvéért történő megbuherálásában merült ki, hanem valódi többpártrendszerhez, sőt kormányváltásokhoz és -válságokhoz vezetett. Ráadásul ha valaki hisz Huntington marhaságaiban a Közép-Európán belül húzódó törésvonalról, amely a felekezeti és az abból kinövő (állítólagos) kulturális-civilizációs különbségek szerint választja el a totálisan reménytelen, barbár országokat a nyugati fejlődésre esélyesektől, akkor is csak azt állapíthatná meg, hogy a katolikus-evangélikus és a történelemben általában Magyarország részeként fungáló Szlovákia a sínek jó oldalán található.

Ám tessék: ha mindenáron ki kell mondani egyszer, akkor legyen most kimondva. Woody Allennek annyi. A varázsige: I Love You című filmje, akárcsak előző opusa, nézhetetlen. Ráadásul ebben még énekelnek is, úgyszólván folyamatosan.

A világ hozzánk legközelebb eső táján, az Elbán innen kialakulóban van egy újfajta filmtípus. Attól tartok, nem rokonszenves, de valószínűleg tipikus, és itt az ideje, hogy valaki erről írja a szakdolgozatát.

A tej- és gabonaválság előtt, réges- régen azt tanultuk az iskolában: a történelem osztályharcok története. A marxista történetszemlélet kiszámítható, egyenes vonalú fejlődésként írta le a históriát. Ám csak alá kell merülni a sűrűjében, és minden tudós kategória köddé válik, minden vezérfonal elszakad. S amikor már nem marad más, csak az emberek, a dolgok és az eszmék, akkor sejlik föl, milyen sokféle ellentétpárral leírható a múlt. Például az éhezés és dőzsölés egyidejűségével, miként az olasz Massimo Montanari tette.

Az idei Sziget sem úszta meg botrányok nélkül - még ha ezek kisebbek voltak is, mint a korábbi években. A programfüzetben nem jelezték előre Homoki Jánosnak, a Honvédelmi Minisztérium (HM) politikai államtitkárának a "rendezvény azonnali felszámolására" tett kísérletét. Azt is csak nagyon kevesen sejthették, hogy Schmuck Andor is felbukkan a nagyszínpadnál lévő újságíróbüfében, homloka mögött egy Xénia-sziget terveivel. Ehhez képest üdítő jelenség volt Tarlós István III. kerületi polgármester színpadra lépése, amikor személyesen utasított egy DJ-t a "volume" gomb letekerésére.

Örömmel tölt el minket, hogy azok, akik ezt az összeállítást olvassák, szintén túlélték a Pepsi Sziget ´98 nevezetű rendezvényt, és minden bizonnyal újfent megfogadták, hogy jövőre pihentebben, felkészültebben, okosabban fognak részt venni a fesztiválon, nem úgy, mint idén, mikor is - akárcsak tavaly - oktalanul, másnaposan és felkészületlenül csaptak bele a lecsóba. Most, a rekreáció és detoxikálás nehéz napjaiban néhány írással emlékeztetnénk az eseményekre, azoknak pedig, akik csak innen értesülnek a Szigeten történtekről, felelőtlen szórakozást kívánunk.

Tán a közepén tartott a film, mikor csípőből leállítottam a kazettát, és a borító aprólékos tanulmányozásához láttam, lázasan. Kerestem valamit. És nem találtam. Átrohantam pár háztömbnyire lakó nagyanyámhoz, s mielőtt a kisbaltát marokra bírta volna kapni, neki szegeztem a kérdést (meg biztos, ami biztos alapon a hokedlit), mondaná már meg, hol találom elhalt nagyapám gőzvontatású nagyítóját.

Vannak ezek az évfordulók, a millenniumra Sugárút épült, a millecentenáriumra lerombolták a BEAC-pályát, Budapest egyesítésének 125. évfordulójára, a centenegyedszázadra könyvek jelennek meg, valami ez is.

Alig lenne ezzel dolgom tulajdonképp, a CD füzetkéjében Billy Bragg leírta a legfontosabb tudnivalókat Woody Guthrie szellemének életre keltéséről, csak lefordítom, és már megyek is, hallgatom újra meg újra.

Itt voltak azok az arcok, akik annak idején a rock and rollban a legbrutálisabbat képviselték: Jerry Lee Lewis, Little Richard és Chuck Berry a Kisstadionban koncertezett. Ha negyven évvel hamarabb jönnek, lehet, hogy Vámosi János karrierje is másképp alakul. Most azonban csak egy Vasas-juniális hangulatú beindulgatásra futotta, fél ház előtt. Igaz, közülük a legfiatalabb, Little Richard is az idén tölti be a hatvanhármat, hármuk összéletkora pedig 193 év. Természetesen hakni sült ki a dologból.

Talán csak a Cápa című film indítása fogott meg ennyire, mint ennek a könyvnek a felütése, amiből értesülhettem, hogy volt egyszer egy ember "Budapest vőlegénye, a kockás báró, aki ifjan egyszer csalódott egy hölgyben, s attól kezdve csak városához volt hűséges, de ahhoz mindhalálig".