Ha egy regényíró a lélekelemzést választja regényének területéül, és az egészet mint belső monológot vezeti elő, felmerül a kérdés, mennyire hiteles, milyen sűrűségű az a világ, amely elénk tárul. Nem kényszeríti-e hangulatát túlságosan jellemeire, megérti-e az adott kor törvényszerűségeit, alakjait, azok cselekedeteit és motivációit, tud-e olyan légkört teremteni, ami tág teret enged szereplőinek, ami inkább szolgálja, élteti, felemeli, semmint megfojtja őket? Más szóval szimpla projekció, vagy több annál? Boris Vian regénye, a Hullasztó állja a próbát, annak dacára, hogy a regény sötét és reménytelen, hogy a boldogságnak még a szikrája sem lobban föl benne. Ellene vethetjük, amit az egzisztencialisták ellen szokás, hogy az emberi létnek csak az árnyoldalait ábrázolja.
Falusi környezetben játszódik, tárgya a barbár, nyers, telhetetlen élet. Angel és Klementina különösen rossz házasságából három különösen szép, erőtől duzzadó gyermek születik. Férjét asszonya a baklövésért, hogy gyermekeket nemzett neki, nem nagyon szereti. Inkább kifejezetten gyűlöli. Finoman szólva is undorodik tőle. "Porontyait" elhanyagolja, lárvának, mocskos kis féregnek becézi, mi több, döghússal eteti. Holtottó, a falu pszichiátere meggyógyítaná, de - Vian könyve legalábbis ezt sugallja - megmenteni csak az egészséges életösztönt lehet. Maga a hősnő, Klementina sem érzékeli, s valószínűleg nem is érti nyomorúsága okát. Minden segítő és jobbító szándéknak ellenáll, mert hiányzik belőle az élni akarás. Béklyóba zárja az idő. Csak azt tudja, hogy a természet könyörtelen parancsát követnie, élnie és éltetnie kell bármi áron, félelmei, szorongásai ellenében is.
A történet szempontjából végeredményben édes mindegy, ki játssza el az "olyan a világ, amilyennek megéljük" élhetetlen sztereotípiáját. Nem a személyiség a fontos, hanem a keserűség, amelyet megtestesít. Vian nem kutatja sem a társadalmi, sem a lélektani magyarázatot. Egyszerűen megmutatja mint létezőt. Megrajzolja az elembertelenedés folyamatát, egy szilárdan szomorú világszemlélet szerinte kézenfekvő nyilvánvalóságával.
Nem szeretem az egzisztencialistákat. Nem bírom az erkölcstelenségi (erkölcsös?) állásfoglalást, amit képviselnek. Nyomasztóak, minimum. Hatásuk - mint a hasba rúgás - káros, bár valószínűleg mulandó. Viszont kétségtelen, s Vian prózája is ezt igazolja, a legplasztikusabb jellemfestők közülük kerülnek ki.
Bánáti Andrea
Fordította: Vargyas Zoltán, Polgár Kiadó, 1998, 185 oldal, 850 Ft
